Filmmánia: The Curious Case of Benjamin Button
Jöjjön tehát ünnepélyesen a 100. kritika a Filmhíreken. Ezen rendhagyó jubileumi alkalomból egy mindenre kiterjedő és részletes megaposzt következik Spike kolléga jóvoltából. Tessék bekészíteni egy pohár jéghideg italt vagy finom rágcsálnivalót a gép mellé, hosszú lesz.
* * *
Előszó
Nos, meg kell mondjam, hogy rendkívül nehéz írni egy ilyen grandiózus produkcióról: egyrészt a cikkíró próbál arra törekedni, hogy mindent leírjon, vagy legalábbis igyekezzen minél több információval ellátni a kedves filmrajongót, másrészt aggódik, hogy az írása elnyeri-e az olvasók tetszését, megfelel-e annak a szintnek, amit elvárnak tőle, méltó-e egy ilyen volumenű alkotás elemzéséhez. Legyen-e tömör a cikkírói eszmefuttatás, vagy részletes és informatív, netalán tarkítsa-e egy-két spoiler a jobb megértés végett, többek között ilyen kérdések foglalkoztattak. Nos, ami engem illet, megpróbáltam összeszedni minden - a film által kiváltott - gondolatomat és érzésemet, hogy e nagy volumenű produkcióhoz méltóan írhassam le véleményemet, amelyet most az alábbi sorokban olvashattok el.
A Benjamin Button egy rendkívül nehéz mű, egy olyan alkotás, amelyből már az első megtekintésekor próbálunk sokat megérteni, igyekszünk minél több szimbólumot és rendezői mondanivalót találni benne, bár ezek legtöbbje jellemzően csak később, idővel érik be a néző elméjében. Minél többet gondolunk egy homályos, kevésbé érthető, ködbe vesző szegmensre, és minél inkább hagyjuk érlelődni magunkban, a későbbiekben annál inkább tisztul ki az egész, persze csak ha igazán akarjuk.
Február 5., azaz az országos premier óta rengeteget gondolkodtam ezen a filmen, és sok mindent ma már talán másképpen látok. Bár a teljes megvilágosodás folyamata még korántsem ért véget, azért sok puzzle-darabka a helyére került, és úgy érzem, hogy most talán már picit „érettebben” írhatok róla.
The Curious Case of Benjamin Button (2008)
“Life isn’t measured in minutes, but in moments”
Ki a rendező: A kultstátuszba emelkedett, Oscar-és Golden Globe-díjra jelölt amerikai rendezőfenomén, a sokoldalú David Leo Fincher, aki a rendezői munka mellett producer, vizuális effektusokért felelős szakember, színész, író és videoklip-rendező is egyben.
Fincher 8 évesen határozta el, hogy megvalósítja nagy álmát: filmrendező lesz. Döntését nagyban inspirálta az 1969-ben bemutatott Butch Cassidy és a Sundance kölyök című western. Hamar felfigyeltek tehetségére, és 1980-ban már a George Lucas által alapított Industrial Light & Magic nevezetű világhírű vizuális effektusokért felelős cég berkeiben dolgozhatott olyan alkotásokon mint az 1983-as Twice Upon a Time c. animációs film, Lucas legendás űreposza, a Jedi visszatér vagy a Spielberg által 1984-ben rendezett halhatatlan és utánozhatatlan kalandfilm, az Indiana Jones és a Végzet temploma.
1985-ben olyan patinás cégeknek rendezett TV szpotokat, mint a Pepsi, a Sony, a Nike vagy a Levi’s, majd betört a zenei világba, ahol olyan világhírű előadóknak készített nagy költségvetésű videoklipeket mint Madonna, Billy Idol, George Michael vagy Michael Jackson. A számos remekbe szabott klip után Fincher végre belevághatott nagy álmába, a filmrendezésbe, amelyre 1992-ben került sor az Alien: A végső megoldás a halál című klasszikus horror-sci-fi formájában. Az Alien-trilógia ezen harmadik része nem váltott ki hangos ovációt a kritikusokból és a nézőkből sem, még annak ellenére sem, hogy Fincher elsőfilmes rendezőként már itt látványosan megcsillantotta tehetségét, és a filmet Oscar-és BAFTA-díjakra is jelölték a Legjobb vizuális effektusok kategóriában.
1995 nagyon fontos év volt számára, hiszen megrendezte minden idők egyik legfélelmetesebb és legkomorabb pszichológiai thrillerét, az Andrew Kevin Walker forgatókönyvéből készült Hetediket, a főszerepben Brad Pittel, Morgan Freeman-nel és Kevin Spacey-vel. A produkció óriási siker lett világszerte, és egy Oscar-jelölést is kapott.
1997-ben következett a Játsz/ma című thriller Michael Douglasszel, és Sean Pennel a főszerepekben.
Két évre rá pedig megrendezte a kétségtelenül a legnagyobb elismerést kiváltó moziját, a Harcosok klubját, amely Chuck Palahniuk azonos című novellájából készült, és a főszerepet Brad Pitt alakította. A filmet - amely ismételten kapott egy Oscar-jelölést - a megjelenése évében szinte minden neves kritikus az év legjobbjának ítélte, az angol Total Film magazin például a negyedik helyre rangsorolta a “Minden idők 100 legjobb filmje” listáján. Fincher ezzel a filmjével örök érvényű helyet biztosított magának a legnagyobb rendezők pantheonjában.
2002-ben egy meglehetősen középszerű filmmel, a Pánikszobával jelentkezett Jodie Fosterrel a főszerepben, majd 2007-ben Robert Graysmith könyvét, a Zodiákust adaptálta vászonra Jake Gyllenhaal-lal és Robert Downey Jr-ral. Ez utóbbi filmjéért Arany Pálma jelölést kapott Cannes-ban, és a produkció az év egyik legnagyobb meglepetése lett a Vérző olaj és a Nem vénnek való vidék mellett.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2008-ban elérkezett pályája csúcsára, hiszen elkészíthette az életről és a halálról szóló grandiózusan gyönyörű és megrendítő eposzát, a Benjamin Button különös életét, a főszerepben ismételten Brad Pittel. A filmet az Amerikai Filmintézet 13 Oscar-díjra jelölte, többek között a Legjobb film, a Legjobb rendező és a Legjobb férfi főszereplő kategóriákban.
Fincher legközelebbi alkotásai 2010-ben debütálnak majd: az egyik produkció egy Charles Burns képregényadaptáció lesz, a Black Hole; a másik pedig egy 1981-es kultklasszikus tévésorozat egész estés animációs nagyjátékfilm-átirata, a Heavy Metal.
Ki játszik benne: A főszerepben a Golden Globe nyertes és Oscar-díjra jelölt Brad Pitt (eredeti nevén: William Bradley Pitt), korunk egyik legnagyobb férfiideálja és egyben egyik legfoglalkoztatottabb és legtehetségesebb színésze, producere.
Pitt Oklahoma államban, Shawnee városában született 1963-ban. A család a gyermek születése után pár évre Missouri államba, Springfieldbe költözött. Pitt itt nőtt fel, és itt töltötte gyermekéveit szigorú és konzervatív baptista nevelésben.
1982-ben a Missouri Egyetem hallgatója volt, majd 1985-ben otthagyta az egyetemet, és Los Angelesbe költözött színészetet tanulni. A színészkedés előtt azért sok alkalmi munkát vállalt: volt fuvarozó, cigarettaárus, szappanopera-író, és csirkejelmezbe öltözött reklámfigura (az El Pollo Loco nevezetű mexikói étteremláncot reklámozta).
Roy London-nál kezdte elsajátítani a színészet alapjait, majd 1987-ben szerepet kapott a CBS csatorna égisze alatt futó leghosszabb és egyik leghíresebb amerikai szappanoperában, a Dallasban. Az 1980-as évek végén olyan híres tévésorozatokban szerepelt, mint a thirtysomething, a 21 Jump Street, a Growing Pains vagy a Head of the Class.
Legelső filmszerepe az 1988-ban rendezett Dark Side of the Sun volt, de mivel a filmet Jugoszláviában forgatták, ott pedig éppen dúlt a polgárháború, az anyag nagy része elveszett, és a filmet csak 1997-ben tudták hivatalosan bemutatni.
A szakma és Hollywood Ridley Scott 1991-es kultfilmjében, a Thelma és Louise-ban figyelt fel rá Geena Davis és Susan Sarandon oldalán. 1992-ben Robert Redford ráosztotta az egyik főszerepet a Folyó szeli ketté című drámában, 1993-ban pedig újraforgatta az 1990-es televíziós filmet, a To Young to Die-t akkori partnernőjével, Juliette Lewis-szal (a Rolling Stone magazin kritikusa egyenesen lenyűgözőnek nevezte Pitt alakítását).
Az Anne Rice regényéből készült filmadaptációban, az 1994-es Interjú a vámpírban olyan színészek voltak a partnerei mint Tom Cruise és Antonio Banderas, játéka két MTV Movie Awards-ot hozott számára. A még szintén ebben az évben debütáló Szenvedélyek viharában című drámában Anthony Hopkins és Aidan Quinn oldalán játszhatott, alakításáért kiérdemelte első Golden Globe-jelölését.
1995-ben következett az első közös munkája David Fincher rendezővel, a kultklasszikus Hetedik című pszichológiai thriller formájában, amelyért szintén részesülhetett egy MTV Movie Awards-ban. Még ugyanebben az évben került a mozikba a 12 majom című sci-fi, amelyben Bruce Willis partnereként vehette át első Golden Globe-díját, és játéka hozott számára egy Oscar-jelölést is a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.
1999 fontos fordulópont volt az életében, hiszen ismét együtt dolgozhatott Fincherrel, a Chuck Palahniuk azonos regényéből készült filmadaptációban, a Harcosok klubjában. A film elsöprő siker lett, sokan minden idők egyik legjobb mozijának tartják, Pitt alakítását pedig mind a Variety, mind pedig a New York Magazin kritikusai elismeréssel fogadták.
2001-ben indult útjára a 1960-as krimikomédia, az Ocean’s Eleven azonos című remake-je olyan színészekkel mint George Clooney, Matt Daemon vagy Julia Roberts. A film nem sokkal később trilógiává bővült (Ocean’s Twelve: Eggyel nő a tét, Ocean’s Thirteen: A játszma folytatódik). Pitt az Ocean’s sorozaton kívül a Trója c. történelmi kalandfilmben is szerepet vállalt: Achilleus karakterét formálta meg zseniálisan. A San Francisco Chronicles kritikusa egyenesen „mágneses erejű alakításnak” nevezte Pitt teljesítményét.
2005-ben Angelina Jolie partnereként játszott a Mr. & Mrs. Smith című akcióvígjátékban.
2006-ban a Bábel című drámában láthattuk Cate Blanchett oldalán: alakításáért ismételten kiérdemelt egy Golden Globe-díjat.
2007-ben producere és főszereplője volt a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című western-drámának, amely filmben nyújtott alakításáért a 64. Nemzetközi Velencei Filmfesztivál Volpi Cup díját vehette át.
2008-ban két filmben is szerepet vállalt: az egyik egy fekete komédia a Coen testvérektől, a Burn After Reading, míg a másik a pályája eddigi csúcsának számító Benjamin Button különös élete című grandiózus, lehengerlő és gyönyörű romantikus dráma, amelyet ismételten Fincher rendezett, és amely az 1921-es F. Scott Fitzgerald novella azonos című adaptációja. A produkciót az Amerikai Filmintézet 13 Oscar-díjra jelölte, többek között Pitt is kapott egy jelölést a Legjobb férfi főszereplő kategóriában.
2009-ben két filmben is játszik: az egyik a The Tree of Life c. akció-kalandfilm, melyben Sean Penn partnere, míg a másik egy háborús alkotás, az Inglourious Basterds, amelyet Quentin Tarantino rendez és ír.
Pittet az Empire magazin 1995-ben beválasztotta a filmtörténelem 25 legvonzóbb filmsztárja közé, a People magazin pedig még ugyanebben az évben és 2000-ben megválasztotta a világ legszexisebb férfijának.
A színész a Jóbarátok forgatása során 1998-ban ismerkedett meg első feleségével, Jennifer Anistonnal, hamar összehazásodtak, de végül 2005-ben hét év után elváltak útjaik.
Pitt 2005-ben a Mr. & Mrs. Smith forgatásakor szeretett bele Angelina Jolie színésznőbe. Még akkor októberben meg is tartották az esküvőt, 2006. május 27-én Namíbiában pedig megszületett első gyermekük, Shiloh Nouvel Jolie-Pitt.
2008. július 12-én Jolie, a franciaországi Nizzában egészséges ikreknek adott életet (név szerint Knox Léon Jolie-Pitt és Vivienne Marcheline Jolie-Pitt). A párnak a három vér szerinti gyermeken kívül még három örökbefogadott gyermeke van: Maddox Chivan Jolie-Pitt (2001), Pax Thien Jolie-Pitt (2003) és Zahara Marley Jolie-Pitt (2005). A család jelenleg Franciaországban él.
Pitt partnere a vásznon a két Golden Globe, két BAFTA- és egy Oscar-díjas, kiváló tehetségű ausztrál színésznő és színházi rendező, Catherine Élise Cate Blanchett.
Blanchett 1969-ben született Ausztráliában, Ivanho kicsiny városkájában. Édesanyja tanár volt, édesapja pedig az Egyesült Államok Tengerészeténél szolgált, azonban a családfő tíz éves korában, szívrohamban elhunyt. Blanchettnek két idősebb testvére van: bátyja, Bob és nővére, Genevieve.
Első iskoláját egy metodista leánykollégiumban végezte el, itt fedezte fel a színészet iránt érzett szenvedélyét, majd ezután a Melbourne-i Egyetemen folytatta tanulmányait. 18 éves korában Kairóba ment nyaralni, itt egy felkérésnek eleget téve szerepelt egy egyiptomi film tömegjelenetében (a híres egyiptomi színésszel, Ahmed Zakittal). Majd miután hazatért Sydney-be, beiratkozott a Nemzetközi Színművészeti Intézet dráma szakára.
1992-ben kezdte karrierjét színházi darabokkal: szerepelt David Mamet rendező és forgatókönyvíró Oleanna című darabjában, de eljátszotta Ophelia szerepét is a Hamletben. A színházi darabok után televíziós sorozatokban kapott szerepet, pl. Hearthland, Bordertown, Police Rescue.
Első komolyabb nemzetközi filmszerepét Bruce Beresford második világháborús drámájában, a Paradise Road-ban kapta 1997-ben Glenn Close partnereként. Egyik legnagyobb és legkomolyabb alakítását a Shekhar Kapur által 1998-ban rendezett monumentális történelmi-életrajzi filmben, az Elizabethben nyújtotta, amelyben I. Erzsébet angol királyné szerepét játszotta el. Alakításáért Oscar-díjra jelölték, és megkapta a BAFTA és a Golden Globe díjakat is.
Szintén láthattuk Peter Jackson grandiózus és mára már klasszikussá vált Gyűrűk ura-trilógiájában mint Galadriel avagy Lórien, az Aranyerdő úrnőjeként.
2005-ben érte el pályafutásának csúcsát: a Martin Scorsese által rendezett Aviátor c. életrajzi drámában nyújtott színészi teljesítményét az Amerikai Filmintézet Oscar-díjjal jutalmazta.
2006-ban két filmben is szerepet vállalat: mind a Bábel, mind pedig az Egy botrány részletei is hozott számára egy Oscar-jelölést.
2007-ben újra magára öltötte Erzsébet királynő szerepét az Aranykor című filmben. Ismét remekelt a szerepben, és kiérdemelt egy Oscar, BAFTA- és Golden Globe-jelölést is. Még ugyanebben az évben a Time Magazin beválasztotta “A világ 100 legbefolyásosabb embere” listájába, a Forbes magazin pedig a legsikeresebb színésznők közé sorolta be.
2008-ban ismételten két produkcióban tette tiszteletét: az egyik az Indiana Jones és a Kristálykoponya királysága című akciókaland, amelyben negatív hőst alakított, majd a 13 Oscar-díjra jelölt Benjamin Button különös élete című romantikus dráma következett immáron másodízben Brad Pitt oldalán.
2008-ban kiemelkedő munkájának honorálásaként kapott egy csillagot Los Angelesben, a hollywoodi hírességek sétányán.
2009-ben több filmben is visszatér a vászonra, ezekből kettő animációs film lesz: a Fantastic Mr. Fox és a Ponyo of the Cliff by the Sea című alkotásokban a főszereplőknek kölcsönzi a hangját.
Mi a sztori: “A nevem Benjamin Button. 1918-ban az első világháború befejeztének diadalittas és örömmámorral teli napján láttam meg a napvilágot New Orleansban, Illinois államban, édesapám, Thomas Button és édesnyám, Caroline Button egyetlen gyermekeként.
Sajnálatos módon édesanyám nem élte túl a szülést, én viszont a csodával határos módon kaptam egy esélyt. Életet az életért cserébe, néha igazságtalan a sors.
Mikor először tekintettek rám, pólyámba burkolva, teljes valómban, mindenki megrettent. Szörnyeteg voltam, egy förtelem, borzalmas külsejű torzszülött, amelyet még nem látott e világ. Apám csalódottságtól, haragtól és félelemtől vezérelve felkapott, majd rohanni kezdett velem, egyre csak gyorsabban és gyorsabban, minél távolabb attól a helytől, amely a valódi otthonom volt.
Eleinte nem értettem, miért teszi ezt velem - hisz egy csecsemő mit sem tudhat e világ sorairól, a felnőttek világáról. Csak később, ha ugyan fájva is, törődtem bele szörnyű tettébe, és értettem meg, mi is vezérelhette azon az éjjelen, amikor egy életre eltaszított és magamra hagyott.
Talán az Úr akarata volt, talán nem, de egy kedves betegápoló fekete hölgy, Queenie – miután megpillantott árva valómban, a pólyámba csúsztatva 18 dollárral, a Nolan nyugdíjasotthon lépcsősorának egyik rideg, hűvös fokán – nem rettent meg tőlem, hanem szívében telve szeretettel magához vett, otthont adott nekem, és anyám helyett is anyámmá vált. Ő volt az, akit mindig is úgy neveztem: mama.
Mint később kiderült: öregen, ősz hajjal, ráncos és aszott bőrrel, eldeformálódott és mozgásképtelen, kicsinyke végtagokkal jöttem e világra, kicsi szívemben alig-alig lüktetett az élet. Nem sok időt jósoltak nekem, mégis megtanultam járni, főleg édesanyám óvó, kitartó és emberfeletti akaraterejének köszönhetően. A rabigába vert tolókocsi fogsága után lüktető erővel és élettel teltek meg elgémberedett tagjaim, és egyre biztosabban haladtam afelé, hogy bebizonyítsam: ugyanolyan érző emberi lény vagyok mint bárki más.
Később már mankóra sem volt szükség: képes voltam megállni a saját lábaimon. Az évek során megismerkedtem a helyi otthonka lakóival, akik befogadtak, elfogadták személyemet, és egy picit mindegyikük a családommá vált. Megtanítottak tanulni, nevetni és szeretni. Megtanítottak mindazon érzésekre, amelyek miatt ember az ember.
Nem sokkal később azonban rá kellett döbbennem, hogy nem csak külsőre voltam más mint a többiek: az én időm ugyanis nem előre, hanem visszafelé pergett. Öreg, petyhüdt és elgyötört testem lassan élettel kezdett megtelni, és egyre jobban éreztem, hogy ha más értelemben is, de az idő nem ellenem, hanem értem dolgozik. Évről évre egyre fiatalabb és erősebb lettem, azonban mint mindennek az életben, ennek is megvolt a maga hátránya: az otthon idős és kedves lakói lassan, egymás után sorra távoztak el mellőlem, hogy az élet rendje és módja szerint megkezdhessék következő útjukat: a lélek vándorlását egy másik világba.
Az évek során mindenki meghalt, akit szerettem. Egyedül csak én maradtam életben, magamra hagyva minden bánatommal, magányommal és ezernyi megválaszolatlan kérdésemmel, miközben nem tehettem semmit, csak szomorúan néztem a fájdalmas elmúlást.
Az idő pedig továbbra is visszafelé pergett. Átok volt ez vagy a sors ajándéka? Magam sem tudom. Azt viszont biztos, hogy az idő múlásával végül beletörődtem sorsomba, és ha nehezen is, de sikerült elfogadnom önmagam.
Egyik nap, ha jól emlékszem talán Hálaadás napján, hívatlan látogató érkezett hozzánk, akit hamarosan be is mutattak nekem: Daisy Fullernek hívták e kedves vendéget, aki a nagymamáját jött meglátogatni az otthonba. Igazi földreszállt angyal volt: élénkvörös hajfürtjei még a legnemesebb mahagóni szépségét is elhomályosították; szemei, azok a szemek, istenem, mintha csak a mesés óceán türkizkék, tajtékzó habjait tükrözték volna vissza reám.
Szerelmes lettem, és már az első pillanattól fogva tudtam, hogy Daisy többet lát bennem mint rút öregembert. Külsőm mögé pillantva meglátta a szeretetre éhes kisgyermeket, és őszintén elfogadta, megértette személyemet. Igazi, naív és önzetlen érzései megsebzették lelkemet és megérintették szívemet, noha csak egy megtört aggastyán testébe zárt kisfiú nézhetett vissza reá.”
Végre leltem egy igaz barátot – talán többet is annál –, szomorú kálváriám azonban csak most kezdődött el igazán.”
Értékelés: Benjamin Button különös élete. Egy rövidke, ám annál elemibb erejű, nagyságú és mondanivalójú novella, amely immár közel 40 éve foglalkoztatja a filmes szakmát, azonban a technikai fejlődés csak most jutott el arra a szintre, amikor is vászonra lehetett adaptálni F. Scott Fitzgerarld 1921-ben írt és legelőször a Colliers magazinban megjelent 11 novellasorozatának (Tales of the Jazz Age) egyik legpatinásabb és leghíresebb tagját, a The Curious Case of Benjamin Buttont.
Szóba került anno Steven Spielberg és Tom Cruise neve is, de végül ezen embert próbáló, nem mindennapi volumenű vállalkozást - amelynek előkészületei nem kevesebb mint 10 évig tartottak - az ötszörös Oscar-jelölt Kathleen Kennedy, a négy ízben jelölt Frank Marshall és az egyszeres Oscar-jelölt Ray Stark producerek valósíthatták meg. A rendezői széket David Fincher foglalta el, a főszerepeket pedig Brad Pittre és Cate Blanchettre osztották, és végül de nem utolsósorban az egyik leglényegesebb, legképlékenyebb és legnagyobb odafigyelést igénylő feladatot, a mű vászonra adaptálását az Oscar-díjas Erich Roth vállalata el.
David Finchert mindig is nagyra tartottam, hiszen egészen egyedi látásmódú, kivételes affinitású rendezőfenoménről van szó, aki mer újítani, aki egy kívülálló rebellis kameráján keresztül szemléli a filmes világot, és aki mindig próbálja túlszárnyalni saját kvalitásait úgy, hogy közben pozitív és konstruktív módon erősíti a filmgyártást.
A kilencvenes évek két kultfilmjében (Hetedik, Harcosok klubja) még a polgárpukkasztó, provokatív, a társadalom elé kíméletlen görbe tükröt tartó realitásra helyezte a hangsúlyt. Az új évezredtől kezdődően azonban inkább az emberi életet és annak fontosságát tartotta szem előtt (lásd Pánikszoba vagy a Zodiákus), nem is beszélve mostani, legújabb grandiózus alkotásáról, amelyben végre megcsillanthatta drámai vénáját is, és egy teljesen más műfajon belül volt képes maradandót alkotni.
Egy rendezőnek abban rejlik a legnagyobb erénye, hogy nem korlátozódik egyetlen műfaj keretei közé (hasonlóan a színészekhez), hanem széles perspektívában gondolkozik és mer, tud újat mutatni - így nem véletlen, hogy ő rendezhette meg ezt a hatalmas költségvetésű és volumenű alkotást. Továbbá az sem mellékes és elhanyagolandó szempont, hogy személyes okokból is ragaszkodott és kötődött ehhez a projekthez (tudniillik 5 éve veszítette el az édesapját), így talán még inkább átérezhetjük Fincher és filmjének mondanivalóját.
Természetesen nincsen jó film jó színészek nélkül, és ez itt hatványozottan igaz. Kétségtelen, hogy Brad Pitt - akivel Fincher már a Hetedik óta jó barátságban van - a rendező személyes és kedvenc színészévé vált, hiszen ez már a harmadik közös produkciójuk (ez a fajta rendező-színész kapcsolat sok esetben megfigyelhető, gondoljunk csak például a Russel Crowe-Ridley Scott vagy a Robert de Niro-Martin Scorsese párosra). Bevált és jól működő gépezeten ne változtass - szól a mondás, így Fincher számára Pitt volt a legjobb választás Benjamin Button figurájának eljátszására, és ez érezhetően át is jön a képeken, ha megtekintjük a filmet.
Pitt egyébként csak azzal a feltétellel vállalta el a főszerepet, ha minden egyes történeti szakaszt ő játszhat el (egyébként a nem kevesebb mint 10 éves előkészület során Fincherhez és a forgatókönyvíró Roth-hoz hasonlóan különösen megkedvelte ezt a bizarr figurát).
Azonban egy romantikus drámában, amelyben kulcsfontosságú szerepet játszik a szerelem, akárcsak bármelyikünk életében, szükség van egy hiteles női főszereplőre is. Fincher választása kezdetektől fogva és tudatosan Cate Blanchettre esett, mivel a kiváló tehetségű ausztrál színésznő már korábban is megbabonázta a rendezőt az Elizabethben nyújtott káprázatos alakításával.
Eric Roth (neki köszönhetjük a legendás Forrest Gump szkriptjét) vállára hatalmas súly nehezedett, hiszen majdhogynem egy teljes évszázadot felölelő élettörténetet kellett belesűrítenie egy alig 3 órás moziba. Roth sikeresen kamatoztatta zsenialitását, ennek azonban nagy ára volt: az eredeti, Fitzgerald által írt művet ugyanis alaposan szét kellett szabdalnia, és át kellett formálnia, hogy megkönnyítse a színészek, a rendező, a trükk- és a maszkmesterek dolgát, valamint hogy lehetővé tegye, hogy a celluloid elbírjon egy ekkora volumenű, grandiózus történetet.
Nos nyugodtan kijelenthetjük ez tökéletesen sikerült. Kiváló csapat jött össze, hogy az eddig megfilmesíthetetlennek tartott irodalmi mű végre-valahára mozgókép formájában tündököljön. A készítők emberfeletti kitartását, tökéletes összhangban és harmóniában működő munkáját siker koronázta, méghozzá nem is akármilyen: az Amerikai Filmintézet nem kevesebb mint 13 db aranyszobrocskára jelölte az életről és halálról, a szerelemről és az elmúlásról szóló megrendítően gyönyörű eposzt (többek között a Legjobb film, a Legjobb rendező, a Legjobb férfi főszereplő és a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriákban).
Talán a legfontosabb tényező e produkció esetében az eredeti, Fitzgerald által írt novella vászonra adaptálásának minősége. Nos volt szerencsém olvasni az eredeti művet, és azt kell mondjam, hogy Eric Roth Fincherrel egyetemben valóban szinte teljesen megváltoztatta a történetet. Ez pedig eléggé megosztotta a nézőket és a kritikusokat egyaránt.
Roth-nak egyébként borzalmasan nehéz dolga volt, de úgy gondolom, hogy végülis a változtatások csak a film előnyére váltak, és a forgatókönyvírónak sikerült olyan szkriptet alkotnia, amely egyszerre hat az újdonság varázsával (úgy hogy közben logikusan és ügyesen az alapoktól kezdve építkezik mindenféle logikai bukfencektől mentesen), és amely végül igazi hollywoodi eposszá vált kortól-nemtől függetlenül minden korosztálynak szólva.
Míg a novellában teljesen más volt Benjamin születési éve, az édesanyja nem halt bele a szülésbe, a főhős más utat járt be másképpen, nem volt szó nyugdíjasotthonról és a történet is inkább fókuszált az apa-fia kapcsolatra, addig a forgatókönyvben Roth fogta az alapsztorit és jól kibővítette azt, miközben kivett belőle pár mozzanatot, és tette mindezt formabontóan, de úgy, hogy közben nem gyalázta meg az eredeti alkotást.
Nagyon tetszett, ahogyan belecsempészték a filmbe a Nolan nyugdíjasotthont, és hogy Benjamint egy fekete ápolónő vette magához (ez a novellából teljes mértékben hiányzik). Gondoljunk csak bele: New Orleans tele van fekete lakosokkal, meglehetősen vallásos régiója Amerikának, nem is beszélve a világháború és az azelőtti évtizedekben erősen jelenlévő rasszizmusról sem. Kiváló ötletnek tartottam, hogy Benjamin pont egy ilyen helyre kerül, és a saját fajtája által megtagadtatva pont egy fekete asszony veszi magához. Erős üzenet a faji megkülönböztetés ellen, mondván, hogy Isten szemében mindannyian egyenlőek vagyunk. „Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap” - mondja a film egyik szlogene, mely méltó mottója lehetne az itt felvázolt eseményeknek is.
A Nolan intézmény mint Benjamin első, és egyben legfontosabb otthona nagyon erős részét képezi a filmnek, mondhatni, az egyik alapja. Mivel gyermeki elmével, de egy 70 éves öregember testével jött e világra, ez a fajta közeg sokkalta inkább illik Benjamin személyiségéhez. Az otthonban lévő lakók pedig jellemfejlődése fontos és nélkülözhetetlen részévé válnak, hiszen mindegyikük tanít neki valamit az életről és a világ dolgairól.
Kiváló megoldásnak tartottam, hogy ezen környezet értelmezhető egyfajta önálló világként is, mivel Roth ügyesen megtartja az egyes figurák és a Benjamin közötti bensőséges családi viszonyt, amíg az meg nem tanulja a neki szánt, tanító célzatú mondanivalókat. Így jobban átérezhetjük Benjamin az adott szereplőkhöz fűződő viszonyát, érzését és gondolatait (mintha az egész egy színpadi mű lenne, ahol csak akkor változik a díszlet, ha azt a mű is úgy kívánja).
A másik nagy újítás a kor megváltoztatása. Míg az eredeti műben Benjamin 1860-ban születik (Lincoln elnöksége idején), addig a filmbéli évszám 1918, vagyis az első világháború vége. Azért is tartom ügyes megoldásnak a főhős születési dátumának ezen másik korba történő eltolását, mivel a XX. század jóval több lehetőséget rejt a figura számára, és sokkal mozgalmasabb és emlékezetesebb is mint a XIX. század vége.
Benjamin élete egyébként jól elkülöníthetően felosztható különböző szakaszokra: a nagy gazdasági világválság a harmincas években, a második világháború a negyvenes években, a hidegháború és a Beatles-korszak a hatvanas-hetvenes években, és így tovább, egészen napjainkig. Különösen tetszett, hogy mindegyik korszaknak megvolt a maga szimbóluma, amelyek láttán azonnal asszociálhattunk az adott évtizedre: ilyen volt a húszas években a Titanic hasonmásának felbukkanása a tengeren, a negyvenes években a tengeri csata egy japán tengeralattjáró ellen, a hatvanas években a Beatles megjelenése a televízióban, vagy egy űrhajó magasba emelkedése a levegőben (nagy harc volt ekkoriban a Szovjetunió és az USA között a világűr meghódítása miatt: míg a világon elsőként az oroszok juthattak ki a világűrbe Gagarinnal az élen a Vosztok-1 fedélzetén, addig 1961-ben az amerikaiak voltak az elsők, akik le is szálltak egy bolygón, nevezetesen a Holdon. 1969. július 20-án az Apolló-11 fedélzetén Neil Armstrong volt az első asztronauta a világon, akinek a lába más bolygót érinthetett).
A film jó pár szimbólumot használ, ezek közül a három legfontosabb az óra, a Katrina-hurrikán, valamint a kolibri feltűnése. Nézzük meg ezeket picit részletesebben.
A Katrina-hurrikán 2004-ben sújtott le az Egyesült Államokra, többek között New Orleans-re, és a világtörténelem hatodik legnagyobb természeti katasztrófáját idézte elő: több mint 1800 ember vesztette életét, és összesen csaknem 90 milliárd dolláros kár keletkezett. A film keretes szerkezetet használva utal erre a szerencsétlenségre, hiszen innen indít és itt is ér véget. Eleinte kifogásoltam és giccsesnek tartottam ezt a fajta narrátoros-keretes elbeszélést (erősen érződik rajta a Titanic, az Angol beteg és a Forrest Gump hatása), de végül megbékéltem vele és elfogadtam.
Egyébként többek között azért nem tartottam jó ötletnek ezt a fajta elbeszélési módot, mert az ilyen filmek mindig kettős idősíkon játszódnak: az egyik a visszaemlékezés síkja, ami a néző számára múltként jelenik meg egészen addig, amíg ki nem szakítanak minket ebből a közegből, és vissza nem térünk a jelenbe (így márpedig szerencsétlen esetben nem egyszerű visszarázódni az első szálba, és nehéz újból megélni és átérezni a történteket).
Nos kevés műnek sikerül, de a Benjamin Button profin oldotta meg ezt a folyamatos idősík-keveredést. Míg Benjamin naplójának olvasását Daisy lánya, Caroline kezdi a jelenben, addig a múltban maga Benjamin kommentálja életének főbb eseményeit és mozzanatait, miközben jól időzítve, bizonyos időközönként vissza-visszatérünk a jelenbe. A hurrikán szimbólumának mondanivalója pedig ugyanaz mint a való életben: az utolsó perceket a szeretteink társaságában szeretnénk eltölteni, hiszen ezek azok a pillanatok, amelyeket sosem feledünk el, és ezek azok, amelyek örökre szólnak.
“Az életet nem percekben, hanem pillanatokban mérjük.” Az óra fontos alapszimbólum, hiszen e köré épül a film cselekménye és mondanivalója is. A film elején, az órásmester által készített visszafelé járó időmérő egyaránt jelképe az élet visszafordításának, elvesztett szeretteink halálból történő visszahozásának, de szimbóluma magának Benjaminnak is, hiszen az egész filmet felfoghatjuk akár úgy is, mint egyfajta fantazmagórikus elméletet, hogy mi lett volna, ha ez valóban megtörténik egy egyszerű emberrel: milyen érzelmeket, milyen következményeket vont volna maga után az élet folytonosságába való ilyetén beavatkozás.
Az óra kattogását többször is halljuk a filmben, főleg akkor, amikor Benjamin fiatalodik, így is felhívva a néző figyelmét arra, hogy bármerre is járjon az óra, az idő folyamatosan pereg. Valóban megesett ez a történet, vagy Benjamin csak az órásmester képzeletének szüleménye? Talán mindkettő, talán egyik sem, az viszont tény, hogy az élet a születéssel kezdődik és a halállal ér véget, és beleavatkozni a dolgok menetébe nem tanácsos, ezt már sokszor megtanulta az emberiség. Minden lehetséges, vagy minden eleve el van rendelve? A válasz kizárólag tőlünk függ, ez a film másik fő mondanivalója.
A harmadik fontos motívum, a kolibri, amely hasonlatos lehet a Forrest Gump tollpihéjéhez (talán nem véletlen, hiszen a Tom Hanks nevével fémjelzett film forgatókönyvét is Eric Roth jegyzi). A kolibri egy különösen ritka és apró - mindössze pár centiméternyi - madárka, amely ritka féltő odaadással neveli fel fiókáit, olyan madár, amely, ha csak egyetlen pillanatra is lefogjuk a másodpercenként nyolvcanat verő szárnyait, azonnal elpusztul. Egyértelmű utalás a társas kapcsolatokra, hiszen ha az embert korlátok közé szorítják, eluralkodnak felette, “lefogják a szárnyait” (elveszik a barátait és a társadalomba való visszailleszkedésének a lehetőségét), akkor az az ember örökre magányos és elhagyatott marad, és megszűnik létezni a világban. A kolibri az élet lüktető, verdeső szimbóluma és az emberi kapcsolatok kiváló jelképe. Ahogyan a tollpihe megtalálta az igaz ember Forrestet, úgy találja meg most a kolibri a hasonló lelkületű Benjamint, hogy isteni jelképként bizakodással töltse el szívét, és mint egyedüli kiválasztott, irányt mutasson neki.
A novella ilyetén való átértelmezése tehát kiválóan sikerült, sőt Fincher a tőle megszokott, lehengerlő és virtuóz stílusát is hozzáteszi. Minden rendezőnek vannak jól megkülönböztethető ismertetőjegyei, csak rá jellemző védjegyei, és ez Fincherre is igaz. Filmjeibe gyakran vág be nem feltétlenül odaillő jeleneteket, ez pedig a Benjamin Button-ban is tetten érhető: nevezetesen Dows úr esetében, akibe a villám hétszer csap bele. A kissé morbid és vicces jelenetsor mögött mély, mögöttes tartalom húzódik meg, hiszen a hetes szám biblikus utalás a Föld megteremtésére, a villámcsapások túlélése pedig az isteni igazságszolgáltatást szimbolizálja.
Fincher, csakúgy mint Hitchcock, szeret az árnyékokkal és a megvilágítással játszadozni, és a fénnyel való mesteri bánásmódja ezen filmben is megtapasztalható. A szereplőket gyakran rejti árnyék, sejtelmes hatást váltva ki ezzel, miközben növeli az adott jelenet drámai mélységét, és elősegíti a szereplőkkel való jobb azonosulást.
Fincherre jellemző az egyedi színvilág használata is. Amig a Hetedik című alkotásra komor, lehangoló színek jellemzők (éreztetvén a film alaphangulatát), addig a Benjamin Button lágy, meleg tónusokat használ, főleg a barna és a sárgás színek dominálnak. Az egész alkotás egyfajta kellemes lágyságot és nyugalmat áraszt, miköben a képi világ egy régies naplóra emlékeztet - de ez nem is csoda, hiszen pontosan ez volt Fincher és a látványtervezők célja.
Térjünk rá a produkció másik fontos összetevőjére, a színészi játékra. Pittet látszik, hogy teljesen elvarázsolta a szerep, és tökéletes választás Benjamin szerepére. Élete talán legjobb alakítását nyújtja a filmben, egyáltalán nem éreztem túlzónak a játékát. Mindig is kedveltem őt, a távolba meredő tekintete gyakran egyszerre sugall megfejthetetlenséget, szenvedélyt és vadságot, miközben ugyanez elmondható az általa megformált figurákról is. Fantasztikusan hozza a progériában (korai öregedésben) szenvedő Benjamin karakterét, aki különös betegsége miatt képtelen beilleszkedni az adott kor társadalmába. Arcjátéka tökéletesen összhangban van mozdulataival, csakúgy mint szinte minden filmjében.
Nem kell mindig minden színészt a korábbi műveihez, szerepeihez hasonlítgatni. Mindegyik film egy megismételhetetlen lehetőség, egy lemásolhatatlan alakítás. Pitt olyan mint a jó bor: idővel egyre “zamatosabbá válik”, és ez a filmjeiben is tetten érhető. Egyébként rendkívüli nyomás nehezedhetett rá a Benjamin Button-ban, hiszen csak úgy vállalta el a szerepet, ha a fiatalodó figura mindegyik életszakaszát ő játszhatja el. Ennek ellenére hihetetlenül jól oldotta meg a feladatát, elképedve és meghatódva figyeltem Pitt minden egyes mozdulatát. Annyira hitelesen és valósághűen játszott, hogy a néző valóban azt hihette, hogy egy igazi öregember megpróbáltatásait és szenvedését látja viszont a vásznon (hála a trükkmestereknek is).
Azonban ahogyan Benjamin fokozatosan fiatalodott, úgy nyomta egyre nehezebb teher Pitt vállát: minél kevesebb lett rajta a maszk, annál inkább kellett az arcjátékára és a mimikájára koncentrálnia. Azért is volt kivételesen nehéz helyzetben, mert Benjamin karakterének találkozása az egyes személyiségekkel mind-mind a lelkében okoztak változást, és ezeket a rejtett, elnyomott érzelmeket kellet a felszínre hoznia. Ahogyan Blanchett nyilatkozott róla: “Az ő utazása egy belső utazás a lélek rejtelmeibe”. Nem volt egyszerű dolog, de Pitt fantasztikusan oldotta meg ezt a nem mindennapi, embert próbáló szerepet, és rendkívül hitelesen keltette életre a naiv, optimista, önzetlen, kedves, figyelmes, nyitott, ragaszkodó és jószívű Benjamin figuráját. Erre csak nagyon kevesen lettek volna képesek, vagy legalábbis ilyen szinten. Fincher mondta egyszer korábban, hogy szerinte ez a legvisszafogottabb és egyben legkifejezőbb szerep, amit valaha Brad Pittől láthattunk. És mennyire igaza is van.
Cate Blanchett méltó partnere Pittnek - olyannyira, hogy én gondolkodás nélkül őt jelöltem volna Oscarra a legjobb női mellékszereplő kategóriában, nem pedig a Benjamin nevelőanyját játszó Taraji. P. Hensont. Való igaz, ő fantasztikusan hozza a karakterét, de Cate-et itt egyszerűen lehetetlen felülmúlni. Elképesztő tehetségű és sokarcú színésznő, aki bármilyen műfajban, bármilyen szerepet képes hitelesen eljátszani. 39 éves létére mindig tud valami újat, valami meséset felcsillantani kivételes személyiségéből. Számomra ez volt karrierje legjobb alakítása.
A többi szereplő is mind-mind remek és felejthetetlen teljesítményt nyújt, mindegyikük előtt le a kalappal! Ilyen az, amikor mindenki a maximumra törekszik, és minden összhangban van egymással. Olyanok ők akár egy nagy család, ahol mindenki képessége legjavát nyújtja.
Végezetül ejtenék még néhány szót a zenéről, a díszletekről és a fényképezésről.
A zenéért Alexandre Desplat, kétszeres Oscar-jelölt, francia zeneszerző felelt, aki olyan művekhez komponált már filmzenét mint az Oscar-díjas Sziriana, a Királynő vagy a Színes fátyol.
A felcsendülő lágy dallamok kivételes módon kényeztetik hallójáratainkat. Megkockáztatom, hogy ez a zene Desplat pályájának eddigi csúcspontja: tökéletesen simul bele a képi világba, és remekül egészíti ki azt az első perctől kezdve az utolsóig. Ha kell szomorú, melankolikus és megható, máskor pedig felemelő és katarzist kiváltó.
Különösen tetszett, hogy Desplat New Orleans tradícionális muzsikáit és hangszereit is előszeretettel használta a még hitelesebb végeredmény érdekében. Jazzes és blues-os motívumok csendülnek fel, amelyeket csak tetéz a szaxofon, a nagybőgő és a többi vonós hangszerek használata az utánozhatatlan zongorabetétekkel kiegészítve. Az egyik legszebb filmzene, amit valaha hallottam, jogos Oscar-jelölés ez az Akadémia részéről.
A díszletekről szintén csak szuperlativuszokban tudok nyilatkozni: minden a helyén van a filmben, kezdve az egyes korszakok járműveitől, egészen a kosztümökig bezárandóan. Nem véletlen, mivel a készítők alaposan tanulmányozták az adott korok stílusát és öltözködési szokásait. Brad Pitt öltözéke a kornak megfelelően mindig egy halhatatlan színészlegendát juttat eszünkbe: megjelenése a negyvenes években Cary Grantre, az ötvenes években Marlon Brandóra, míg a hatvanas években Steve McQueenre vagy Robert Redfordra hasonlított.
Végezetül pedig a fényképezés. Claudio Miranda felelős a gyönyörű, szinte már földöntúlian szép és fájóan valósághű képekért. Miranda a Hetedik, a Harcosok klubja és a Zodiákus című filmeknél is segédkezett, igaz ezen művek esetében csak kameratechnikusként, így az első komolyabb munkája a Benjamin Button (amiért egyből ki is érdemelt egy Oscar-jelölést, teljesen jogosan és megérdemelten). Bármilyen képről is van szó, az összhatás minden esetben tökéletes és precíz. A jövőben érdemes lesz Miranda-ra odafigyelni.
A Benjamin Button olyan alkotás, amely miatt szeretjük Hollywoodot, olyan film, amely miatt érdemes moziba járni. Grandiózus, nagy volumenű eposz, amely immár örökre beírta magát a legnagyobb klasszikusok közé. Jellemző, hogy ugyan anyagi szempontból nem volt egyszerű vállalkozás, a büdzsé nem kevesebb mint 150 millió dollárra rúgott, mégis amikor ezen sorokat írom, a gyártási költségek már megtérültek. Talán nem véletlenül.
A film kritikai fogadtatása elismerésre méltó: a Rotten Tomatoes-on Certified Fresh minősítéssel 72 %-on áll jelenleg, míg az IMDB-n 8.1 csillagot érdemelt ki a 10-ből. A siker legfontosabb esszenciáját, a harmonikus munka eredményét nem kell mélyen keresni, ott lebeg mindenki szeme előtt. Egy közel egy évtizedes előkészületi munkát felölelő projekt, amely minden eddiginél biztosabban ért révbe, ignorálva mindenféle hájpot és felhajtást. Egy film, amelynek pozitív fogadtatását már a trailereken és a posztereken is érezhettük.
Most így többszöri megtekintés után igenis mondom, hogy nagyon kevés alkotás készül ennyire óvó, szerető és gondoskodó kezek között, és talán egy sincsen, amely ennyire mögöttes tartalmat kínálna, ennyi szimbolikus üzenetet hordozna, és ennyire fényes glóriával hirdetné az élet, a halál, az elmúlás és a szerelem fontosságát. Mindegy, hogy fiatalok vagyunk vagy idősek, vékonyak vagy kövérek, magasak vagy alacsony növésűek, mindegy hogyan is nézünk ki, egyetlen dolog biztosan bennünk, ez pedig nem más mint az elkerülhetetlen elmúlás ténye.
Bármi lett is az eredmény a februári Oscar-díjátadó gálán, egy biztos: a The Curious Case of Benjamin Button méltó módon foglalta el helyét a legnagyobb alkotások pantheonjában. Kötelezendően megtekintendő és kihagyhatatlan mestermunka. 10/10
Pozitívumok:
- Grandiózus és monumentális alkotás a szeretetről és az elmúlásról
- Méltó feldolgozása az eredeti novellának
- Addiktív, gyönyörű, megható és lebilincselő történet
- Brilliáns színészi alakítások
- Mély, mögöttes tartalmú mondanivaló
- Szemkápráztatóan gyönyörű fényképezés
- Autentikus zenék
- Korhű díszletek
Negatívumok:
- Aki tud ilyenről, az nyugodtan írja meg!
Kommentek
11 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: The Curious Case of Benjamin Button” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Grat a poszthoz! A 10/10 barokkos túlzás szvsz, de talán ez a legjobb írásod eddig, ami kikerült a Filmhírekre.:)
Köszi szépen, jamesb!
Néztem, hogy mi ez a hosszú post, és akkor vettem észre, hogy szerző: Spike:D Igen, én nem szoktam elaprózni: igyekszem mindig kitérni szinte minden mögöttes háttér információra, amelyre csak tudok. Sokak szerint nagyon hosszan írok, de én nem tudok egy ilyen volumenű filmről 3000 karakterben értekezni. Persze tudnék, csak nem az én stílusom, és ez a film többet ér annál, szvsz. Persze azt is megértem, hogy azért egy újságban meglenne kötve a kezem a karakterlimit miatt, de nagyon örülök, hogy teljes egészében kiraktad úgy, ahogyan eredetileg megírtam, hiszen ez egy blog, nem egy nyomtatott sajtóban megjelenő filmes szaklap.
Barokkos túlzás a 10/10? No, azért nem egy rossz film ez, nekem legalábbis nagyon tetszett, igaz amikor megtekintettem a moziban utána egy kicsit csalódott voltam, utána azonban hagytam érni a dolgokat magamban, és tiszta, átgondolt fejjel már megértettem azon kiskapukat, amelyeket először még nem voltam képes. Eleinte olyan 8/10-et adtam volna neki, jól átgondolva azért megérdemli a 10/10-et. Persze ez csak az én véleményem:)
Azért köszönöm még egyszer és valóban: élelmet bekészíteni:D
Pfú a mindenit! Lenyűgözően részletes írás lett! Nyilván kivitelezhetetlen, de ha minden írás ilyen részletes és minden igényt kielégítő lenne, akkor egy magasabb szintre ugrana a hazai non-profit kritikaírás.
Brad Pitt-ről sok szépet írtál, én meg bőszen bólogattam. Nekem az egyik, ha nem a kedvenc színészem. Valahogy egy személyben egyesít mindent, amilyennek egy híres filmsztárnak lennie kell. Nők milliói bálványozzák, állandóan címlapokban szerepel, mindenhol ismerik a nevét. A nagybetűs SZTÁR, mégis amennyire ismerem, eléggé mentes a sztárallűröktől. A nyilatkozatai, interjúi alapján egy nagyon barátságos és közvetlen fickó, aki bár tisztában van helyzetével, mégsem él vissza vele, nem „nagyzoskodik”. Pedig meg lehetne rá az oka, mert akármilyen ember is, hogy kiváló színész ahhoz kétség nem férhet. Ezért is becsülöm őt nagyra, mert manapság a film, zene, vagy más média világában egyre az a trend, hogy pénzzel bárkiből lehet „valakit” koholni. A producerek kiválasztanak valakit, hogy belőle csinálnak sztárt, aztán addig nyomják, amíg valóban odakerül a címlapokra…holott még különösebben tehetsége sincs a szakmájához, nála sokkal nagyobb tehetségek vannak a háttérben, ismeretlenül, akiknek kutya sem ismeri a nevét: lásd magyar zeneipar, az ilyen Lola szintű előadók és társaik.
Nos, Pitt nem ilyen, neki szakmailag sem kell szégyenkezni. Konkrétan a kedvenceim közül is az a szűk „kedvencek kedvencei” listából két filmben játszik kiemelt szerepet, az egyik a Harcosok klubbja, a másik a 12 majom (errő má írtam is). A 12 majomban bár Bruce Willis is megmutatja, hogy megfelelő kezekben ő is képes remek színészi teljesítményre is a sok lövöldözés, és a kötelező másnapos fejen kívül, Pitt ellopja az egész show-t. Ritkán láttam olyan zseniális őrültet, mint az övé, szvsz nem jelölést, hanem mindenféle díjat meg kellett volna kapjon. Azóta sem tudom, azt az intenzív mimikát hogy tudta létrehozni, arról nem is beszélve, ahogy a szemeit tekergette azok tengelyei körül. Ez az alakítás örökre emlékezetes maradt a számomra. A Harcosok klubjában meg szimplán csak zseniális. Azt persze mondanom sem kell, hogy a Jesse James is ott van a több filmet számláló kedvencek listáján, a Benjamin Buttonnal egyetemben, mert bár már látom a film hibáit (erről később), akkor is nagy hatással van rám minden egyes megtekintéskor. A Hetedik is ott van a bővebb kedvencek listán, de kinek nincs ott, hisz kategóriájának koronázatlan királya. Pitt még itt is megmutatja mit tud, elég csak megnézni a film utolsó jeleneteit, milyen élethű a fájdalomtól szinte felrobbanó férfi arca!
Azt hiszem az ocean’s filmek-en kívül minden filmjére emlékszem (ezekre a limonádékra nem igazán) és mindig hozta a magas színvonalú alakítást, egyedül a Trójában volt szerintem rettentően gyenge. Hopp, a Bábel ki is maradt a felsorolásomból. Durva, hogy a 21 grammban és a Bábelben Inarritu olyan kiváló színészekkel tudott együtt dolgozni, mint Naomi Watts, Sean Penn, Cate Blanchett, vagy Brad Pitt. Elcsépelten hangzik már, de Pitt ott is zseniális volt, s bár Cate szerepe kisebb, és Blanchett kisasszonyba a Banditák alatt szerettem picit bele (furcsa, mert amúgy meg utálom a vörös hajú nőket), mondanom sem kell, milyen élmény volt őket a BB-ban együtt látni (bár az Aviator szerintem nem túl jó film, Cate egymaga elviszi a hátán az egészet).
Bár azt mondják, Tarantino új filmjében a Hans Landa-t megformáló színész lesz a legjobb, de már az előzetesek alapján is nyugodtan kijelenthető, Brad barátunk ott is brillírozni fog. Már a Benjamin Buttonban is markánsan megmutatta, hogy nemcsak az arcával, vagy a testtartásával bánik tökéletesen, hanem a hangjával is. BB-ben ugye kiváló az a déli szleng amit nyomat, de a Becstelen brigantyk előzetesiben is van jó pár mondat, amik az ő előadási miatt már most emlékezetesek.
Szóval kiváló színész na, nincs mit ezen kertelni és nekem nagyon szimpatikus is. Azt hiszem, ha éltem volna akkor a 70-es, 80-as években Al Pacino-ért rajongtam volna ennyire, mint most érte. Bár a Sebezhetetlen megismételhetetlen remekmű a maffia filmek világában (newm meglepő, hogy Tony Montana is ott van a szűk „kedvencek kedvencei” sorban), de még egy hasonló kaliberű alakítást várnék el tőle a jövőben valamikor, amiért végre talán kapna egy Oscart is, és akkor elmondhatnánk, hogy teljes értékű pályája van, olyan, amilyennel csak nagyon kevesek büszkélkedhetnek.
A filmmel kapcsolatos leírásookal szinte mindennel egyetértek, sőt, ebben a szimbólumos mókában olyanok is voltak, amikre nem gondoltam.
„ez a legvisszafogottabb és egyben legkifejezőbb szerep, amit valaha Brad Pittől láthattunk. És mennyire igaza is van. „
Ez a megállapítás tényleg kegyetlenül találó. Viszont szerintem is a legjobb alakítás Cate-é volt, megint teljesen elvarászolt azzal a figurával, akit a filmben hozott és ahogy hozta. Lenyűgöző volt.
A filmet tényleg kiemelte még a sok kiválóságán túl is a fényképezés., én is írtam a saját kritikámban, amit azóta még jobban igaznak tartok, hogy a film felét ki lehetne tenni valami igényes lakásba díszítőelemként, vagy valami galériába, oly gyönyörűek, egyszerűk, természetesek. Mekkora hatású az a jelenet már, amikor Benjamin kiviszi a halálos beteg apját a tóhoz. Csodaszép az egész jelenet. Fura, mert alapvetően nem vagyok egy szentimentális típus, de ez a film vaahogy nagyon beütött.
Én pont ellenkező utat jártam be, miután egyre kevésbé voltam már egy-egy jelenet hatása alatt hosszú percekig, jobban észrevettem, hogy néha nem a legjobban rendezte össze Fincher az idősíkokat. Bár nem feltűnően, de néha bizony zavaró, hogy oly hirtelen vet véget a múltnak, és ugrik át a jelenbe. Fontosak a jelenes jelenetek, és bennem a történet időtlensége miatt nem azt a hatást váltotta ki, hogy ez bizony már a múlt…akármikor játszódhatott volna. Egyszerűen csak máskorra helyeztem volna a kórházas jeleneteket.
Összességében valóban egy kiváló film, számomra a tavalyi év egyértelműen a legjobbja volt, rám ez volt a legnagyobb hatással, nemcsak tavaly, hanem az utóbbi 3 évben biztosan. Ezért is sajnáltam annyira, hogy a Slumdogot ennyire nyomták (de ezt már kitárgyaltuk). A kevés fanyalgó vélemény előtt pedig teljesen értetlenül álltam és állok azóta is. Remélem Fincher és Brad, vagy esetleg még cate is sok hasonló minőségű és hatású produkcióban lesz még együtt, tőlük j9öhet műfajtól függetlenül bármi.
Én egyike vagyok azoknak, akiknek nem tetszett a film - annak ellenére, hogy Fincher összes többi filmjét kedvelem, valamennyire még a Pánikszobát is :).
A “cselekmény” hosszadalmas, vontatott és kiszámítható, a főszereplő karakterek unszimpatikusak - Brad Pitt egy egyszerű, de legalább nem szeretetreméltó figura, Cate Blanchett pedig leginkább önző.
Valahogy olyan az egész film, mintha “rendelésre” készült volna - kérünk szépen egy nagyvolumenű romantikus történetet ezekkel a főszereplőkkel, Oscar-díjra. Ebbe az öntőformába kétségtelenül beleillik, de semmi több.
Mivel nem tudom olyan jól szavakba önteni még magamnak sem azt, hogy miért nem jó, annyira jól, ahogy Spike megfogalmazta, hogy miért jó :), adok neki még egy esélyt, mert még csak egyszer láttam és elsőre nem ragadott meg (mondjuk a Slumdog Millionaire sem).
“adok neki még egy esélyt, mert még csak egyszer láttam és elsőre nem ragadott meg (mondjuk a Slumdog Millionaire sem).”
Akkor adj még egy esélyt a Slumdog-nak is… ;)
Na de viccet félretéve, nekem is dettó ugyanaz volt az érzésem a Benjamin Button kapcsán, hogy már az elejétől fogva az Oscarra gyúrtak (ami egyébként alapból nem lenne baj, mert hát miért is ne lehetne magasra tenni a mércét?), csak az a gáz, hogy mindent ennek rendeltek alá (a tehetséges, de rutinfeladatot teljesítő A-listás színészektől kezdve a nagyratörő és grandiózus, ámde gyakran vontatott és unalmas forgatókönyvön át a technikai szempontból maximalista és kőprofi, de rideg és érzelemmentes megvalósításig), és emiatt picit nyögvenyelős lett az egész.
Ennek ellenére a Benjamin Button nem rossz film (egy 8/10-est talán megszavaznék neki), de én spec. többet vártam volna tőle. Persze ez csak az én véleményem, nem kötelező vele egyetérteni.
pepo: Nagyon köszönöm a gratulációdat, kedves tőled!
Bizony fel kell rá készülni, mivel én ilyen hosszasan és alaposan írok:) Eddig ha jól emlékszem, ez lett a legmonumentálisabb írásom; több, mint 60 ezer! karakter, de lehet, hogy keverem az X-Men:Farkassal, vagy a Terminátor saga 4-ik részével. Szeretek ilyen hosszan írni, persze nem győzöm hangsúlyozni: ha nincsen megkötve a kezem! Sokan szeretik olvasni az írásaimat, még ha azok beosztva is lesznek átolvasva:)
A tartalmas válaszodért szintén egy nagyon nagy hála!
Teljesen egyetértek veled, már ami a Brad Pittről alkotott eszmefuttatásodat illeti. Igen, vannak azért olyan sztárok is, akik valóban mindenfajta sztárallűrtől mentesek, élvezik a csillogást, de közben nem élnek vissza vele, és példamutató viselkedésükkel még inkább elvarázsolják a rajongóikat; lehetne ide sorolni Hugh Jackment, Sean Connery-t, Harrison Fordot és még rengeteg színészt/színésznőt, akiket nagyon szeretek és tisztelek, és bölcs emberek módjára tudják kezelni a népszerűség nem kis súlyát! Pontosan ezek miatt szeretem Pittet is, és nagyon szépen kifejtetted róla a véleményedet, amivel kollektíve egyet is értek, csak annyit jegyeznék meg, hogy pont az egyik legnagyobb filmjét és legelemibb alakítást felvonultató romantikus-drámáját nem említetted meg, nevezetesen a Szenvedélyek viharában c. gyönyörű opust, Aidan Quinn és nagy kedvencem, Sir Anthony Hopkins társaságában. Jelölték is Golden Globe-ra, de gondolkozás nélkül ért volna nálam egy Oscar-t az alakítása, akárcsak a 12 majom esetében, de a Hetedikben nyújtott virtuóz játéka miatt is felterjesztettem volna egy aranyszobrocskára az Akadémia által. Nagyon remélem, hogy nemsokára már elismerik a tudását egy Oscar-díjjal. Megérdemelné.
Köszi, már ami a szimbólumokat illeti. Nem volt könnyű értelmezni őket, sőt, ezek csak az én érzéseimet tükrözik vissza, de egy olyan komplex mű esetében, mint amilyen a BB, bizony nem könnyű ezeket meglelni, és a mögöttes rendezői üzeneteket megfejteni.
Így igaz, a fényképezés gyönyörű, nekem is az az egyik kedvenc jelenetem, a másik pedig, amikor Cate és Pitt hajóznak, és a háttérben az amerikaiak fellövik az űrhajót. Gyönyörű!
A másik olyan szegmens, amely valóban megosztottá teszi az ilyen típusú filmeket, az a jelen-múlt ábrázolása, ráadásul ha mindez egy elbeszélő, egy narrátor szemszögéből következik, még inkább bonyolítja a helyzeteket, szituációkat. Írtam is, hogy azért nem szeretem az ilyen megoldásokat, mivel kiszakítanak egy adott létsíkból, majd utána visszatérsz egy másikba; míg ott megszoknád, kezdenéd értelmezni, jön egy ismételt váltás-így valóban nagyon nehéz odafigyelni, de szvsz ebben a filmben ezen stílussal nem volt gond. A kórházas jelenet nekem a film keretes szerkezet miatt tetszett, és főleg a mondanivalóján volt az egyik fő hangsúly a filmben. Eleinte én is szkeptikus voltam vele, de aztán átláttam és értelmeztem.
Az utolsó bekezdésedre pedig csak annyit, hogy szívemből szóltál, és úgy legyen!:)
Bocsánat a floodért, de úgy gondoltam, hogy így átláthatóbb, mintha egybe sűríteném:)
Dagenham: Semmi baj sincsen, te így érzel a filmmel kapcsolatban, ami tiszteletben is van tartva. Nekem is tetszett a Pánikszoba; Jodie Foster mondjunk nálam amúgy is az egyik etalon művész, és erre még Fincher és rátesz egy lapáttal a nevével és a rendezésével. Tűrhető film, amolyan egyszeri kikapcsolódást nyújtó darab, szvsz.
Pontosan azt gondoltam először én is, amit te is írtál, miszerint egy kiváló rendező, egy fantasztikus forgatókönyvíró és a zseniális színészek kooperatív munkájával készüljön el egy tipikus, hollywoodi giccses románc, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Kissé csalódottan is álltam fel a vetítés után, és utána a kritika megírásáig folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben. Amúgy köszi amit írtál, de azt tudom neked-és mindenki másnak is tanácsolni-, hogy nézd meg újra, ha még mindig nem világos valami, akkor mégegyszer; ha időt engedi és kedved is van hozzá, ülj le elé, de egyedül! Én nem szeretek írás előtt filmeket nézni úgy, hogy többen vagyunk, valamilyen szinten ezért sem tiszta sokszor az ember érzése, főleg egy teltházas mozivetítés után. Kapcsolj ki mindent, felejts el minden hangvételű kritikát és véleményt; csak te legyél és a film, hangolódj rá teljesen. Én így szoktam tenni, és nekem sokat szokott segíteni, hiszen ez tetten is érhető az értékelésem pontszámban is. 7-8/10-et adtam volna neki elsőre, de miután sok dolog megérett bennem, az apró puzzle darabkák a helyükre kerültek, megadtam neki a 10/10-et. Én ha egy filmre adok egy XY osztályzatot, azt később sem bánom meg, és ez a legfontosabb, hogy jól gondoljuk át, mit hogyan értékelünk; nem kell kapkodni, ráér és megvár a film, főleg mivel már DVD-n is kapható.
Én azt tudom neked tanácsolni, hogy adj neki még egy esélyt, mint a Slumdognak is, ahogyan jamesb is írta Veszíteni nem veszítesz semmit, sőt! Ha meg így is ugyanarra az álláspontra jutsz, akkor sincsen semmi baj, de legalább adtál mind a filmnek, mind pedig magadnak még egy esélyt, és ez a fontos, szerintem.
jamesb: Te is így látod, bár te azért már eltántoríthatatlanabb vagy ez ügyben:) Nem baj, ki így látja, ki úgy. Ha 8/10-re értékeled, akkor számomra már benne van a “megtekintendő jamesb-filmek” repertoárjában:)
Hopp, az előző írásomban bekavart valahogy Bruce Willis és a jó alakítás, és A sebhelyesarcú helyett Sebezhetetlent írtam. természetesen Al Pacino-nak meg a maffiafilmnek csakis a Scarface-hez van köze. :)
pepo: Valóban, ezt észre sem vettem, látod.:) Mindenkivel megesik, én is írtam már el nem egy nevet.:) Ez egyértelmű is, szóval: Pacino-Scarface, Willis-Unbreakable.
Ezért szeretem jobban az angol eredetit használni; sokszor hatásos.:)
Ati:
Nekem tetszett a film. Foglalkoztatott bele sikerült mélyülnöm, a mesterien összehangolt reflektoroktól olyan lett a film mint egy festmény. Látszik, hogy nagyon profi munka. Sok dolog bejött, talán leginkább az idézetek/mondatok fogtak meg. Bár annak ellenére, hogy tetszett nem látok benne korszakalkotó produkciót.
Én számomra a film története volt kicsit kevés és hamis. Mint egy film, ami bemutatja a halált, kiváló. Persze nyilván ez is célja a filmnek, de önmagában, mint egy emberi élet bemutatása, nem túl hiteles. Brad Pitt alakítása tetszik, de úgy érzem, hogy Benjamin élettörténete “be van áldozva”, a maszkokért. Ha egy drámát képzelek el egy emberi életről, nem azt várnám, hogy a film ekkora része elmenjen azzal, hogy a karakter arcvonásait, ráncait minden szögből bemutassák tíz évenként, meg hogy lássuk mikor lett hosszabb a haja mikor szőrösödik, és hogy azt várjam, hogy vajon hogy fog kinézni mikor meghal. Sokszor nekem nem is volt indokolt a folyamatos borús hatás. Jó, alapvetőleg drámai színezetű film, de akkor is nálam a Forest Gump zsenialitása abban állt, hogy akár végig is lehetett nevetni, egy nagy horderejű mondanivalókkal teleszőtt drámát, és ettől volt olyan mérhetetlenül hiteles. Ez a film egy picit olyan nekem mint egy fél Forest Gump :), ahol az élet vidámsága az érdekessége eltűnik és marad a halál. Szerintem a forgatókönyv például jobban összpontosíthatott volna Benjamin személyiségére, tetteire, munkájára - nem ilyen “elmegy-hazajön” szinten. Számomra ezért volt kicsit nehéz komolyan venni itt-ott, a filmet azok után, hogy a címe: Benjamin Button Különös Élete. Szerintem nem ilyen az élet, még ha fiatalodnánk sem.
Csak egy szubjektív meglátás :)
a 10/10 elképesztő túlzás ezzel a filmmel kapcsolatban, a 8/10 azért objektívebb meglátásról tanúskodott volna,
de persze mindig érdekes másvéleményt olvasni, főleg egy ilyen kimerítő elemzést, látszik rajta hogy tetszik a film minden egyes rezdülése
én azért bőven tudnék hibákat sorolni, de mivel az van itt, hogy csak sima szöveget használjak, nem adok direkt linket,
az oldalamon ha gondolod keress rá a filmre, egyébként meddig írtad? 6-7 óra, egy nap? azért ez nem volt semmi, gratula