Klasszikus színészet vs. method acting
A múltkoriban arról beszélgettünk hasonszőrű filmfanatikus jóbarátommal, hogy mennyire sokat is fejlődött a színészi teljesítmény Hollywoodban a kezdetektől egészen napjainkig.
Nemrégiben ugyanis újranéztem jó pár klasszikus filmet Hollywood őskorából, és arra a “szentségtörő” következtetésre jutottam, hogy néhány kivételtől eltekintve a harmincas-negyvenes évek filmjeit egyszerűen nem nekem találták ki: hiába is vagyok tudatában filmtörténeti jelentőségüknek (már amelyiknek persze), egyszerűen baromi nehéz olyan filmet találni köztük (tisztára a tű és a szénakazal esete), amelyekben nincs az a korai filmekre jellemző, idegesítő ripacskodás, és amelyekre azt tudnám mondani, hogy igen, ebben akkorát alakított a főszereplő csávó vagy csaj, hogy a földön keresgéltem az államat (számomra egyébként például Humphrey Bogart több alakítása volt ilyen).
Igen, a sokszor megmosolyogtató és túljátszott alakításokkal van bajom, bár azt azért gyorsan hozzátenném, hogy ez nem feltétlenül a színészek hibája, mivel Hollywood hőskorában ez a fajta színészi stílus mindennapos, bevett gyakorlat volt. A színészek valóban sokszor túljátszották szerepüket, de akkoriban ez volt az elfogadott, elvárt szint, és ők jóhiszeműen pusztán csak a közönség kegyeiben próbáltak járni. Ellentétben számos mai ripaccsal, akik számára a színészet sokszor csak gyors megoldás az akut pénzgondok megoldására és a hírnév állandó hajszolására, lásd pl. a magyar filmvígjátékként ismert fura állatfaj állandó klikkjét, de hogy ne csak hazabeszéljünk, gondolhatunk nyugodtan Chevy Chase, Steve Martin vagy Leslie Nielsen egyes alakításaira is. Maximálisan tiszteletben tartom, ha valakinek ez a fajta színészi stílus bejön, de engem sokszor egyszerűen csak irritál.
A ripacskodás, az erőltetett jópofizás, meg a seggreesős poénok egyébként sem színészet, és nem kell hozzá nagy tehetség (sőt!). Amihez viszont határozottan igen, az az ötvenes-hatvanas évek hajnalán elterjedt innovatív színészi módszer, amely részben Lee Strasberg, részben pedig Stella Adler jóvoltából method acting néven vált világszerte ismertté (bár tény, hogy az alapokat Sztanyiszlavszkijtól nyúlták).
A method acting - számos mai profi színész által előszeretettel használt - olyan módszer, amelynél a színész a fentebb kritizált klasszikus stílus tanításaival ellentétben nem kizárólag (sőt elsősorban nem) külső eszközökkel operál (azaz nem eltúlzott, közhelyes gesztusokat, hamisnak tűnő és gyakran megmosolyogtató intonációt és mimikát használ), hanem pszichológiai, érzelmi szempontból közelíti meg a karaktert, és a megformálandó figura személyiségjegyeit felvéve, az adott konfliktushelyzetet maximálisan átélve, belülről fakadóan jelenít meg érzelmi állapotokat - minél élethűbb, három dimenziós és valós figurát létrehozva ezáltal. Olyan figurát, amely ideális esetben szinte lemászik a vászonról.
Az ezen módszert alkalmazó színész nem pusztán bevágja és felmondja a forgatókönyvet, majd mint aki jól végezte dolgát, a forgatás után gyorsan lelép a kellemes hatszámjegyű összeget tartalmazó csekkel a hátsó zsebében. Nem, emberek, nem, az ilyen színész, miután elfogadta a szerepet és aláírta a szerződést, lelkiismeretesen “elvégzi a házi feladatát”: utánajár a karakter megformálásához szükséges minden egyes apró elemnek; feltérképezi azt a környezetet, amelyben a figura mozog; a forgatás során (sőt durvább esetben azon kívül is) maximálisan együtt él és lélegzik az eljátszandó személy minden egyes tulajdonságával és jellemzőjével; a legszokatlanabb és a legbizarrabb dolgokra is képes, hogy megértse az adott karakter mélyről fakadó motivációt; és egyáltalán nem fél áldozatot hozni (pl. kívülről-belülről teljesen megváltozni) a figura minél hitelesebb megformálása érdekében.
Az ilyen színész nem pusztán eljátszik egy adott személyiséget, hanem a forgatás idejére tökéletesen eggyé válik és azonosul vele. Olyan hús-vér, három dimenziós, élő figurát jelenít meg, amelytől az egyszeri filmrajongónak egyszer csak borsódzni kezd a háta a gyönyörűségtől, és amelyre csak úgy képes reagálni, hogy úristen, ilyen nincs, ezt egyszerűen képtelenség eljátszani.
Azt hiszem, tudjátok, miről beszélek. Ez az igazi színészet, és az ilyen alakításokért érdemes filmeket nézni.
Az elmúlt pár évtizedben jó néhány színész bebizonyította, hogy a method acting gyakorlati alkalmazása – a klasszikus színészi stílussal ellentétben – döbbenetes erejű dolgokra képes. Az ezen technikát alkalmazó színészek önmagukban képesek feledhetetlenné tenni egy pusztán csak jó filmet (pl. A bal lábam), vagy alakításukkal egekbe röpíteni egy vérprofi rendezést (pl. Vérző olaj). Nézzünk csak meg bővebben pár ilyen színészt és alakítást.
Robert De Niro
Robert De Niro a Dühöngő bikában - amellett hogy több mint 20 kilót szedett fel a hanyatló boxcsillag, Jake La Motta szerepének megformálásához - olyan szinten tökélyre fejlesztette az ökölvívó-tudását, hogy sokak szerint akár a valóságban is simán megállta volna a helyét a profi középsúlyúak között.
Ráadásul emberünk - aki egy időben Lee Strasbergnél tanulta a method acting művészetét - már a hetvenes években arról híresült el, hogy több filmjében is hajlandó volt sokkal de sokkal messzebbre menni, mint amit a szerepe megkívánt volna tőle:
-
The Godfather: Part II (A Keresztapa 2., 1974): a forgatás előtt Szicíliába költözött, hogy olasztudását hiteles környezetben fejleszthesse.
-
Taxi Driver (A taxisofőr, 1976): a filmre készülve 12 órás műszakokat nyomott le egyhuzamban egy lepukkant taxiban 3 hónapon keresztül.
-
New York, New York (New York, New York, 1977): megtanult szaxofonon játszani, méghozzá virtuózokat megszégyenítő módon.
-
The Deer Hunter (A szarvasvadász, 1978): a megfelelő alakítás érdekében a forgatás előtt hónapokon keresztül ohiói acélmunkások között élt és dolgozott.
-
Awakenings (Ébredések, 1990): De Niro karrierjének messze egyik legemlékezetesebb és legmélyebb alakítását nyújtja a vírusos agyvelőgyulladásban szenvedő, fogyatékos Leonard szerepében. De most komolyan, nem is értem, hogy miként lehet az, hogy sokan még csak nem is hallottak erről a filmről: az egyik legbrutálisabb alakítás, amit valaha filmen láttam. De Niro a figura hiteles megformálása érdekében részletesen tanulmányozta a történet alapját szolgáltató orvos-neurológus, Oliver Sacks jegyzeteit, a betegségről írt könyveket és korai videofelvételeket, valamint találkozott az orvos által kezelt betegekkel, és az ő beszámolóikat felhasználva készült fel erre az elképesztően nehéz szerepre.
Daniel Day-Lewis
A method acting egyik élő istene, aki szintén elképesztő dolgokat képes művelni egy-egy szerep kedvéért (és itt nem csak a fentebb említett Vérző olajban nyújtott zseniális átalakulására kell gondolni).
-
My Left Foot (A bal lábam, 1989): A forgatás során olyan szinten beleélte magát a szerepébe, hogy a nyilvánvaló kényelmetlenségek ellenére sem volt hajlandó kiszállni a kerekes székéből, még akkor sem, amikor a kamera leállt - így is átérezve a mozgássérült Christie Brown helyzetét a figura hiteles megformálása érdekében. Az eredmény: két darab törött borda… és egy Oscar-díj a megdöbbentő alakításért (a fenti Ébredésekhez hasonlóan az egyik legsúlyosabb és legdurvább alakítás, amit valaha celluloidon rögzítettek: Day-Lewis nem pusztán eljátszotta a fogyatékkal élő Christie Brown szerepét, hanem ő maga volt a fogyatékkal élő Christie Brown).
-
The Last of the Mohicans (Az utolsó mohikán, 1992): fél éven keresztül a vadonban élt, és full minimál körülmények között sajátította el a túléléshez szükséges alapismereteket.
-
The Boxer (A bunyós, 1997): a forgatás előtt 18 hónapon keresztül edzett az akkori ökölvívó-világbajnokkal, Barry McGuigannel, aki később úgy nyilatkozott, hogy Day-Lewis tehetsége alapján akár a profik között is simán megállta volna a helyét.
-
Gangs of New York (New York bandái, 2002): a forgatáson az orvosok tüdőgyulladást diagnosztizáltak nála, mivel a zord időjárás közepette a forgatási szünetekben nem volt hajlandó réteges ruházatot viselni a hideg ellen, mondván, hogy azok nem léteztek a 19. században.
Forest Whitaker
Vagy nézzük például a karakterszínész, Forest Whitakert, akinek sajnos máig nem sikerült teljesen az áttörés, pedig elképesztően nagy tehetség a csávó.
-
Bird (Bird - Charlie Parker élete, 1988): A szaxofonzseni Charlie Parker szerepének megformálásához emberünk több hónapra bevetette magát egy los angelesi apartmanba, és addig ki nem jött onnan, amíg normálisan meg nem tudta szólaltatni a hangszert.
-
Ghost Dog (Szellemkutya, 1999): átfogóan tanulmányozta a keleti filozófiákat és kultúrát, valamint rendszeresen meditált a forgatás során.
-
The Last King of Scotland (Az utolsó skót király, 2006): Az ugandai diktátor, Idi Amin szerepének eljátszásához emberünk felszedett 23 kilót; találkozott Amin családjával, munkatársaival és ellenlábasaival; tanulmányozta a diktátor összes nyilvános beszédét; szuahéli nyelven tanult; valamint elsajátította a harmonika használatát.
Christian Bale
Azért nem kell messzire menni akkor sem, ha a fiatalabb tehetségek között keresgélünk. Itt van például egy másik nagy kedvencem, Christian Bale, aki szintén előszeretettel műveli a method acting nem éppen könnyű műfaját (tessék csak megnézni a kevésbé mainstream filmjeit, és azt az intenzitást, ahogyan beleéli magát a szerepeibe).
-
American Psycho (Amerikai pszicho, 2000): Miután megkapta Patrick Bateman szerepét, a megfelelő kondíció eléréséhez naponta több órán át konditeremben edzett - amit később a forgatás során sem hagyott abba - és látványosan kigyúrta magát.
-
The Machinist (A gépész, 2004): Trent Reznik szerepének eljátszásához hónapokon keresztül tanulmányozta az álmatlanság kórtani jellemzőit, a hatás kedvéért alig aludt a forgatáson, és szó szerint csontsoványra fogyott (csaknem 30 kilótól szabadult meg - Bale ment volna tovább is, de végül a saját egészsége érdekében az orvosa és a film rendezője állította le).
-
Batman Begins (Batman: Kezdődik!, 2005): Mivel ez a film közvetlenül A gépész után következett, emberünk nem szarakodott: gyorsan felszedett plusz 45 kilót, és a csontvány Bale-ből ismét egy izomkolosszus lett. Továbbá az akciójelenetek hiteles eljátszásához keleti harcművészeteket tanult.
-
Rescue Dawn (Hajnali mentőakció, 2006): Újra brutálisan lefogyott, és rendesen legatyásodva még egy tál jóízú izgő-mozgó kukacot is betolt az egyik jelenet kedvéért.
Persze rengeteg olyan színész van még, aki efféle áldozatokra hajlandó egy-egy szerep emlékezetes és átütő erejű megformálása érdekében. Íme néhány név és alakítás a teljesség igénye nélkül.
-
Heath Ledger (Joker a The Dark Knight-ban): Döbbenetes alakítás. Ledger már a forgatás előtt egy hónapra magányosan bezárkózott egy apartmanba a szerepre készülvén, és később sem élt társasági életet a többiekkel. Az egyes jelenetek között nem volt hajlandó kilépni a szerepből, miközben a dolgát az is nehezítette, hogy már ekkortájt rendszeres alvászavarokkal és depresszióval küzdött, illetve gyógyszereket szedett.
-
Anthony Hopkins (a sorozatgyilkos Hannibal Lecter): Hopkins saját bevallása szerint a forgatás során fejlesztette tökélyre azt az egyszerű trükköt, hogy ha a Lecterről készült közeliken egyáltalán nem pislog, akkor a figura tekintete sokkal félelmetesebb és ördögibb. És lőn.
-
Leonardo DiCaprio (szerencsétlen fogyatékos a Gilbert Grape-ben): Amely alakítás azon film kábé egyetlen pozitívuma.
-
Meryl Streep (Sophie Zawistowska a Sophie választása című drámában): Streep nem csak tökéletesen elsajátította a szerephez szükséges akcentust, de németül és lengyelül is megtanult a menekült asszony figurájának hiteles eljátszásához. Méghozzá oly meggyőzően, hogy 1983-ban átvehette a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat.
-
Sascha Baron Cohen (Borat, illetve legutóbb a Brüno): Sascha Baron Cohen egy istenáldotta őstehetség, a method acting egyik legzseniálisabb képviselője, aki olyan szinten képes belebújni az általa kreált figurákba, hogy néha talán már ő maga sem tudja, hogy melyik is az igazi énje.
-
Charlize Theron (Aileen Wuornos a Monster-ben): Theron olyan elképesztő külső-belső átváltozáson ment át, hogy talán még a drága jó édesanyja sem ismert volna rá.
-
Javier Bardem (Anton Chigurgh a Nem vénnek való vidék-ben): Az a hülye frizura, meg az az elborult fej máig élénken él az emlékezetemben.
-
Toby Kebbell (Anthony a Dead Man’s Shoes-ban): Amikor először láttam ezt a filmet, le mertem volna fogadni, hogy fogyatékos színészt castingoltak be a szerepre. Kebbel ezen debütálása a vásznon az egyik legmeggyőzőbb színészi bemutatkozás, amit valaha láttam.
-
Philip Seymour Hoffman (Truman Capote a Capote-ban): PSH for prezident, gyakorlatilag bármelyik szerepét mondhattam volna. A valaha élt legnagyobb karakterszínész. Pont.
-
Marlon Brando (Don Corleone a Keresztapában): Brando azt akarta, hogy a figura úgy nézzen ki, mint valami rossz bulldog, ezért már a meghallgatáson is vattaszerű cuccal tömte ki a száját, amit végül a forgatáson egy fogász által készített implantátumra cserélt le. Emiatt lett aztán olyan jellegzetesen furcsa Vito Corleone hangja. Ja és Brando volt a legelső azon színészek között, akik már az ötvenes években a method acting módszerét népszerűsítették.
-
Renée Zellweger (Brigdet Jones): Zellweger a szerephez kemény 10 kilót szedett fel, és amerikai létére tökélyre fejlesztette a brit akcentust.
-
Dustin Hoffman (Babe a Marathon Man-ben): Emberünk a szerephez hét kilót fogyott. Sőt ehhez a filmhez tartozik az a régi hollywoodi anekdota is, miszerint Hoffman miután oly jellemző módon az egyik jelenetre készülve két napig nem aludt, és koszosan-büdösen, kialvatlanul ment be a forgatásra, a klasszikus színészi stílust képviselő Laurence Olivier megkérdezte tőle, hogy ugyan már miért nem csak simán eljátssza a figurát, sokkal egyszerűbb lenne. Na igen, no comment, Olivier bácsi.
* * *
Nos, akárki akármit is mond, a method acting a valaha volt leghatékonyabb, legmeggyőzőbb, ámde legnehezebb színészi képesség (gondoljunk csak arra, hogy egy maximálisan átélt szerepet levedleni talán még nehezebb mint felvenni – nem csoda, hogy például Daniel Day-Lewis néha akár egy-két évet is kihagy egy-egy lelki-érzelmi szempontból megterhelő szerep után). Minden elismerésem az ilyen színészeké. Ők azok, akikért bármikor hajlandó vagyok beülni egy moziba.
Címkék: filmelmélet, kult, method acting, színészet
Kommentek
8 hozzászólás ehhez: “Klasszikus színészet vs. method acting” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Nagyon jó írás, gratula!
Én Ledger alakítását a DK-ban nem tartom olyan sokra, mert sztem elég 1 dimenziós volt, de a többi, amit felsoroltál, tényleg döbbenet.
Persze még sok színészt, alakítást lehetne írni, nekem pl. Tom Hanks és a Számkivetett, Jim Carrey és az Ember a Holdon (egy szintén méltánytalanul keveset emlegetett nagy alakítás) és főleg Edward Norton az Amerikai história x-ben (a filmtörténelem egyik legdurvább alakítása) jut így hirtelen eszembe.
Fasza írás, kaptam is pár ötletet :)
Bár az érdekelne, hogy mennyi filmet láttál a ‘30-’40-es évekből, mert magamból kiindulva onnan szinte csak klasszikusokat nézek. Mást nem is nagyon lehetne, középszerűbb filmek abból a korból szerintem egyszerűen beszerezhetetlenek. Aztán lehet, hogy nem :)
Mindenesetre én Bogart, Stewart vagy Edward G. Robinson minden mozdulatát aranyba önteném, akkora színészek voltak :)
Másik. Hogy lehet, hogy én csak most tudom meg, hogy létezik ez az oldal??? Már azt hittem abbahagytátok a blogolást :D
“Bár az érdekelne, hogy mennyi filmet láttál a ‘30-’40-es évekből”
Nem sokat - bár fene tudja, mi számít soknak: Frankenstein, Casablanca, Máltai sólyom, A kötél Hitch mestertől, Elfújta a szél, pár magyar klasszikus Kabossal (Hyppolit, Meseautó, Lila akác), ezek jutnak most hirtelen eszembe. Nyilván mind a kor nagy filmjei voltak, mégis ezek közül nekem csak a Casablanca vagy A kötél jött be igazán. Egyébként a Frankensteinen voltam kiakadva (a fenti poszt is részben emiatt született), na az az a klasszikus színészi játék, ami nekem marhára nem jön be (és most nem Boris Karloff alakítására gondolok).
“Hogy lehet, hogy én csak most tudom meg, hogy létezik ez az oldal???”
Passz, de örülök, hogy visszataláltál..:)
Hát a magyar klasszikusok ebből a korból, hááát :)
Őszintén szólva azok nekem sem jöttek be. Régebben elég sok magyar alkotást láttam ezekből az időkből, és nagyon jellemző, hogy ugyanazt a filmet adják el minimális változtatással 60x. Kabos, vagy akár Jávor full ugyanazt nyomja minden filmben, meg max máshogy hívják a lányt, vagy más a helyszín. De a fordulatok, poénok mindig megegyeznek :D
Azon viszont nagyon csodálkozok, hogy a Máltai sólyom nem tetszett annyira. 10/11-es alkotás, a Double Indemnity mellett a film noir csúcsa szerintem :)
Ja és Bogart az isten :D
Bizony, Bogart szerintem is alap.
A Double Indemnity-t majd meglesem, jónak tűnik - btw valahonnan baromira ismerős, nem remakelték már ezt valamikor a kilencvenes években?
Ja, Double Jeopardy, na ez ugrott be az előbb. Bár ahogy most nézegetem az imdb-n, nem kapcsolódnak egymáshoz…
kevered azért egy kicsit a szezont a fazonnal. Az, hogy valaki egy szerep kedvéért felszed pár kilót, vagy lead, nem azonos a method acting-el.
Kétségkívül csodálatos alakításokat köszönhetünk a módszernek, de pont a Hoffman- Olivier történet nem ezt példázza. Mert a kérdés, hogy miért nem próbál inkább játszani, teljesen jogos egy színésztől. Kialvatlanság nélkül is tudnia kell hozni a figurát. Másrészt pedig - régi iskola ide, klasszikus színjátszás oda-, ebből a filmből úgyis csak arra emlékszik mindenki: Biztonságos?!?
És ehhez a hátborzongató alakításhoz Sir L. O. semmi mást nem csinált, csak játszott…
Én is úgy gondolom, hogy az igényes színészi munka
az ha az ember 100%-ot nyújt!!! Egyébként színészetet
tanulok és láttam már vérszegény alakításokat!!!