Filmmánia: The Boat That Rocked (Rockhajó)
Kalózrádió a tengeren… Rockhajó kritika.
The Boat That Rocked (2009)
“1 Boat. 8 DJs. No morals.”
Ki a rendező: Az új-zélandi Richard Curtis, aki elsősorban nem rendező, így inkább írói munkássága révén jegyezhettük meg a nevét. A Rockhajó - mint második rendezése - a romantikus vígjátékok egyik legnagyobbikának, az alap karácsonyi szerelmes történetnek, az Igazából szerelemnek a követője. Emellett még olyan filmek forgatókönyvei kerültek ki Curtis kezei közül, mint a Négy esküvő, egy temetés (1994), a Bridget Jones naplója (2001), vagy a kevésbé sikeres Mr. Bean nyaral (2007).
Ki játszik benne: Egy sokszereplős filmről van itt szó, kérem szépen. A Rockhajó olyan sztárokat vonultat fel, mint Bill Nighy (Igazából szerelem, Underworld sorozat, Vaskabátok, Valkűr), Kenneth Branagh (Vadiúj vadnyugat, Harry Potter és a titkok kamrája), Nick Frost (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok). Továbbá felbukkan még a filmben Philip Seymour Hoffman, Rhys Ifans és Gemma Arterton is. A nevek önmagukért beszélnek, nem gondolom, hogy itt le kéne ragadnom.
Mi a sztori: Történetünk 1966-ban játszódik, a brit popzene fénykorában, amikor is az emberek mindössze csak heti két órában hallgathatták kedvenceiket a kereskedelmi rádiókban. Viszont ahogyan az lenni szokott, a meglévő űrt betöltendő, kalózrádiók jöttek létre - az egyik legnagyobb ilyen pedig egy hajón, a tengeren állomásozott.
Carlt az anyja erre a hajóra küldi, abban a hitben, hogy itt majd a nagybátyja, Quentin jól megneveli a srácot. Quentin azonban történetesen a „Rádió Rock” főnöke, így az ifjú nevelés helyett teljesen mást kap: végignézi a két legnagyobb DJ rivalizálását, megtudja ki az igazi apja, érdekes sztorikat hall, megismeri a kormány kalózellenes politikáját, megtapasztalja az öröm és a szomorúság érzését, kellemes és kínos helyzetekbe kerül, valamint szembesül a Rock ’n’ Roll őrületével, illetve annak örök létezésével.
Értékelés: Hatvanas évek, Nagy-Britannia, pop és rock ‘n’ roll. Jöhet? Hiába hogy nem hangzik túl eredetin, mégis amikor összegyúrják ezeket a dolgokat, általában mindig valami jó sül ki belőlük. Mindig van valami az ilyen történetekben, ami megfogja a nézőt, és ami miatt a DVD majd ott sorakozik a polcon a többi remek film mellett.
Ebben pedig a Rockhajó sem kivétel. Sokan gondolhatják úgy, hogy biztos egy újabb zenés vígjátékot kapunk, de nekik üzenem, hogy itt azért többről van szó. Richard Curtis ugyanis ezúttal is egy kiváló filmet rendezett, és a lehető legtöbbet hozza ki a sztoriból és a színészeiből, ez egy pillanatra sem kétséges.
Azt hinné az ember az elején, hogy nincs mit nézni egy kalózrádión 2 órán keresztül. Ó, pedig dehogynem. Ki, mit, mikor, hogyan és miért, rengeteg kérdésre kapunk választ, miközben remek párbeszédek és helyzetkomikumok kísérik végig a néhol humoros, néhol drámai történetet.
A történet életszerűsége és a színészek lazasága pedig kétségkívül szerethetővé teszi az egészet. Carl olyan életformába, életérzésbe csöppen bele, amelyet sokunk kipróbálna. Ki ne szeretne például olyan DJ-k társaságában szórakozni, akikért fél Nagy-Britannia megőrül, és akiknek csak csettinteniük kell, és minden nő elájul?
A sok mellékszálat leszámítva azért világos, hogy minden szereplő egyetlen közös célért harcol: emlékeztetni a brit kormányt, hogy a kalózhajó ugyanolyan örök mint a rock & roll (persze ezzel rendesen kihúzzák a gyufát). A cselekmény pedig innentől kezdve végig magával ragad.
A Rockhajó a kor nagy számaival van teletűzdelve, a lehető legjobb pillanatokban csendülnek fel az ismert zenék. A The Rolling Stones, a The Who, a Small Faces és még sorolhatnám, mind-mind hozzátesznek a film hangulatához (persze a pia, a drog és a nők ugyanúgy részei a rock & rollnak, ezek is szépen mind megvannak). Persze azért nem lehet azon apró baki felett elsiklani, hogy néhány szám megelőzi a korát, és ezeket 1966-ban még nem hallhatták a poprajongó tini lányok, de hát ez legyen a legnagyobb problémánk.
Apropó tini lányok. Végig olyan érzésem volt, mintha ebben a filmben ugyanúgy megőrültek volna a DJ-kért, mint annak idején sokan a Beatlesért vagy Beach Boys-ért (direkt nem a mai korból példálózok). Pedig ők csak a “kalózok” hangját hallhatták (két bakelit közé egy-két poént benyomva), mégis őrült ováció tört ki a hajón, és sikítva - szinte már-már extázisban – tomboltak, amikor meglátták a híres-neves, ám sokszor nem kifejezetten sármos DJ-ket. Ők pedig vagy élvezték vagy eltűrték a helyzetet, ki-ki hogy kezelte a dolgot.
A Rockhajó a sztárokat kilóra adja. Curtis pedig remek szereplőgárdát választott ehhez a feladathoz. Minden egyes főszereplő, mellékszereplő és tomboló rajongó azt hozza, amit neki kell (érdemes odafigyelni a beszédes nevekre is, sokat elmondanak). Minden egyes karakternek megvan a maga szerepe, mindegyikük jól felépített személyiséggel rendelkezik. Így számos embertípussal ismerkedhetünk meg a hajón, és végig nyomon követhetjük jellemfejlődésüket (vagy éppen azok hiányát), a hajóhoz való viszonyukat, életük fontosabb pillanatait. Együtt nevetünk, és együtt sírunk velük.
Miért jó film a Rockhajó? Zene, karakterek, színészek, visszafogott sztori valóságalappal és pár jó nő. Persze nyilván lehetne még sok minden mást is említeni, de nekem első blikkre főleg ezek ugranak be. Na és kiknek szól? Nos bizton állíthatom, mindenkinek: a fiatalok ugyanúgy bátran megtekinthetik, mint az idősebbek. Garantáltan nem fognak csalódni.
Mint a fenti néhány bekezdésből is kiderül, én teljesen odavagyok ezért a filmért (nemkülönben a zsánerért is), úgyhogy nálam simán megy rá a 9/10.
“- I see boats!
- How many boats? One, two?
- I believe the technical term is a fuckload of boats!”
Címkék: 9/10, Bill Nighy, Kenneth Branagh, Philip Seymour Hoffman, Richard Curtis, Rockhajó, The Boat That Rocked, vígjáték
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.