Vámpír klasszikusok díszdobozban: Nosferatu és A vámpír árnyéka
Bevezetés - A vámpírok DVD-re költöztek
A vámpírok koporsóban laknak, lehetőleg valami gótikus kastély vagy temető kriptájának mélyén, s az éj leple alatt járnak vért szívni. Napjainkban e hagyomány átalakulóban van, s úgy tűnik, egyre több vérszívó próbál asszimilálódni, dacolni létével, s esetleg még az emberiség védelmére is kel (pl.: Interjú a vámpírral, Penge). Ám vannak vámpírok, akik folyton vissza-visszajárnak, s kikelnek sírjukból, hogy emlékeztessenek bennünket arra: az igazi vérszopók még mindig irtóznak a napfénytől és az embereket csupán tápláléknak tekintik. Ha az ősi Dracula gróf nem is teljes mértékben ilyen, de Orlok mindenképp az ősgonosz, már-már a Sátán megtestesítője volt, mióta csak létezik Murnau nagy sikerű expresszionista horrorfilmje, a Nosferatu.
86 év után most visszatért a terror nagyura, hogy minden eddiginél daliásabban hozza a frászt a XXI. század emberére is, s a Twilight-generációt emlékeztesse, milyenek is az igazi vámpírok. A filmlegenda 2009. januárjában érkezett meg Magyarországra egy impozáns díszdobozban (koporsóforma), melyhez hozzácsapták még a szintén érdekes és hangulatos A vámpír árnyékát, mely a Nosferatu egyfajta továbbgondolása. Lássuk, kinek, mennyire érdemes ezt beszerezni, illetve egyáltalán miért is dicsőítik sokan eme filmtörténeti remekművet!
Nosferatu (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens, 1922)
Ki a rendező: Friedrich Wilhelm Murnau, aki a XIX. század végén született, 1888-ban, Németországban. Eleinte irodalmat és egyéb művészeteket tanult a heidelbergi egyetemen. A XX. század „csodájával”, a mozgóképpel Max Reinhardt asszisztenseként került kapcsolatba. Volt katona az I. Világháborúban, így a borzalmakkal közvetlen kapcsolatba kerülhetett, melyek Siegfried Kracauer szerint nagy hatással voltak a háború alatti és utáni német filmművészetre. Az expresszionizmus irányzatának kialakulását, illetve Németországban való sajátos meghonosodását is erre vezeti vissza a német filmtörténész és esztéta, melynek ugyan Murnau nem volt egyértelmű képviselője, de Nosferatujában (1922) fellelhetők a stílusirányzat jegyei. Viszont tény, hogy álomszerű, leginkább a horrorfilmek elődjeinek tekinthető alkotások tömkelege született a háború környékén Németországban (pl.: Homonculus [1916], Golem [1920], Prágai diák [Der Student von Prag, 1913 és 1926], Dr. Caligari [1919]), s többek között Murnau ezidőtájt készült filmjeiben is feltűnnek az expresszionizmusra jellemző oly’ jellegzetes formai és tartalmi jellemzők. Igaz, egyes esztéták szerint (pl. André Bazin) a német rendező már nem sorolható az irányzat alkotóinak sorába, de azt mindenképp el kell ismerni, hogy az avantgarde stílusirányzat nagy hatással volt minden 1920-as évekbeli művészre, így őrá is. A Sátán (1920) vagy a Fantom (1922) című filmjeiben ugyanúgy tetten érhető a markáns fény-árnyék játék, vagy az álomszerűség, a szörnyszerű figurák jelenléte, mint fő művében, a Nosferatuban.
Ahhoz képest, hogy az egyik legjelentősebb alkotásról van szó, mind a szerző pályáját, mind a filmtörténetet tekintve, e film majdnem az egyik nagy korabeli szerzői jogi vita áldozata lett. Ugyanis a Nosferatu a legelső fennmaradt feldolgozása Bram Stoker Drakulájának (a Lajthay Károly rendezésében készült Drakula halála ugyan megelőzte, de a kópiái elvesztek), melyet az akkori kissé homályos licence-elési szabályokból kifolyólag Murnau a legnagyobb nyugalommal használt fel és dolgozott át filmre. Igen ám, de Stoker özvegye és jogutóda ezt nem nézte túl jó szemmel (mi az, hogy ő nem részesedhet majd a film sikereiből?!), így beperelte az alkotókat. Ennek következménye az lett, hogy a Nosferatuban át kellett írni a neveket, ám ezzel a feldúlt feleség nem elégedett meg: a kópiák bezúzását követelte. Ez meg is történt, viszont szerencsére addigra már a filmtekercsek más országokba is eljutottak (többek között az USA-ba), így hála Istennek e remekmű is megmenekülhetett.
Ki játszik benne: Nyilván ma már sokaknak nem mond semmit Max Schreck, Gustva von Wangheim (Harkar vagy Hutter) vagy Greta Schröder (Lucy vagy Ellen) neve, ők a ’20-as években is inkább a Nosferatu kapcsán váltak híressé filmes körökben, azelőtt színházban játszottak.
Max Schreck, a Nosferatu cím- és főszereplője Max Reinhardttal dolgozott együtt míg Murnau fel nem fedezte. Érdekes, hogy már neve és kinézete is szörnyszerepekre predesztinálták. Ugyanis a Schreck németül „rém”-et jelent, maga a színész pedig állítólag smink nélkül is igen ijesztően nézett ki. Filmes legendák szerint alig kellett maszkírozni őt a Nosferatuhoz, mert eleve annyira ronda volt (a fülei és a szemöldöke is eredetiek). Így Murnauval való találkozásukkor meg sem kellett szólalnia, már a puszta látszat eldöntötte, hogy ő fogja Orlok grófot alakítani.
Mi a sztori: A Nosferatu, mint már korábban említettem, Bram Stoker híres regényének tulajdonképpeni adaptációja. Habár ez így nem teljesen igaz, mert a név- és egyéb koncepcióváltások miatt csak a legalapvetőbb mozzanatokban követi az alapművet. Hutter, brémai ingatlanügynök egy nap megbízást kap főnökétől, mely szerint Erdélybe kell utaznia, hogy ott üzletet kössön Orlok gróffal, aki a városba szeretne költözni. A naiv ifjú, miután kedvesét, Ellent jóbarátjára bízza, el is indul, ambíciókkal telten, hogy megkösse élete üzletét. Az út során többször is figyelmeztetik az erdélyi parasztok, hogy ne menjen Orlok kastélyába, mert veszélyes az az ember (?), illetve egyesek szerint „nosferatu”, vagyis szörnyeteg. Persze a modern gondolkodásmódú férfi fittyet hány a babonás helyiekre, s egy kísérteties utazás során csak eljut Orlokhoz, aki hamarosan szó szerint is kimutatja a foga fehérjét.
Értékelés: Mint már említettem, a Nosferatu igencsak hányattatott sorsú film volt. Sokáig úgy tűnt, hogy nem éli túl egy özvegy ámokfutását, főleg a mozgókép hőskorában, mikor még e művészeti ág koránt sem volt elismert, így nem tett szert akkora megbecsülésre, mint mondjuk a festészet, az irodalom vagy a színház. Szerencsére talán az Isten is úgy akarta, hogy illegálisan bár, de fennmaradhasson pár kópia, melyek megőrzik eme mesterművet az utókornak, igaz, borzalmas állapotban. De mégis mi ez a nagy rajongás körülötte, mitől több ez, mint más, megrongálódott vagy végleg elveszett némafilm? Mi emeli ki a sok korabeli alkotás közül is?
A története, mint láthattuk, nem egy kiemelkedő darab, habár az akkori satuegyszerűségű mozgóképek közül kiemelkedett ez is, de tény, hogy egy Dr. Caligarihoz képest jóval egyszerűbb, klasszikusabb. Azonban amellett, hogy egy adaptáció és így jogosan háborodott fel Stoker özvegye, mégis a Nosferatu volt az a mű, mely megteremtette a (tömeg)film vámpírjait. Hiszen ahogy az a későbbi, első hivatalos feldolgozásban is látszik (1931, Lugosi Béla és Todd Browning), a Drakulában a vámpír inkább egy daliás nemes, aki bár koporsóban lakik és vért szív, mégis inkább emberi, s pont ettől veszélyes, mert el tud vegyülni. Ezzel szemben Murnau megteremtette a szörnyeteget, a velejéig romlott, ősgonosz rémet, melyből annyi özönlik a Pengében vagy Carpenter Vámpírok (1998) című akciófilmjében. A német rendező e változtatásai nélkül nem biztos, hogy megszülethettek volna olyan dögök, mint az Alkonyattól pirkadatig állatias rémségei.
Emellett pedig nagyon fontos, hogy Murnaunál tűnik fel először a fényérzékenység. Az alapműben Drakulát karóval végzik ki, a koporsójában, azonban a Nosferatuban Orlok gróf a hajnali fény áldozata lesz. Nélküle talán nem lenne részünk olyan látványos jelenetekben, mint például a Hammer stúdió Drakulájában (1958), ahol a vámpír szó szerint elég az ablakon beszűrődő napfény hatására. S ez nem csupán látványos feature a filmekben, hanem egy önreflexív elem is, hiszen eszünkbe juttatja, hogy a film technikai alapanyaga celluloid, mely a vámpírhoz hasonlóan fényérzékeny anyag (igaz, ma már ez kevésbé jellemző ez a tömegfilmgyártásban a digitális technika térhódítása miatt, de tény, hogy a legszebb képeket még mindig celluloidszalagra lehet rögzíteni).
Tehát hiába az ismert történet, Murnau önreflexív művészi és mindemellett látványos megoldásaival feldobja azt, megalapozva ezzel napjaink filmgyártását is.
Mindemellett nagyon fontos, hogy a Nosferatu az egyik legjobb horrorfilm is. Ugyan a ’20-as években még csak szárnyukat bontogatták az egyes zsánerek (igazán a ’30-as évektől terjednek el ezek, amikorra kikristályosodik a hollywoodi filmipar szerkezete), de a műfajteremtő alkotások ekkor születtek, a némafilmek korában.
A különféle avantgard stílusirányzatok formai megoldásai kihatottak az összes művészeti ágra, így a filmre is. A szürrealizmus és az expresszionizmus közös jellemzője az álomszerűség, a lehetetlen képek halmaza, tehát a valóság felbontása. Míg a szürrealizmus ezt vágással, főleg tartalmi eszközökkel éri el (pl. elfolyó óralap Dalí híres képén), addig az expresszionizmus formai megoldásokat használ fel a hatás elérésére (fény-árnyék hatások eltúlzása, vágás, negatív vetítése).
Murnau filmje ugyan sem expresszionista, sem szürrealista filmnek nem mondható, de kétségtelen, hogy e stílusirányzatok nélkül nem lenne olyan hatásos. A Nosferatu nagyon félelmetes, még ma is. Az expresszív vágással és a fényjátékkal képes még napjaink vérfröcsögésen nevelkedett közönségét is borzongatni. Egyik sokat idézett jelenet például, mikor Hutter bezárkózik a szobájába, mert már sejti, hogy miféle rémmel van itt összezárva, s a nagy rémületben hirtelen kivágódik az ajtó, Orlok pedig megjelenik. De ugyanilyen rémisztő a hajón alulról fényképezett rém is, mely szinte lidércként nehezedik ránk, befogadókra is. Összességében elmondható, hogy a film rendkívül nyomasztó atmoszférát teremt meg, s ez még akkor sem oldódik fel, mikor a vámpír már elpusztult, így reménytelenséget, nyitottságot adva a történetnek. Ez az érzés nem véletlen, hiszen egy olyan átmeneti korszakban vagyunk, mikor Németországot meghurcolták Versailles-ban az. I. Világháború után, s a weimari köztársaság még igencsak instabil, a jövő aligha kiszámítható. Így tulajdonképpen a Nosferatu az akkori állapotok allegóriája is, amikor a naiv, háború után békét és változást remélő emberek kiszolgáltatott helyzetben tengetik életüket, s hazug ígéretek reményében „vérszívók” karjaiba kerülnek. (Egyes értelmezések szerint a vámpír alakja kísérteties hasonlóságot mutat a korabeli szélsőjobboldali antiszemita plakátok zsidófiguráival, melynek oka, hogy akkoriban az alakuló náci mozgalom a kommunistákat és a zsidókat tette felelőssé a háború elvesztéséért.)
Tehát a Nosferatu filmtörténeti jelentősége abban is rejlik, hogy a horror műfaját technikai és tartalmi megoldásaival megalapozta, így kiindulási pontot biztosítva a későbbi alkotók számára. Hiszen, ha ma valaki igazán félelmetes hatást kíván elérni, még mindig az a legkifizetődőbb, ha a közeledő szörnyeteget/veszélyt csak sejteti. Ezt megteheti hanggal, vagy korlátolt látómezővel (pl. kézikamerás felvételek), vagy úgy, ahogy Murnau csinálta: a rémet oldalról megvilágítja, és a falra vetíti felnagyított alakját, megfoghatatlan démonná varázsolva így az amúgy is rettegett lényt. (E megoldást egyébként jól használja és gondolja tovább Francis Ford Coppola 1992-es Drakulája, ahol a vámpír árnyéka önálló életet él.)
Persze a film nemcsak a filmtörténet viszonylatában számít nagy alkotásnak, hanem önmagában is megállja a helyét. Nem csupán rémisztő horrorfilm, vagy tökéletes művészi alkotás, hanem tényleg egy kiváló film, melyhez az impozáns színészi játék is hozzátesz. Minthogy a Nosferatu egy némafilm, így itt még legfeljebb csak a kísérőzenét hallhatjuk, a szereplők beszédeit csak láthatjuk (ahogy azt Balázs Béla is megfogalmazta Látható ember című könyvében). Így a színészeknél sokkal inkább koncentrálunk arra, ahogyan és amit játszanak, mint a beszédre. Éppen ezért a képeken látható alakok játéka még inkább felmagasztosul. Max Schreck kiváló, még némafilmekhez képest is igen letisztult és hiteles alakítást nyújt. Míg a legtöbb filmben, de még a Nosferatuban is feltűnő más karakterek kissé túljátsszák szerepüket (mely a hang hiányából is fakad), addig Schreck a legnagyobb természetességgel hozza az önmagában is félelmetes vámpír szerepét. A nézése, a túlvilági mimikája egyszerűen átütő, és még így, 86 év távlatából is megrettenünk tőle.
Greta Schröder és Gustav von Wangheim is hozzák a formájukat, de tény, hogy hiába erőlködnek, egyszerűen Max Schreck mindenkit lesöpör a vászonról. Pedig Wangheim is kiváló alakítást nyújt, mely leginkább akkor látszik, mikor retteg, vagy például az erdélyi „ébredés” jeleneténél. Teljesen ott van, benne van a zárt világban, melynek mi csak voyeurjei vagyunk. Az illúzió tökéletes.
Greta Schröder is jól teljesít, habár „damsel in distress” szerepéből kifolyólag jóval haloványabb a férfi szereplőkhöz képest. Viszont az biztos, hogy így, 86 év távlatából is jól néz ki.
Jelentősebb karakter még a filmben Knock, akit Alexander Granach alakít rendkívül megnyerően. Nincs mit tenni: a Nosferatu negatív karaktereivel hódít, s ezek az igazán érdekesek. Granach szó szerint rémisztően jól hozza a bekattant ghoul figuráját.
Murnau műve őrülten jó lett! Hihetetlen, de majdnem tökéletes film született a mozgókép hajnalán. Az idő távlatából nézve rengetegszer feldolgozott, kissé már unalmas történetet egyedi szerzői megoldások dobják fel (pl. fényérzékenység), a mérnöki pontossággal kidolgozott epizódok pedig tökéletesen nyomasztó atmoszférát formálva állnak össze egésszé. Hálát adhatunk az Égnek, hogy a sznobizmus ezúttal nem győzedelmeskedett és e film fennmaradt, s most kezünk közé kaphatjuk egy hozzá méltó díszdobozban, felújított állapotban. Aki igazi vámpírt akar látni, felejtse el a Twilight vagy az Interjú a vámpírral kissé romantikus, szenvedő vérszívóit, s váljon nyugodtan Orlok gróf ghouljává. Hiszen tudjuk: „a vér az élet!”. 10/10
Pozitívumok:
+ Egyedi megoldásokkal dobja fel a Drakula-sztorit
+ Kiváló rendezés és színészi játék
+ Filmtörténeti alapmű
Negatívumok:
- Mai szemmel nézve sablonos történet
* * *
A vámpír árnyéka (Shadow of the Vampire, 2000)
Ki a rendező: A DVD-koporsó másik lakóját, A vámpír árnyékát (Shadow of the Vampire, 2000) E. Elias Merhige rendezte. E viszonylag ismeretlen alkotó még fiatal a filmes szakmában, habár túl van a negyvenen. A ’80-as évek közepétől készít filmeket, ami azért túlzás, mert egy kezünkön meg tudjuk számolni eddigi alkotásait, melyek közül sok inkább rövid-, tévé- és videófilm. Ezek közül egyértelműen kiemelkedik a Begotten (1990), a most tárgyalandó A vámpír árnyéka (2000) és a Zéró gyanúsított (Suspect Zero, 2004). Nyilván nem olyan kaliberű alkotóról van szó, mint Murnau, de kétségtelen, hogy e továbbgondolással felkeltette a figyelmet, s ezzel méltóvá vált arra, hogy egy ilyen legendás mester mellé kerüljön.
Ki játszik benne: A vámpír árnyékához sikerült olyan színészeket megnyerni, akik miatt már megéri megnézni a filmet. A főszerepben John Malkovich, ő Murnau, a könyörtelen, céljáért mindenre képes direktor. Rengeteg filmből ismerhetjük, bár főleg a ’90-es években volt felkapott színész. Játszott például a Veszedelmes viszonyokban (1988), Bertolucci Oltalmazó ég című alkotásában (1990), a Célkeresztben (1993), szerepelt Antonioni egyik utolsó filmjében, a Túl a felhőkönben (1995), de láthattuk a Con Air - A fegyencjáratban (1997) is.
A másik nagy húzónév Willem Dafoe, aki ezúttal Max Schreck, vagyis a vámpír bőrébe bújik. Dafoe-t is láthattuk már számtalan remekműben, mint például A szakasz (1986), a sokakat megosztó Krisztus utolsó megkísértése (1988) vagy a Született július 4-én (1989). S úgy tűnik, napjainkban is nagyon aktív, hiszen számos 2000-es évekbeli filmben is játszott, mint mondjuk a Pókember (2002) vagy az Aviátor (2004), illetve jó néhány jövőbeli produkcióban is találkozhatunk a hatvanas éveihez közel járó aktorral (pl.: The Vampire’s Assistant [2009], The Wild Bunch [2010]).
Ám e két remek színésszel nincs vége a hírességek listájának, hiszen sikerült egy szintén nagy és emellett szimbolikus nevet is megszerezni A vámpír árnyékához, ugyanis Udo Kier is tiszteletét teszi a filmben, Murnau filmjének producerét alakítja a korábban többek között Drakula-alakításáról is elhíresült színész. Udo Kier hasonlóan Max Schreckhez szinte kiköpött vámpír, így nem csoda, hogy nagyobb szerepeket kapott vámpírfilmekben is. Ilyen a Vér Drakulának (1974), mely a most tárgyalt A vámpír árnyékához hasonlóan egy újraértelmezése, illetve továbbgondolása a Drakula-mítosznak. De emlékezhetünk rá a Pengéből (1998) is, ahol az egyik ősi fővámpírt játszotta. Emellett feltűnt más horrorfilmekben is, mint például a Test Frankensteinnek (1974), vagy a 2007-es Halloween-remake.
Mi a sztori: A vámpír árnyéka tulajdonképpen egy önreflexív történet, mely Murnau 1922-es remeke körül kialakult legendákkal játszadozik el. A sztori központjában Murnau és Max Schreck kapcsolata áll, akik fausti egyezséget kötöttek. A film szerint ugyanis Schrecket nem Max Reinhardt mutatta be a német rendezőnek, hanem ő maga választotta egy erdélyi terepszemléje során: egy elhagyatott kastélyban talált rá. Tehát most a színész valóban vámpír, aki a hiteles alakításért cserébe lecsapolhatja a stáb többi tagjának vérét. Igen ám, de egy vérszívó éhsége csillapíthatatlan, ráadásul a színészi teljesítménnyel sincs megelégedve Murnau, így egy nap elkerülhetetlenül szembe találja magát a legendás rendező és a legendás vámpír.
Értékelés: Érdekes párosításnak tartottam A vámpír árnyékát és a Nosferatut. Az rendben van, hogy témájukban egyeznek, és előbbi egy nagy tisztelgés az utóbbi előtt, ám tudjuk, hogy van egy 1979-es Nosferatu is, mely talán sokkal jobban illett volna abba a koporsóba. Ám a filmet nézve rájövünk, hogy bár nyomába sem ér az eredeti alkotásnak, de mégis gyönyörű és méltó tisztelgés azelőtt.
A történet ismert, habár itt jóval érdekesebb, mint a Nosferatu esetében. A forgatásba való betekintés nem újdonság már, ettől nem vágjuk hanyatt magunkat, hiszen már Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel (1929) című filmjében is feltűnik eme konkrét szerzői önreflexió. Az érdekesség itt a Nosferatu körül kialakult legendákból fakad. Ugyanis Merhige merészen ezeket tényként kezelte, és eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha Schreck valóban egy vámpír lenne? Tulajdonképpen ez nem csupán egy legenda, hanem önmagában egy önreflexív momentum, hiszen eszünkbe juttatja: mi, filmnézők is sokszor azonosítjuk az adott sztárt szerepével, és azt képzeljük mondjuk Harrison Fordról, hogy ő tényleg szakadt dzsekiben, kalapban és ostorral jár kincsvadászatra. A vámpír árnyékában ez a rajongói hiedelem, mitizálás áll a központban, elevenedik meg a vásznon.
S rendkívül jól működik! Igaz, nagy Nosferatu-rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valóban élvezhessük a sztorit, de persze e nélkül is megállja a helyét Merhige filmje. Igazi ínyencség, mikor látjuk a forgatás epizódjait, s betekintést nyerhetünk a némafilmek rendezési módjába (kézzel forgatott kamera, közben folyamatos rendezői instrukció a színészeknek − hiszen ekkor még nem volt probléma, ha behallatszódott a film cselekményvilágába).
Emellett nagyon megható és katartikus jelenetekkel is tele van A vámpír árnyéka. Egyik legjellegzetesebb, mikor Max Schreck és a kamera „találkoznak”. A vámpír kihasználja a pillanatot, mikor nincs senki a számára fura szerkentyű közelében, és vizsgálgatni kezdi azt. Szinte látjuk az egyenlőségjelet a két „objektum” között, mely szintén egy önreflexív momentuma a filmnek, hiszen párhuzamot von a vámpír és a kamera között. A fényérzékenységet azáltal még jobban ki is hangsúlyozzák az alkotók, hogy Schreck a retinájára vetíti a Napfelkeltét a kamerából (tudniillik akkoriban a felvevőkészülékek egyben vetítésre is alkalmasak voltak).
Az ilyen és ehhez hasonló epizódokban rejlik A vámpír árnyékának nagy jelentősége. Egy olyan hangulatot kíván megteremteni, ahol ezúttal nem félünk, rettegünk a vérszívótól, hanem átérezzük annak sanyarú sorsát. Mert a film azt állítja, hogy ez így nem élet, tarthatatlan. Hiszen a vámpír egy határlény: se nem élő, se nem halott, hanem a kettő között van valahol. Ebből kifolyólag nem találja helyét egyik világban sem, hiszen az élők félnek tőle, meghalni meg nem tud, hiszen itt van. Tehát egy olyan „szörnyet” épít fel Merhige, mely sokkal inkább hasonlít Herzogéra (az 1979-es tulajdonképpeni remake), mint Murnauéra, sőt, még talán annál is szánandóbb, szerethetőbb. Herzognál a vámpír még kegyetlen volt, hatalommal bírt, itt viszont már csupán a létösztönei, a vérszomja miatt öl, de erről sem tehet, hiszen ez ő, nem tudja levetkőzni. De láthatóan érdeklődik az emberek világa iránt, és a forgatáson nagy figyelmet szentel a nőnek is, Greta Schrödernek.
Így amellett, hogy A vámpír árnyéka egy nagy tisztelgés Murnau alkotása előtt, képes újraértelmezni azt és kreatívan felhasználni elemeit, sőt, konkrét jeleneteit. Nagyon eredeti ötlet például a végkifejlet, ahol a megoldást az hozza, ha a rendező befejezi a filmjét, vagyis leforgatja a Nosferatu utolsó jelenetét. Anélkül persze ez kicsit homályos, hogy lelőném a poént, de már csak ezért is érdemes megtekinteni A vámpír árnyékát, mert rendkívül frappánsan használja és idézi Merhige Murnau filmlegendáját − persze a legnagyobb tisztelettel.
A színészi játék persze mindezekhez nagyban hozzájárul. John Malkovichra például szinte ráöntötték ezt a szerepet. Habár nem ismertem Murnaut, nem láttam róla soha képet, mégis elhittem, hogy ez ő, a szenvedélyes rendező. Negatívum, hogy kissé talán túlzottan is aljasnak és őrültnek lett megalkotva a karakter, igaz, pont ezért is működött annyira John Malkovich alakításában, akihez különösen illenek az efféle szerepek (s itt most nemcsak Cyrusra utalok a Con Airből, a Nyomorultakban és A veszedelmes viszonyokban is hasonló figurát játszik).
A végletekig eltorzított, szinte felismerhetetlen Willem Dafoe is kiválóan hozza Max Schreck meglepően összetett karakterét. A maszk által úgy, mint jellemében tökéletesen eggyé válik szerepével és valóban egy vámpírt látunk és érzünk a vásznon, aki szenved a puszta léttől, a határpozíciótól.
A többi szereplővel sincs gond, habár itt is erősen elnyomja a mellékkaraktereket a két főszereplő. Tulajdonképpen A vámpír árnyéka Murnau és Schreck párharca, mintegy szimbolikusan az önálló életre kelt mű és a szerző elképzelésének drámája, konfliktusa. Ezért Udo Kier rutinja fel sem tűnik, a nagyokhoz képest pedig a két másik, elvileg fontos szereplő, Greta Schröderé és Hutteré kifejezetten gyengének tűnik.
Apropó, negatívumok: ugyan ezek erősen közönségfüggők, egy Nosferatu-rajongó, egy filmtörténész és egy átlagos néző másképp nézik. Előbbi két csoport bizonyára rendkívül jól ismeri a film hátterét, és így az eredeti művet is, tehát számukra kifejezetten kényeztető A vámpír árnyéka. Ám egy átlagos néző nem biztos, hogy fogja érteni az utalásokat, a miérteket, és emiatt unalmasnak, vontatottnak találhatja a filmet. Sajnos, vagy nem sajnos, de tény, hogy Merhige alkotása erősen előfeltételezi a Nosferatu ismeretét, illetve a körülötte kialakult legendákról sem árt hallani A vámpír árnyéka megtekintése előtt. Márpedig egy mozgóképes alkotásnak önmagában is meg kell állnia a helyét, hiába, hogy vannak előzményei vagy egy sorozat része. Az elsődleges forrás mindig a film kell, hogy legyen, ha az nem érthető önmagában, már elveszti varázsát. Így legfeljebb tényleg csak azok élvezik, akik értik is, miről van szó.
Merhige munkája ezért is sokkal inkább egy művészi alkotás, mint szórakoztató film. Igazi posztmodern darab, ahol a „szövegek” egymásra hatásának, az utalások szövevényes hálójának nagy szerepe van. Ezért az 1922-es művel ellentétben ez igencsak rétegfilmnek mondható, távol áll a habkönnyű alkotásoktól.
Emellett pedig végig van egy olyan érzésünk, ha szeretjük is, hogy „ez nagyon jó, de még mindig hiányzik valami”. Minden rendben van, nagyon pontos a rendezés is, az utalások, a film küldetése is nemes, de mégis hiányzik az a bizonyos szikra, amitől egy igazán emlékezetes alkotássá „lobban” A vámpír árnyéka. Ez betudható annak is, hogy Merhige ugyan nem populáris rendező, de nem is az a világraszóló szerző. Egy csendes művész, akinek nagyon jó gondolatai vannak, jól rendez, de még mindig hiányzik az áttörés, amivel esetleg naggyá válhatna. Mindenesetre A vámpír árnyéka egy jól megcsinált, fogyasztható film, mely főleg a Nosferatu utáni desszertként javasolt. 8/10
Pozitívumok:
+ Szép továbbgondolása az eredeti műnek
+ Izgalmas, mégis lírai sztori
+ Remek színészi alakítások és rendezés
Negatívumok:
- Murnau karaktere túl gonoszra sikeredett
- Csak rajongóknál üt igazán nagyot
- Hiányzik az a bizonyos „plusz” belőle
* * *
A DVD-kiadásról
Hazánkban január környékén jelent meg a Nosferatu és A vámpír árnyéka egy koporsó formájú díszdobozban, tehát igencsak méltó és igényes kiadás formájában. Amellett, hogy nagyon jól néz ki, s két igen jó filmet tartalmaz, más csemegéket is tartogat, persze szigorúan rajongók számára.
Az egyik nagy pozitívum maga a Nosferatu. Nem is csak a film önmagában, hanem az, amilyen minőségben megkaptuk. Teljesen felújították, az egyik eredeti kópia nyomán, s restaurálták a színeit is. Ez egyesek számára meglepő lehet, de az úgynevezett virazsírozásos eljárással már a némafilmes korszakban is színeztek mozgóképeket. Igaz, ez a módszer még csak egyféle színt tette lehetővé, de a Nosferatu is képes volt kreatívan felhasználni e lehetőséget. Jól is jött Murnauéknak e megoldás, hiszen akkoriban technikai okok miatt még nem volt lehetőség éjszakai felvételre, így ezeket is nappal rögzítették. Eképp a színezés nagy segítség volt a filmesek számára, hiszen a szürkületi és esti képeket kékre festették, elérve ezzel a megfelelő hatást. Tehát most teljes pompájában, eredeti képminőségben és feliratokkal (inzert), valamint az akkor hozzákomponált zenével élvezhetjük e remekművet.
Ám a dolog nem áll itt meg, hiszen kapunk rengeteg dokumentumfilmet mind a Nosferaturól, mind A vámpír árnyékáról. Az első korongon a film készítésének történetét, illetve a restaurációs munkálatokat tekinthetjük meg, míg a másodikon Willem Dafoe és Merhige szólalnak meg a filmekkel kapcsolatban.
Mint látható, e kiadás teljes mértékben a rajongókat, filmtörténészeket célozta meg, e kontextusban kell hát kezelni is. Márpedig ilyen szempontból egy rendkívül igényes, és kielégítő kiadás, dicséretes, hogy még foglalkoznak efféle remekművekkel is. 8/10
Pozitívumok:
+ Igényes külcsín
+ Még igényesebb belbecs
+ Dokumentumfilmek
Negatívumok:
- Még több extra elfért volna
- Csak rajongóknak
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.