Filmmánia: Rambo (First Blood)
Egyszemélyes háború Sly vezényletével… Rambo kritika.
First Blood (1982)
“The a man who’s the best, with guns, with knives, with his bare hands. A man who’s been trained to ignore pain, ignore weather, to live off the land, to eat things that would make a billy goat puke.”
Ki a rendező: A direktori székben Ted Kotcheff ül, aki annak ellenére, hogy neve sokak számára ismeretlenül cseng, szakmájában mégis elismertnek számít.
A kanadai származású rendező pályafutása az ’50-es években, Angliában kezdődött, ahol televíziós, valamint színházi rendezőként dolgozott, s két munkáját is Emmy-díjjal tüntették ki. Filmes karrierje is itt bontakozott ki (fontosabb darabok a Two Gentlemes Sharing, valamint az Outback), ám 1972-ben visszatért szülőhazájába, ahol elkészítette a The Apprenticeship of Duddy Kravitz című könyv adaptációját, amely számos díjat nyert, és sokan minden idők legjobb kanadai alkotásának tartják.
Legismertebb műve azonban kétségtelenül a Rambo: First Blood, amellyel bankot robbantott, és végleg beírta magát a filmes szakma történelmébe.
Ki játszik benne: A főszerepben Sylvester Stallone tündököl, akit senkinek nem kell különösebben bemutatnom. A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legnagyobb akciósztárja, aki hírnevét a Rocky-, illetve a Rambo-sorozattal alapozta meg, és aki elsősorban a magányos, olykor kirekesztett akcióhősök megformálásával vált ismertté. Karrierjében a klasszikus filmeken kívül (Cliffhanger, Cobra, Bérgyilkosok, A pusztító) sajnos baklövések is találhatóak (Oscar, Állj vagy lő a mamám, Dredd bíró), azonban az elmúlt években Sly ismét magára talált: két kiváló filmmel már megajándékozott minket, és én bizakodva tekintek a The Expendables felé is.
Stallonén kívül Brian Dennehy, valamint Richard Creena még a központi figurák a filmben - mindkettőjük pályafutásának csúcsát a Rambo jelentette, hasonló kaliberű szerepet ezt követően sosem kaptak.
Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy a CSI: Miami Horatiója (David Caruso) is szerepel a filmben, bár ekkor még nagyon fiatal volt, és a kis vörös buksija is csak nehezen ismerhető fel.
Mi a sztori: A film David Morell 1972-ben megjelent, azonos című bestsellerére épül, ám a forgatókönyv több ponton is eltér a könyvtől. Állítólag Stallone nyomásának hatására tették emberibbé Rambo figuráját, amíg ugyanis a vietnami veterán a regényben több rendőrrel is végez, addig ebben a filmben csupán egyetlen ember hal meg (ő meg is érdemelte). További különbség, hogy David Morell a regényben megöli főhősét, míg a moziban életben hagyták a figurát, hogy szabad utat adhassanak az esetleges folytatásoknak.
John Rambo, a vietnámi veterán egy Hope nevű amerikai kisvárosba vetődik. Rendhagyó öltözékével hamar felhívja magára a helyi sheriff figyelmét, aki az első pillanattól kezdve gorombán viselkedik az átutazóval, s gyakorlatilag minden szó nélkül kitessékeli városából a mindössze csak egy helyi kajáldát kereső férfit. John viszont nem szereti, ha parancsolgatnak neki, ezért visszafordul, s tettével magára haragítja a rend őrét, aki ok nélkül letartóztatja és az őrsre viszi.
A rácsok látványa, a jelvényesek lenéző viselkedése és durva bánásmódja régi emlékeket idéz fel az egykori katonában, s az események hatására valami elpattan benne és kontrollálhatatlanná válik. Fogvatartóit helybenhagyva megszökik és a közeli erdőbe veti be magát. A bosszúszomjas sheriff erre hajtóvadászatba kezd, ám a küzdelem egyenlőtlen felek között zajlik: a vietnami veterán könnyedén kiismeri magát a természetben, s a gerilla-hadviselés törvényei szerint egyenként csap le áldozataira. A pokol elszabadul és a feldühített Rambót már senki nem állíthatja meg…
Értékelés: Néhány napja döntöttem úgy, hogy egy unalmasnak induló délután huszadszorra is előkapom a Rambót. Megtekintése után kis túlzással még rongyot is tekertem a fejem köré, a film ugyanis máig fantasztikus hatással van rám – bár ezt ti is tudjátok, hiszem e műremek talán mindnyájunk gyermekkorának egyik legmeghatározóbb filmélménye.
A Rambo ugyanis - 27 év ide vagy oda (1982. október 22-én mutatták be először) – mai szemmel nézve is nagyot üt! Nem a vietnami veterán katona a legtökösebb akcióhős, akit valaha láttunk (ezt a címet vitathatatlanul John McClane viszi), azonban szűkszavúsága ellenére (vagy talán épp azért) Rambo mégis hihetetlen karizmával bír, a fejére tekert rongy pedig ma már a filmtörténelem egyik kultikus ruhadarabja.
Azt a néhány gondolatot, amit elmormog, tökéletes ritmusban és stílusban adja elő, Stallone hangja már a botox-kezelések előtt is rendkívül karakteres volt. Személyes kedvencem az a mondat, amikor elköti a kamiont, s a benne ülő, láthatóan magát majd összeszart sofőrnek dirigál: „Ne engem bámuljon, az utat nézze, ebből vannak a balesetek.”
Sly minden fiatalkori lelkesedését és tudását beleadta a szerepbe, s bár én nem tartom őt nagy színésztehetségnek (ettől függetlenül személyes kedvenc), a kitaszított, önmagával és a világgal egyaránt küzdő vietnami katona szerepét kiválóan hozza, mintha egyenesen rá írták volna a figurát. Brian Dennehy, valamint Richard Creena is, annak ellenére, hogy nem nyújtanak emlékezetes alakítást, jól játsszák az önbíráskodó, ellenszenves sheriff, valamint az atyáskodó tábornok szerepét. A többiek meg pusztán statiszták a hegyi partiban, ez azonban így is van rendjén.
A közel 90 perces játékidőben egyetlen pillanatra sincs üresjárat, az események hamar magukkal sodornak, s egészen a végkifejletig nem engednek szorításukból. A Rambo-sorozatnak sosem a történet volt a húzóereje, azonban itt még ez is stimmel - sőt még mondanivalója is van. Igaz, hogy elég defektesnek kell lenni ahhoz, hogy az őrsről kitörve s a hegyekbe vetődve igazi harctéri tapasztalatokkal és sérülésekkel ajándékozzuk meg a minket üldöző rendőröket, azonban kevesebbtől is kattantak már be emberek. A sztori erőssége számomra leginkább az, hogy a film nem a főszereplőről írt klasszikus értelemben vett hősköltemény: Rambo nem a családjáért, szerelméért, hazájáért harcol, hanem csupán azért, hogy a saját bőrét mentse.
A vadászat helyszínéül szolgáló erdőben és környékén felejthetetlen jelenetek sorozatának lehetünk szemtanúi: a sziklás jelenet (az ugrást maga Stallone hajtotta végre, s három bordáját törte a forgatáskor, és bár a rész kicsit „de” kategóriás, mégsem hihetetlen), a hajsza, az éjszakai rohangálás, valamint a drámai végkifejlet mind-mind olyan jelenetek, amelyekre minden akciófanatikus szívesen emlékszik vissza.
Rambo itt még nem az a Rambo, amivé a sorozat későbbi részeiben vált, itt még közel sem az egyszemélyes hadsereg szerepében futja körbe a vidéket, s úgy általában sokkal inkább előre tervez és gondolkodik, mintsem a nyers erejére hagyatkozik. Stallone sincs még úgy kigyúrva, mint pl. a harmadik részben, ahol megjelenésével is már-már az erő szimbóluma, mindazonáltal ez a cingárabb (bár szeretnék én is ilyen cingár lenni, rögtön én lennék a falu ásza) főhős számomra sokkal szimpatikusabb, mint a későbbi izompacsirta. Érdekes az is, hogy annak ellenére, hogy a film tömve van akcióval, az ámokfutás során mégis csupán egyetlen rendőr veszti életét, s ő sem acélt nyel.
A film technikai oldala is rendben van. A képi megjelenítés komoly, olykor már-már szürkés, ez jól passzol a főszereplő lelkivilágához, s bár az adrenalindús jelenetek nem kifejezetten látványosak, mégis tökéletesen felépítettek s egyáltalán nem túlzóak. A zene kiváló, az egyszerű, mégis sokat sejtető dallamok máig a fülemben csengenek. A hanghatásokkal sincs semmi baj, a magyar szinkron kifejezetten élvezhető, ámbár Sly jellegzetes hanghordozása miatt érdemes eredeti nyelven (is) végignézni a filmet. A fegyverropogásoknál-robbanásoknál már inkább észrevehető a kor, itt-ott talán nem dübörgött úgy a DVD, mint ahogy vártam (főleg a 4. rész mámorához képest).
A kritikusok már az első, míg a hozzám hasonló egyszerű rajongók talán a tízedik megtekintés során azért felfigyelhetnek néhány bakira: ilyen például a motoros üldözéskor összesározódott kocsi, amely a következő pillanatban tisztán jelenik meg; vagy a délután elkötött teherautó, amellyel Rambo a sötétben ér be a kisvárosba, holott a távolság ezt még nem indokolná. Ezek persze mit sem vonnak le a mű értékéből, csupán érdekességként említem meg őket, lehet majd sasolni.:)
Mit is mondhatnék még az Első vérről? Semmit, igazából az eddig elhangzottak többsége is szükségtelen volt, mivel a film olyannyira benne van a köztudatban, olyannyira alapmű, hogy nem szorul különösebb népszerűsítésre. Néhány haverom ugyan váltig állítja, hogy a film mai szemmel nézve már inkább nevetséges mint izgalmas, és igazán csak gyerekfejjel volt élvezetes, de én korántsem gondolom így. Rambo számomra nem csak egy akcióhős a sok közül, hanem maga AZ akcióhős: gyermekkorom legnagyobb példaképe. Talán ennek is köszönhető, hogy ez a film nálam 9/10-et ér.
Kommentek
3 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: Rambo (First Blood)” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
BelsoValtozas: Üdv! Nagyon örülök, hogy te is itt vagy.:) Bocsánat, hogy eddig nem kommenteltem, de most bepótolom a lemaradásomat.:)
Szóval fantasztikus lett a kritikád, ezt már akkor is megjegyeztem; nagyon szépen, választékosan fogalmazol, intelligensen felépített a cikk, tartalmaz olyan információkat, amelyet pl. én sem tudtam, ergo informatív, és nem utolsó sorban nem egy olyan gigantikus post, mint amelyeket én szoktam írni(tudod:)), de pontosan, hogy röviden nehéz élvezetesen és olvasmányosan értekezni, szerintem. Szóval neked ez sikerült; 5/5-ös a kritika, és remélem, hogy még további ilyen minőségű publikációval jelentkezel majd. Gratulálok!
A filmről annyit, hogy Rambo, és Stallone, a kultikus figura megtestesítője számomra is a gyermekkorom egyik legmeghatározóbb filmje színésze és figurája volt, de még most is az.
A Rambo instant classic, amelyen nem fog a természet eróziója: az alacsony büdzséből forgatott film sikerének a titka a harmónikus munka(Dennehy és Creena brillíroztak; nem hiába méltatta őket Roger Ebert filmkritikus), minden apró részlet messzemenően a helyén van, nincsenek benne logikai bukfencek, de a fő hangsúly a történet mai napig való aktualitása(a Hidegháború után a katonákkal való bánásmód), és elsősorban ugye Stallone karizmatikus egyénisége, aki szűkszavúan, mégis rokonszenves karizmával testesítette meg a nyugalomra vágyó, de később önmaga elől nem menekülő, a háborúban megcsömörlött patrióta figuráját. Ez egy mérföldkő volt a színészi pályafutásában, és sokan azt gondolják, hogy egy ilyen karaktert nagyon könnyű eljátszani: nos, nagyon tévednek, akárcsak a Terminátornál a “géparcú” Schwarzenegger esetében. A belső vívódású, szűkszavú szerepek talán a legnehezebbek: ezért is méltattam Brad Pitt játékát a BB esetében.
Stallone egy olyan héroszt testesített meg, amely örökre követendő példa lett, és milliók szemében vált szinte azonnal bálvánnyá, ikonikus hőssé. A film pozitív méltatása is teljesen megérdemelt: az IMDB-n 7.4 csillagot kapott a tízből, míg a mérhetetlenül szigorú RottenTomatoes is megadta neki az elég nívós, 86%-os átlagértékelést!
Örök érvényű klasszikus, nálam csont nélküli 10/10. Egy olyan saga, amelynek minden részét imádom, sőt, nekem a személyes kedvencem a 3-ik rész, de a végső felvonás is maradandóra sikerült; Stallone kitartása, erőnléte, példamutató magatartása, rendezése, és a film végső képkockái méltóan zárták le a Rambo franchiset. Még azt is megkockáztatom, hogy a Predator is az ő sikeréből született. Érdekes képzettársítás, de a magányos vadász figurája és közte szvsz van hasonlóság.
Imádom!
Csatlakozom Spike-hoz, jó kis írás lett!
A filmről meg annyit, hogy a Rambo-sorozatból máig ez a legjobban sikerült darab. Talán azért, mert ahogy Te is írod, itt még Rambo személyiségére koncentráltak, és nem az eszement hentelésre - bár Stallone még ez utóbbit is kifejezetten szórakoztatóan tudta művelni, lásd pl. a tavalyi szösszenetet.. :)
Én már olvastam BelsoValtozas kritikáját a blogjában is, nagyon tetszett!
Rambo nekem gyerekkori kedvencem, mondhatom, ezen nőttem fel. Még apámmal néztük annak idején (lehettem vagy 7-8 éves) az illegálisan másolt verziót, aminek a nyóckerben készült a “szinkronja”. :D Nagy élmény volt úgy is.
A Ramboról sokan azt írták, hogy a Taxisofőr “akciósított” változata. S nem is annyira durva hasonlat ez, hiszen kb. mindkét film ugyanazt a Spike által jól megfogalmazott belső vívódást (belső változást, ugye :D) dolgozta fel, ragadta meg, csak éppen más perspektívából. Azért a Rambo akármennyire is mondanivalóval bír, egy kiemelkedő akciófilm inkább, a Taxisofőr meg egy komoly szerzői film, egy dráma. Mindenesetre mindkettő nagyon bejött.
S Stallone valóban hihetetlenül jól játszott, pedig bevallása szerint ezt a részt kifejezetten utálja :D. Meg is látszik, hiszen a 2008-as visszatérésben csak és kizárólag az akcióra koncentrál, semmi mondanivalót vagy mélységet nem próbál vinni a dologba. Sajnos ebben számára a burmai háború csak egy újabb lehetőség a hentelésre, de megfogalmazni gondolatokat ezzel kapcsolatban nem tud vagy nem akar. Kellett a pénz már biztos :D.
Igaz, nekem így is tetszett mind a 4 Rambo-film. A 2-3-4 jóval haloványabb, de, ha éppen csak zombulni akar az ember, inkább ezeket veszi elő, mint valami ZS-kategóriás szart noname “színésznek csúfolt mukikkal”.
SPOILER Amúgy azon is látszik, hogy tömegfilm, mikor az utolsó jelenetben kitör magából Rambo és szépen elsétálnak az ezredessel. Pedig az alapjául szolgáló ponyvában ugyebár meghal a főhős. SPOILER
Na, meg én is jobban szeretem azokat a hősöket, történeteket, ahol a drámát, a belső vívódást csak érzékelni lehet, és a film végén sem robban ki, hanem szépen felszívódik, és a főhős totálisan elidegenedik. Tudom, ez közönségfilmekben nem valami gyakori, hiszen az átlagembernek a hollywoodi fejesek szerint “érzelmekben gazdag, átélhető” karakterek kellenek. Én biztosan egy olyan “Első vért” rendeztem volna, ahol bár van akció, de a végén elsikkad a főhős :D.
SPOILER: Nekem legalábbis az nagyon bejött, amit a Taxisofőrben láthattunk, hogy Travis totálisan bekattan a végére, és megszűnik ember lenni. Gyönyörű jelenet. Nem is értem, minek kellett a végére az az álomszerű lezárás. SPOILER