Címke: Velence
A szétcsúszott pankrátor története - The Wrestler
Oké, akkor talán kezdeném azzal, hogy Darren Aronofsky régóta óta egyik kedvenc rendezőm. Emlékszem a legelső film, amit láttam tőle az a Rekviem egy álomért volt, és kegyetlenül beütött. Nagyon kevés olyan sokkoló dráma volt az életemben, melynek megtekintése után még napokig a hatása alatt voltam. Aronofsky egy hihetetlenül kemény, megalkuvások nélküli filmet készített a gyógyszer- és kábítószerfüggőségről, melyet kiváló színészi alakítások, különösen emlékezetes zenei főtéma (Clint Mansell rulez!), a rendező úr védjegyévé vált egyedi vizuális megoldások és ezt támogató profi operatőri munka jellemez (itt figyeltem fel először Matthew Libatique-re, aki úgy kábé az egyik legnagyobb tehetség az egész szakmában). Tovább»
Családi dráma az esküvő kellős közepén - Rachel Getting Married
Szokatlan egy választás ez a film mind Jonathan Demme, mind pedig Anne Hathaway részéről. Egyrészt Demme-től nem kifejezetten erre számítana az ember (főleg a Bárányok hallgatnak és a Philadelphia után), másrészt Hathaway is látványosan szembefordult a róla kialakult képpel, és korábbi szerepeivel gyökeresen ellentétes figurát vállalt be.
Hogy milyen a végeredmény? Nos a Rachel Getting Married egy csendes és egyszerű indie darab lett, mely a korábban már ismertetett Goodbye Solo-hoz hasonlóan nem rendelkezik nagyratörő ambíciókkal, mindössze csak egy életszerű szituációt szeretne elmesélni, jelen esetben egy esküvő egyetlen napját.

A testileg-lelkileg leamortizált Kym (Anne Hathaway) hosszú idő után végre hazatér a rehabról látszólag tökéletes mintacsaládjához, hogy együtt ünnepeljék meg nővére, Rachel (Rosemarie DeWitt) esküvőjét. A szabad szájú Kym érkezése azonban rendesen felkavarja a Buchman család megszokott hétköznapjait, és a múlt feltépett sebei miatt a kezdeti békés harmónia hamarosan felborul.
Mint a fenti szinopszisból is kiderül, családi drámáról van szó, ám szerencsénkre korántsem az unalmas, elcsépelt, hollywoodi fajtából. Ez pedig elsősorban az intelligens, okos és fanyar humorú forgatókönyvet szállító Jenny Lumet-nek köszönhető (igen, Sidney mester lánya). A kezdő írónak számító Lumet csemete nem esett messze a fájától, és igazi tehetségnek bizonyul: egy meglehetősen egyszerű ámde hatásos és megható történetet mesél el egy múltban elkövetett súlyos tragédiáról, annak következményeiről, a lelki megváltás fontosságáról illetve a megbocsátásról, miközben mindezeket egy esküvő előkészületei illetve maga a nagy esemény hátterébe helyezi.

Eléggé megmosolygtató, de a sajtótájékoztatón valamelyik újságíró megkérdezte Lumet-től, hogy mi a véleménye arról, hogy a filmben ábrázolt konfliktus aktuálpolitikai felhangokkal is rendelkezik. Khm, hát szegény forgatókönyvírónk nézett rendesen…:) Nem is csodálom, ez azért már kekeckedés szerintem - bár az tény, hogy a filmben megjelenített eklektikus kulturális és társadalmi sokszínűség (ami talán némileg el is van túlozva) kifejezetten Amerikára jellemző.
Meglepő, ámde remek visszatérés ez a film Demme részéről, Hathaway-ről nem is beszélve, akinek ha szerencséje van, jópár jelölésre biztosan számíthat a hamarosan közelgő díjszezonban. A 25 éves színésznő élete messze legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben (saját bevallása alapján is Kym volt karrierjének eddigi legkomolyabb és legnehezebb szerepe, ám a kezdeti nehézségek ellenére kedvelte ezt a figurát, és a jövőben is szívesen bevállalna hasonló témájú darabokat - úgy legyen, van tehetség a csajban, és egyébként sem tenne jót a karrierjének, ha baskatulyáznák az aranyos pofikájú naíva szerepébe).

Egyébként Hathaway végtelenül szimpatikus színésznő benyomását keltette a premieren. Tetszett, hogy mindenféle sztárallűröktől mentesen viselkedett: a bevonulás előtt kellemesen elfotózkodott a rajongókkal, kiosztott vagy száz autogrammot, és jókedélyűen elcsevegett a közönséggel. Egyébként kiváncsi lennék rá, hogy az egyszerű hétköznapjaiban hogyan viseli a sztárságot, mert a velencei őrület alapján kötve hiszem, hogy bármikor kimozdulhat az utcára anékül, hogy felismernék (arról nem is beszélve, hogy akkor is elvárják tőle, hogy jópofizzon, amikor rohadtul nincs kedve hozzá).
A jól összeválogatott színészgárdának köszönhetően nemcsak Hathaway-t érdemes kiemelni, hanem a többi szereplőt is. A tesó szerepében brillírozó Rosemarie DeWitt, a családfőt alakító Bill Irwin, a nagy visszatérő Debra Winger és a vőfélyt alakító Mather Zickel (aki első ránézésre olyan benyomást kelt mintha George Clooney-t és Robbie Williams-et keresztezték volna) mind-mind kiváló teljesítményt nyújt.

A mindössze 24 órát átfogó történet szinte végig kézikamerával rögzített, mely meglehetősen személyes hangulatot kölcsönöz a filmnek. Le a kalappal az operatőr előtt: olyan képi világot sikerült kreálnia, melynek eredményeképpen úgy érzed mintha a szereplőkkel együtt te is ott lennél azon a bizonyos nagy napon, miközben végig át tudod érezni a szemed előtt zajló konfliktusokat.
Demme jókora irányt változtatott karrierjén a Rachel Getting Married-del, és rendesen meglepte a nézőket illetve a kritikusokat egyaránt. Filmje mégis kellemes meglepetés: megváltani ugyan nem fogja a világot, viszont egyszeri megtekintésre határozottan alkalmas darab. 7.5/10
A legalja: Süt és Nuit de Chien
Hihetetlen, de a következő két film az idei Velencei Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában szerepelt (teljesen érthetetlen és érdemtelen módon). Az egyszeri mozirajongó igazán elvárná egy fesztiváligazgatótól és kis csapatától, hogy erőltesse meg picit magát, szelektálja ki a selejtet, és ne fordulhasson az elő, hogy a versenyfilmek 40-50 százaléka igénytelen hulladék (a 21 filmből kapásból 8-10-nek semmi keresnivalója nem volt itt).
A következő néhány bekezdésben röviden megnézzük a számomra két legborzalmasabb emléket. Előre szólok, földbedöngölő fikázás következik, az érzékenyebb lelkületűek inkább hagyják ki ezt a posztot. Tovább»
Meszelt fejű gyerekek ijesztgetnek - Vinyan
Illetve csak ijesztgetni próbálnak, kevés sikerrel. A fesztivál legnagyobb csalódása ez, pedig nagyon-nagyon vártam az előzetes alapján, és a vetítés alatt bizonyisten próbáltam megkedvelni, de egyszerűen nem ment. Azt hittem, hogy egy fasza kis hardcore horror lesz, erre egy baromi unalmas és vontatott zagyvalékot kapunk összecsapott szkripttel és gyakorlatilag zéróra redukált ijesztgetéssel (némi túlzással annyi benne a feszültség mint mackósajtban a brummogás). Igénytelen, szar, horrornak álcázott drámakezdemény ez, melynek se füle, se farka. Nem is értem, mi volt ebben a horror: no para, no blood, no suspense - csak ásítás és alukálás a kellemesen puha székben.

Paul (Rufus Sewell) és Jeanne Bellmer (Emmanuelle Béart) hat hónappal ezelőtt vesztette el kisfiát a délkelet-ázsiai térséget sújtó szökőárban. Az esetet - érthető módon - a mai napig nem bírták kiheverni, és még mindig Phuket-ben, Thaiföldön tartózkodnak, hátha valahogy nyomára bukkannak az elveszett kis srácnak. Egyik este a helyi segélyszervezet az aktuális összeruccanáson levetít egy videofelvételt a Burma legeldugodtabb részében található falvak és az ottan élők nyomorúságos helyzetéről. Jeanne meg van győződve róla, hogy az egyik képkockán saját elveszett gyermekét pillantotta meg. A felvétel azonban túlságosan homályos, és a férj sem hisz igazán az egészben, mégis saját lelkiismeretük megnyugtatása érdekében a házaspár egy helyi emberkereskedő banda tagjának segítségével (Thaksin Gao rulez:) ) beveti magát a burmai dzsungel kellős közepére, ahol az események néhány nap múlva váratlan fordulatot vesznek.
Az alapötlet egész jó, sőt még jól is kezdődik (a főcím és a nyitójelenet technikai megvalósítása vérprofi - a Visszafordíthatatlan című sokkoló brutáldráma operatőrének munkája), viszont a sztori az első félóra után egyre érdektelenebbé válik (elsősorban azért mert a dzsungelben történő események sorozata egyszerűen eltúlzott és nevetséges hülyeség, ami nemhogy hihető, de még komolyan se lehet venni).
Nagyon nem jött be ez a film: horrornak harmatgyenge, drámának meg túl felületes. Néha konkrétan az volt az érzésem, hogy Fabrice Du Welz rendező úr maga sem tudta eldönteni, hogy akkor most horrort vagy drámát kíván forgatni. Egy-kicsit-ebből-egy-kicsit-abból maszlag az egész, a sokkolónak szánt rizstálas jelenetet egyszerűen nem bírtam ki röhögés nélkül. Meg egyébként is, sorry, de fehérre meszelt képű, 10 éves forma lurkóktól egyszerűen nem tudok beparázni, akárhogy is szeretnék. Arról nem is beszélve, hogy ehhez hasonló sztorit egyszer már amúgy is láttunk az Ils jóvoltából (az is gyenge horror volt, mégis klasszisokkal jobb mint ez a langyizás).

A film végén lévő zárójelenet meg inkább sajnálatra méltóan szánalmas mint sokkoló: hiába erősít rá a horrorvonalra a rendező úr, ha egyszer valószerűtlen és megmosolygató az egész. A közönség nem is díjazta, az eddigi filmek közül ez kapta a legkisebb tapsot a vetítés után (elég égő pillanat volt a jelenlévő Béart és Du Welz számára - nem lettem volna a helyükben akkor).
Nagy csalódás számomra a Vinyan: egy paráztató belga pszichoterrorra számítottam bemelegítésképpen a hamarosan közelgő Martyrs előtt, erre egy-két jól összerakott jelenet kivételével kapunk egy teljesen átlagos, igénytelen B-filmet. Ez azonban édeskevés. 4.5/10
Bombaszakértők bevetésen - The Hurt Locker
Nem egy mindennapi darab volt, az tuti. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy az a Kathryn Bigelow nevezetű hölgyemény rendezte, akinek olyan akciófilmeket köszönhettünk korábban mint a Holtpont vagy a Strange Days. Egy átlagos eksön cuccra számítottam, aztán ehhez képest kaptunk egy meglehetőesen súlyos és ijesztően realisztikus iraki háborús akcióthrillert. A jósten se nézte volna ki ebből a csajból, hogy ennyire zúzós akcióorgiát bír kreálni.

Nem akármilyen iraki témájú produkcióról van szó. Ugyanis a korábban kijött Kiadatással, Elah völgyében-nel vagy a Gyávák és hősökkel szemben ebben a történetben nyoma sincsen politikai felhangnak, kormányszintű machinációnak, elfogult Amerika-éltetésnek, kilassított zászlólobogtatásnak vagy giccsbe áthajló hősies pillanatnak. A sztori kizárólag három iraki bombaszakértőre koncentrál, akiknek a munkája során dokumentarista részletességű bepillantást nyerünk az iraki háború mindennapjaiba, mely kendőzetlen formában mutatja be az ott átélt borzalmak katonákra gyakorolt pszichológiai hatását. Tovább»













