Filmmánia: Righteous Kill (A törvény gyilkosa)
Spike kritikája következik Robert De Niro és Al Pacino legújabb közös projektjéről.
Righteous Kill (2008)
“A jelvény tisztelet. A fegyver hatalom.”
Ki a rendező: Jonathan Michael Avnet, amerikai rendező, író, producer. A showbusiness-be ún. off-Broadway darabok mozis változataival tört be. Ezután csatlakozott az amerikai filmgyártó óriáshoz, a United Artist-hez, és részt vett az American Film Institute rendezői programjában, ahol megrendezte első tanulófilmjét, a Confusions Corner-t, a főszerepben az akkor még ismeretlen Richard Gere-el. 1977-ben Avnet megalapította Steve Tisch-el a Tish/Avnet Productions-t. Hét éven keresztül sok film producerei voltak ők ketten: Risky Business (1983), egy televíziós sorozat az NBC égisze alatt, a The Burning Bed (1984), vagy szintén egy rövid sorozat, a Call to Glory (1984-1985). Első rendezett filmje - amelynek a forgatókönyvét is ő írta - az 1986-os Between Two Woman volt, a főszerepben Farah Fawcett-el, de a Jessica Lange főszereplésével készült 1990-es Men Dont Leave című vígjáték-dráma is az ő nevéhez fűződik. Számos Disney alkotásnak volt a producere: Kerge Kacsák (1992), A Három Muskétás (1993), Az őserdő hőse (1997). Első, komolyabb sikert elért hollywoodi debütjére 1991-ben került sor, amikor is megjelent a mozikban a Sült zöld paradicsom c. dráma a zseniális Kathy Bates-szel és Jessica Tandy-vel a főszerepekben, és meglepetésszámba menő pozitív ovációt váltott ki a kritikusokból és a nézőkből egyaránt. Az 1996-os a Híradó szerelmeseit is ő filmesítette meg, amely Jessica Sawich televíziós riporter életét dolgozta fel, a főszerepekben olyan sztárokkal mint Robert Redford és Michelle Pfeiffer. 2007-ben Al Pacinóval dolgozott együtt a 88 perc című thrillerben, majd egy évre rá, azaz 2008-ban szintén együtt dolgozhatott Pacinóval a Törvény gyilkosa c. krimiben. Két filmje van még, amelyet hamarosan bemutatnak: az egyik egy akciódráma, a Second World, a másik pedig egy thriller, az I Kill.
Ki játszik benne: Hollywood egyik legnagyobb, legtehetségesebb csillaga és ikonja, az Oscar-díjas amerikai színész, producer, Al Pacino. Pályáját off-Broadway darabokban kezdte, s már akkor megcsillantotta kivételes tehetségét: a The Indians Wants the Bronx-ban nyújtott alakításáért Oby Awardban részesült, míg a Does the Tiger Wear the Necktie? Tony-díjat hozott a számára. Rendkívüli képességeire már akkor felfigyelt Brian de Palma, akivel később több közös produkciója volt. 1968-ban tűnt fel először a vásznon egy akciódráma sorozatban, az N.Y.P.D.-ben. Első filmszerepét az 1969-es Me, Natalie c. drámában kapta, 1971-ben pedig egy romantikus szerepet osztottak rá a Pánik a Tű parkban című filmben. Egy másik legendás rendező is meglátta benne a szikrát: Francis Ford Coppola, a Keresztapa-trilógia atyja hosszas viták árán végül kiharcolta, hogy Pacino játszhassa el a Corleone család ifjú trónörökösét, melynek meg is lett a eredménye, és Pacino meghálálta a bizalmat: alakításáért Oscar-és Golden Globe-díjra jelölték. A további két részben már mint főszereplő volt jelen, és befutott színésszé vált, igaz az Oscar-díjat akkor még nem vehette át, noha a Keresztapa második részéért 1974-ben Oscar- és Golden Globe jelölésben részesült, elnyerte a BAFTA-díjat, és a harmadik felvonás is hozott számára egy Golden Globe-jelölést. 1973-ban szerepet kapott Sidney Lumet mára már klasszikus krimijében, a Serpico-ban, amelyért Golden Globe-ot, illetve David di Donatello Díjat kapott. Lumet 1975-ös filmjében, a Kánikulai délutánban is rá osztotta a főszerepet, amelyért a BAFTA-díjat vehette át. A ‘80-as és ‘90-es években a maffiafilmek műfajában vált ismertté: 1983-ban de Palma Sebhelyesarcújában láthattuk őt, mint a felejthetetlen Tony Montanát, majd 1990-ben jött a Keresztapa 3., még szintén ebben az évben a Warren Beatty által rendezett Dick Tracy, 1993-ban a szintén de Palma film, a Carlito útja, majd 1995-ben Michael Mann mozijában, a frenetikus sztárcsapatot felvonultató Szemtől szemben című nagysikerű darabban játszik, Robert De Niro-val. 1992-ben egy drámában kap szerepet: az Egy asszony illatában mutatott alakításáért az Akadémia végre odaítéli neki a hőn áhított aranyszobrocskát. 2000-től napjainkig olyan filmekben tűnik fel, mint az Álmatlanság (2002), a Beavatás (2003), az Angyalok Amerikában (2003), a 88 perc (2007) és legújabb filmje, szintén De Niro partnereként, a Törvény gyilkosa. 2006-ban átvehette az életműdíjat az Amerikai Filmintézettől. 2009-ben két filmben láthatjuk viszont: a Rififi c. drámában, és a legendás festő, Salvador dali életét feldolgozó Dali & I: The Surreal Story című életrajzi alkotásban.
Partnere a vásznon 13 év után ismételten egy másik élő színészlegenda, Robert De Niro, kétszeres Oscar-díjas amerikai színész, rendező és producer. 1968-ban tűnt fel először a vásznon egy Brian de Palma vígjátékban, a Greetings-ben. Az 1960-as években számos off-Broadway produkción dolgozott. 1969-ben ismételten de Palmával dolgozik együtt a The Wedding Party című komédiában. 1973-ban kezdetét veszi kapcsolata Martin Scorsesével, aki a későbbiekben több főszerepet is ráoszt: a páros első filmje az Aljas utcák, majd ezt követi az 1976-os Taxisofőr c. kultfilm, melyben Travis Bickle karakterének lehengerlő megformálásáért Oscar-, Golden Globe- és BAFTA jelölést kapott a Legjobb férfi főszereplő kategóriában. 1977-ben Liza Minnelli partnere a New York, New York c. musical-ben. Az 1980-as Dühöngő bika című dráma meghozza számára a második Oscart is; Jake La Motta szerepében megdöbbentő erejű alakítást nyújt (csak a szerep kedvéért hízott 30 kilót), az Akadémia jogosan honorálta ezt az örökérvényű klasszikust. 1983-ban a Komédia királyában kap szerepet, 1990-ban a Nagymenőkben (a Dühöngő bika után ismételten Joe Pesci a partnere a vásznon), 1991-ban a Cape Fear: A rettegés foka c. thrillerben nyújtott színészi játéka is hoz neki egy Oscar-jelölést, végül utolsó közös filmje az összeszokott párosnak a Casino 1995-ben. 1974-ben, a Francis Ford Coppola rendezte Keresztapa 2-ben a fiatal Vito Corleone fantasztikus megformálásáért megkapta első aranyszobrocskáját. A Szarvasvadász c. 1978-as háborús filmdráma szintén hoz neki egy Oscar-jelölést. Még ebben az évben ismételten együtt dolgozik de Palmával az Aki legyőzte Al Caponét c. gengszterfilmben, Sir Sean Connery és Kevin Costner partnereként. 1995-ben a Szemtől szemben című nagysikerű, parádés szereposztású filmben Al Pacino társaságában lép a kamerák elé. Billy Crystal színészkollégájával két folytatásos filmben is szerepel: Csak egy kis pánik (1999) és Még egy kis pánik (2002). 2000-ben Adam Sandler partnere a kirobbanó sikerű Apádra ütök című vígjátékban, melynek folytatásában, a Vejedre ütökben (2004) ismételten együtt szerepelnek. Rendezőként két alkotást is jegyez: a Bronxi mesét (1993) és az Ügynökséget (2006). 2007-ben láthattuk a Csillagpor c. fantasztikus kalandfilmben, legújabb filmje pedig a John Avnet rendezte a Törvény gyilkosa (2008), amelyben több mint egy évtized után újra együtt játszik a vásznon Al Pacinóval. 2009-ben két filmben is viszontláthatjuk: az egyik az Everybody’s Fine című dráma, a másik pedig egy thriller, a Frankie Machine.
Mi a sztori: Turk (Robert de Niro) és Rooster (Al Pacino) a két pedáns, nyugdíj előtt álló, a törvényhez és egymáshoz 30 éve lojális, nagy tiszteletben álló rendőrveterán egy sorozatgyilkos után nyomoz, akinek áldozatai mind felmentett bűnösök voltak, és aki a gyilkosságai után mindig egy verset hagy maga után a tett színhelyén. A bűnesetek és az elkövetések módja emlékeztetni kezdi a párost egy több évvel ezelőtti estre, amely kísértetiesen hasonlít a mostani gyilkosságokra. A szálak egy bizonyos Spider-hez (Curtis “50 Cent” Jackson), annak drogügyleteit elfedő klubjához és Charles Randall-hez (Frank John Hughes), egy korábbi elítélthez vezetnek. A nyomozást segíti Turk barátnője, Karen Corelli (Carla Gugino) helyszínelő, valamint egy másik rendőrpáros, Perez (John Leugizamo) és Riley (Donnie Wahlberg). Azonban a nyomok tévútra vezetnek, és Hingis főhadnagynak (Brian Dennehy) illetve beosztottjainak lassacskán rá kell döbbenniük a szörnyű felismerésre: az elkövető, aki után nyomoznak, lehet, hogy szintén rendőr. Megindul a macska-egér harc a tettes után, de a rend őrei ebben a világban csak két dologra számíthatnak: a jelvény tiszteletére és a fegyver hatalmára.
Értékelés: Gondolom, minden filmrajongó álma valóra vált, hiszen a két hollywoodi színészlegenda ismét együtt játszik egy közös produkcióban. Pacino és De Niro, akik amellett, hogy élő legendák, megteremtették a hetvenes évektől kezdve a gengszterfigura klasszikus ikonját, és mondhatni, ők a maffiafilmek koronázatlan királyai. Míg De Niro-t Martin Scorcese fogadta a kegyeibe (de dolgozott a ma élő legnagyobb rendezőgéniuszokkal is, úgymint pl. Sergio Leone, Brian de Palma, Quentin Tarantino, Francis Ford Coppola) és vált kedvenc színészévé a nem kevesebb mint 8 közös produkciójuk alatt, addig Pacinót inkább Sidney Lumet és Brian de Palma favorizálta intenzívebben, és szavaztak neki bizalmat mára már klasszikus filmjeikben. Robert De Niro filmjeinek repertoárja talán szélesebb skálán mozog mint 3 évvel idősebb társáé, mivel szinte minden műfajban kamatoztathatta színészi tehetségét, bár ereje néhány esetben kifulladt az erőtlen, kommersz és középszerű alkotásokban, gondoljunk csak a Csillagporra vagy a Bújócskára.
Ellenben Pacino mindig is vigyázott hírnevére - talán túlzottan is -, és nagyon óvatosan és körültekintően választotta meg szerepeit. Pacinót karrierje során számtalan nívós szereppel keresték meg a rendezők, de rendre visszautasított olyan főszerepeket mint a Kramer kontra Kramer, a Született július 4-én, az Apokalipszis most vagy a Csillagok Háborúja trilógia, melynél anno Han Solo szerepének megformálására kérték fel. Mára mindegyik utóbbi film klasszikussá nemesedett az idők folyamán, és olyan színészeknek engedett teret kvalitásuk kibontakozására mint Dustin Hoffmann, Tom Cruise, Marlon Brando vagy Harrison Ford. Pacino azonban inkább elvállalta az Ördög ügyvédje sátáni főszerepét, az Egy asszony illata című dráma, iróniával átitatott Frank Slade alezredesének főszerepét, vagy de Palma legendás gengszterfilmjének, a Carlito útjának jó útra térő, erkölcsös rosszfiú figuráját. Megállapíthatjuk tehát, hogy professzionális precizitással ragadta magához a leginkább testhez illő szerepeit. És milyen jól is választott így utólag visszagondolva!
Sokan próbálják De Nirót és Pacinót összehasonlítani, vagy alakításaik között párhuzamot vonni, sugallva ezzel az örök kérdést: vajon melyikük a jobb színész? Tény, hogy erős egyéniségek, és megosztják rajongóikat mind filmjeikkel, mind habitusukkal, de tekintélyes életműveik alapján mindkettőjüknek kijár a tisztelet, és aki az egyik legenda táborát erősíti, az elismerően bólinthat a másik felé is, hiszen nem lehetünk, nem tudunk irántuk közömbösek lenni.
Jobban visszagondolva a két színészóriás immár harmadszor áll együtt a kamerák elé, hiszen Coppola 1974-es legendás trilógiájának közbülső felvonásában, a Keresztapa 2-ben is láthattuk őket, igaz nem közös jelenetekben, hiszen az általuk megformált két karakter teljesen más időben mozgott. Csak 21 évvel később 1995-ben jött el a nagy pillanat, amikor Michael Mann frenetikus krimijében végre valóban szemtől szemben láthattuk őket egy asztalnál ülve, farkasszemet nézve, egymás ellen, ahogyan a film címéből is erre asszociálhatunk.
Az elmúlt esztendő, azaz 2008 végén, a fenti sikeres produkció után 13 évvel végre ismét együtt szerepelnek a vásznon - igaz, most végre egymás oldalán, vállt vállvetve harcolnak a bűn ellen mint két tapasztalt, nyugdíj előtt álló nyomozó. Amikor De Niro elolvasta a film forgatókönyvét, azon nyomban megkereste Pacinót mondván: “A másik főszereplő egyértelműen fiatalabb karakter, de mi lenne, ha Al kapná ezt a szerepet?” Az egymás iránt érzett és tanúsított kölcsönös tisztelet és bizalom meghozta gyümölcsét, amelynek mi rajongók örülhetünk a legjobban. Vagy talán mégsem? Nos, hamarosan kiderül!
Kezdjük talán a legfontosabb részével a filmnek, nevezetesen a színészi játékkal. Sajnos azt kell mondanom, hogy ilyen téren - akárcsak a forgatókönyv esetében is - eléggé ellentmondásosak az érzéseim. Egyrészt a két legenda neve már garancia lehetne a sikerre, de sajnos itt ez a szócska: lehetne. Ugyanis szerintem életük talán legrosszabb alakítását nyújtják a filmben. De Niro renoméja a kilencvenes évek végétől fokozatosan hanyatlóban van, és egyszerűen már képtelen azt nyújtani, mint az azt megelőző 10-20 évben, amikor is fénykorát élte, és filmjei sorra váltak azonnali klasszikusokká. Az utolsó olyan alkotása, amelyben még képes volt felmutatni sokrétűségét és zseniális színészi tehetségét, az az 1995-ös Casino volt, utolsó közös munkája Marton Scorsesével. Ebben a filmben is - csakúgy mint az elmúlt több mint egy évtizedben - színészi játéka kimerül az erőltetett grimaszokban, a fanyar és kaján vigyorban, vagy a kínos nevetésekben. Úgy érzem, hogy De Niro-hoz elsősorban a durvább, pszichopata karakterek illenek, és a Rettegés fokában nyújtott alakítása óta (vagy említhetném az Ilyen a fiúk sorsa című drámát is) nem tud kitörni ebből a skatulyából. Érdemes megfigyelni ezen utóbbi nagyszerű filmekben a kimagasló játékát, és mindenki meg fogja érteni, hogy pontosan mire gondolok. Nagyon szeretem, tisztelem és becsülöm De Nirót, az egyik legkedvesebb színészem, de úgy érzem, mára már képtelen megújulni - természetesen ilyen életmű tükrében ezt a szemére vetni bűn és vétek, de mégis én így érzem.
Al Pacinóval kapcsolatosan is hasonlóak az érzéseim: neki mint a maffiafilmek koronázatlan királyának, vagy a legendássá nemesedett Serpicónak, hitelesen kellene hoznia a sokat tapasztalt, nagy becsben álló rendőr karakterét. Mégis alakítása komolytalan és átélés nélküli. Abból a tűzből, amely szenvedélytől, haragtól vagy éppen szomorúságtól átitatva halhatatlanná tette őt a vásznon, és amely mindenki fölé tudta őt emelni, sajnos mára már csak a parazsa látszik. Pedig nem hiába jellemezte első filmjében nyújtott alakítása után az akkor még ifjú színészpalántát Jerry Schatzberg rendező eképpen: “Látszatra érdektelen, csúnya kisember, ám amikor beszélni, mozogni kezd, szemében lézersugár gyullad ki”. Nos, ez az, amit hiányolok belőle, és ez az, ami kiveszett belőle az 1999-es A bennfentes c. filmje óta. Persze ő is többszörösen megszolgálta már mind a rendezők, mind pedig a rajongók lojalitását és szeretetét, de ahogyan a mondás is tartaná, a jó bornak idővel nemesebbé kellene válnia.
Azért, hogy ne legyen ennyire rossz szájízű a poszt, a két főszereplőnek voltak elismerésre méltó jeleneteik is, ami különösképpen a giccsbe hajló végjátékra igaz, csak sajnos ez így, ebben a formában kevés lett. Az egész film alatt úgy éreztem, mintha az egymás iránti felhőtlen tisztelet, szeretet és bizalom jegyében fogant szuperprodukciót csak félvállról vennék, messze nem nyújtanák tehetségük legjavát, hiszen nevük úgyis elegendő garancia a sikerre. Példának okáért Az elveszett királyság című kalandfilmet tudnám felhozni a két legendás színész-harcművész, Jackie Chan és Jet Li nevével. Ez a produkció is mondhatni korszakalkotó volt, hiszen a rajongók ebben az alkotásban láthatták először együtt napjaink legelismertebb és legnépszerűbb harcművészeit, viszont ezen mű esetében pontosan azt kaptuk a főszereplőktől, amire számítottunk: felhőtlen kikapcsolódást és szórakozást, fantasztikusan megkoreografált összecsapásokat, és pontosan olyan minőségű alakítást, amelyek ismertetőjegyeivé váltak a két legendának. Ők sem fiatalok már, az idő telik, öregszünk, mégis úgy éreztem, hogy ők tele vannak energiával, és értünk, rajongókért játszanak - önzetlenül, alázatosan és szívből jövő szeretettel. Sajnos A törvény gyilkosában ezt a fajta elkötelezettséget és alázatot, a két főszereplő közötti szikrát nem igazán találtam meg.
Természetesen akadtak a filmben kellemes csalódást jelentő alakítások is: itt van például a gyönyörű Carla Gugino (a Sin City ellenállhatatlanul érzéki és szenvedélytől lüktető Lucille-je), aki remek alakítást nyújtott. Mondhatnám azt is, hogy számomra ő volt a film éke, dísze, és nem csak azért, mert a külcsín igen megkapó, hanem mert hitelesen játszotta el a szerepet, és mindvégig együtt tudtam vele érezni, amely az egyik legfontosabb tényező egy film esetében. Ha nincs meg a nézőben a karakter iránt érzett szimpátia, sajnos nagyon sokat tud veszíteni a film az élvezeti faktorából, és középszerű alkotássá válik.
Gugino mellett nagyot nőtt a szememben a dél-amerikai származású John Leguizamo, aki már a Szerelem a kolera idején című romantikus drámában, de még inkább a Moulin Rouge-ban is bizonyította tehetségét és rátermettségét. Remek színész nagy tehetséggel, akiben még óriási tartalékok rejlenek!
Természetesen tudom, és meg is értem, hogy a negatív szerep nem minden esetben az adott művész hibája, hiszen ha a rendező vagy akár a forgatókönyvíró olyan jeleneteket, karaktereket és monológokat szán színészeinek, amelyekben azok nem tudják teljes mértékben kibontakoztatni valódi kvalitásaikat, akkor az bizony kíméletlenül rányomja a bélyegét a filmre. Azért én bizakodva tekintek a jövő elé, és remélem, hogy De Niro és Pacino még idén debütáló két új filmjében ismét viszontláthatom majd a két ikon megszokott, igazi énjét.
Elérkeztünk a film egy másik olyan komponenséhez, amely formabontó lehetett volna, de sajnos ezen esetben is igencsak ellentmondásosak az érzéseim. A forgatókönyvről van szó, melyért az a Russel Gewirtz amerikai forgatókönyvíró felelt, akivel kapcsolatban nem is értem, hogy a Spike Lee rendezte kiváló A belső ember c. thrillerének hatásosan és intelligensen felépített szkriptje után hogyan volt képes egy ennyire összecsapott, számos sebből vérző történetet írni. A történetvezetés lassú - sőt eleinte unalmas és vontatott is - bár ez a fajta koncepció végig jellemző a filmre: sokkalta inkább az egyén és az érzelmek köré épít, és a pszichológiai thriller műfaji elemeire épül, mintsem egy pörgős, akcióorientált Szemtől szemben féle látványos akcióorgiára.
Maga a történet alapjában véve megkapó, legalábbis nekem elnyerte tetszésemet, és Gewirtz frappánsan ülteti el a bogarat a néző fülében az első képkockától a végkifejletig, nem is beszélve a film végi nem mindennapi csavarról, amely mondhatni megkoronázta a forgatókönyv ezen részét. De akkor mégis miért kelt ellentmondásos érzéseket bennem az egész? Nos mindez a vontatott, zavaros és illogikus történetvezetésnek, a sablonos és kliséktől hemzsegő szálaknak, a giccsbe hajló végjátéknak és a gyorsan feledhető, illékony, személyiség nélküli unalmas karaktereknek köszönhető.
Sőt ha már az unalmas karaktereknél tartunk, akkor hadd ejtsek néhány szót 50 Cent-ről, alias Curtis Jackson-ról, napjaink egyik legnépszerűbb rapperéről. Amikor megpillantottam a nevét a kezdő képsorok között, már akkor kezdtem ódzkodni a filmtől, aztán harmatgyenge alakítása csak tovább tetézte bennem az érzést: személye egyszerűen komolytalanná teszi a filmet. A szerepét nem esett nehezére alakítani, hiszen mondhatni önmagát adta, de kérdem én, hogy mit keres itt ez a volt drogdíler két ilyen kaliberű színész között? Az az ember, akiből anno egy fegyveres atrocitás alkalmával 6-7 golyót operáltak ki (persze csodával határos módon túlélte, és még egy konzolos játék is készült a nevével fémjelezve - 50 Cent: Golyóálló).
Persze, értem én, a divat hajtja előre a világot, és ennek oltárán feláldoznak mindent, legyen szó filmről, ruhákról, játékról, stb. Ez még nem is lenne baj, hiszen a világ folyamatosan változik, és nekünk lépést kell vele tartani, csak ebben a nagy reformban gyakran eldobunk minden olyan minőséget, amely a régi érára jellemző volt. Evidens, hogy egy 50 Cent nevű egyénnel jobban el tudják adni a filmet, hiszen milliók szemében bálvány egy (volt) bűnöző, és a média kereszttüzében jobban inkább rá figyelnek, mint egy tehetségesebb, de kevésbé ismert színészre. De azért mégis.
A forgatókönyv kétségtelenül legbosszantóbb és legkiábrándítóbb pontja a figyelmetlenség és összecsapottság. A bűntett helyszínén hagyott versről kapásból asszociálhatunk a Hetedik című kultfilmre, de amíg Fincher szuperprodukciójában John Doe-t az erkölcs hajtotta, és a bűntől megmételyezett emberek elleni keresztes háborúját vívó sorozatgyilkos biblikus idézetei mind-mind mögöttes és tanító célzattal íródtak, addig itt szó szerint semmi értelme és tartalma nem volt a prózai lelkületű gyilkos pennával írt ódáinak. Nemhogy szánalmas koppintás volt ez a készítők részéről, hanem egy idő után egyenesen olyan érzések kerítették hatalmába a nézőt, hogy az nem tudta eldönteni, hogy akkor most sírjon-e vagy nevessen egy-egy ilyen “műremek” felolvasása után. A legnagyobb vicc az egészben az, hogy egész idő alatt a verseket hátrahagyó gyilkost keresik, de az már nem jutott eszükbe a tapasztalt és veterán nyomozóknak, hogy a verseket írásszakértőkkel is megvizsgáltassák. Komolyan mondom, ilyen szintű logikai bukfenccel én még filmben nem igazán találkoztam - ha egy kezdő követ el egy ilyen bakit, akkor talán még megérthető, de egy olyan tapasztalt forgatókönyvíró esetében mint amilyen Gewirtz, egyenesen megbocsáthatatlan hiba!
Ejtenék még néhány szót a fényképezésről és a zenéről. Nekem kifejezetten nem tetszett a film képi világa: gyakran túlságosan sötét, rosszul bevilágított, az árnyékok néha túlságosan takarják a színészeket, és sokszor pont a lényeg nem vehető ki rendesen. Nem csak a fényképezésre, de a filmre is jellemző ez a fajta nyomott, sötét hangulat - ami nem lett volna baj, csak hatásosabban kellett volna megoldani (lásd pl. Hetedik).
A zenék nem rosszak, bár ez el is várható a brit Edward Shearmur-tól, aki már olyan filmek alá komponált muzsikát mint a Kegyetlen játékok, a K-Pax vagy a Kisiklottak. Az egyedüli, ami nem tetszett, az a film végi giccses, hatásvadász jelenet alá komponált, nagyzenekart idéző dallamvezetés, ami még inkább rózsaszínben tüntette fel a film finisét.
Összességében elmondható, hogy mélységeset csalódtam A törvény gyilkosában, és ezen véleménnyel láthatóan nem csak én vagyok így: a világ kritikusai is egybehangzóan állítják, hogy Avnet egy középszerű, egyszer nézhető, kommersz és gyorsan a feledés homályába merülő alkotást produkált. Ez meg is látszik a bevételeken: a film 60 millió dolláros büdzséből készült, és éppenhogy csak vissza tudta hozni a gyártás költségeit. A produkciót a teljes bukástól csak a két élő legenda mentette meg - és itt ebben a formában hatványozottan igaz a mondás, miszerint nagy nevekkel bármit el lehet adni, függetlenül a termék minőségétől. Azért reménykedem, hogy viszontlátjuk még a két nagy sztárt együtt a vásznon, és abban is, hogy akkor majd megfeledkezem erről a kiábrándító filmről. Bizakodásra adnak okot Robert De Niro szavai: “Remélem, nem fog megint ilyen sok idő eltelni két közös filmünk között, és a közeljövőben legalább egy-kettő biztosan lesz. Mi mindig a legnagyobb elismeréssel gondolunk egymásra.” Drukkolunk, hogy így legyen! 5/10
Pozitívumok:
- Hollywood két élő legendája ismételten egy produkcióban
- Carla Gugino és John Leguizamo alakítása
- a történet egyik része lebilincselő és csavaros
Negatívumok:
- a többi része viszont unalmas, erőltetett, sablonos, hemzseg a bakiktól és a logikai bukfencektől
- felemás színészi alakítások
- középszerű rendezés
- gyorsan feledhető történet
Címkék: 5/10, 50 Cent, A törvény gyilkosa, Al Pacino, Brian Dennehy, Carla Gugino, Donnie Wahlberg, John Leguizamo, Jon Avnet, krimi, Righteous Kill, Robert De Niro, thriller
Kommentek
4 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: Righteous Kill (A törvény gyilkosa)” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Nagyon rossz film volt, a két legenda is rosszul nyomta benne szerintem, majdnem bealudtam a moziban is, a fordulat pedig kiszámítható.
Szép hosszú poszt, két megjegyzéssel egészíteném ki:
1. Al Pacino szintén vállalt be finoman fogalmazva sem éppen igényes filmeket A bennfentes óta, lásd pl. a fentebb is említett 88 perc. Bár az jogos, hogy jobban megválogatta a szerepeit.
2. De Niro kegyetlenül össze van szakadva, legalábbis a fenti képek alapján:)
Köszi szépen, és hogy ismételten megtiszteltél azzal, hogy kiraktad:bow:
1. Így igaz, mondasz valamit, bár tény és való, hogy Pacino esetében a filmválasztások valahogyan jobban sültek el, mint 3 évvel fiatalabb kollégája esetében:)
2. Én úgy érzem, hogy semmi különösebb probléma nincsen de Niro-val. Ő 65 éves, míg Pacino 68; én is szeretnék majd így kinézni közel a 7-ik X-hez:)
Bár Clintet még ő sem überelhetik, hiszen a frenetikusra sikeredett Gran Torinóban közel 80! évesen fiatalokat megszégyenítően nézett ki!
Tényleg jó hossz post. Magára a Righteous Killre nem tudok reagálni, mivel még nem láttam, nem is biztos hogy meg fogom nézni, tényleg mindenhol rosszat olvastam róla. De ez nagyon bántotta a szemem: “…bár ereje néhány esetben kifulladt az erőtlen, kommersz és középszerű alkotásokban, gondoljunk csak a Csillagporra vagy a Bújócskára.” A Bújócska című filmet nem láttam, a Csillagport azonban igen. És szerintem: 1. a Csillagpor nem középszerű, hanem egy jó, látványos, élvezhető fantasy 2. De Niro hatalmasat alakít benne, legalábbis szerintem jó karakter, és jól is játssza.