Filmmánia: Australia (Ausztrália)
Óriási marhacsorda, háborús bombázás és mindent elsöprő szerelem a kenguruk földjén… Australia kritika.
Australia (2008)
“Just because it is, doesn’t mean it should be.”
Ki a rendező: Az ausztrál születésű Baz Luhrmann, aki olyan egyedülálló produkciókat rendezett korábban mint a Shakespeare-adaptáció Rómeó + Júlia vagy a Moulin Rouge! c. musical.
Ki játszik benne: Nicole Kidman és Hugh Jackman. Gondolom egyiküket sem kell bemutatnom senkinek. Előbbi Hollywood egyik nagyasszonyának számít, és az Órák című filmjéért 2003-ban elnyerte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat, míg utóbbi néhány év alatt küzdötte fel magát egy viszonylag ismeretlen ausztrál színészből egy nemzetközi szinten is (el)ismert hollywoodi sztárig (A forrás-ban bizonyította be először számomra, hogy tud ő játszani, ha akar).
Mi a sztori: Ausztrália a II. világháború küszöbén. A tehetős brit arisztokrata családból származó Sarah Ashley (Nicole Kidman) egy óriási marhatelepet örököl a kenguruk földjén. Mikor élelmes jóemberek megpróbálják tőle lenyúlni, elhatározza hogy egy sokat tapasztalt marhapásztor (Hugh Jackman) segedelmével átvezeti az egész csordát Ausztrália másik felébe, Darwin-ba, ahol majd jól eladja azt. A sors azonban közbeszól, ugyanis a nagy vándorlás közepette kitör a II. világháború, és a japánok Pearl Harbor után Darwint kezdik bombázni.
Értékelés: Nos íme egy újabb tökéletes példa arra, hogy miként lehet egy elméletileg tuti kasszasikert a gyakorlatban jól elcseszni. Elképzelhető, hogy Baz Luhrmann egész életében erre az Elfújta a szél-re hajazó történelmi filmeposzra gyúrt, és ez lenne itten élete főműve, de hogy ebből nem lesz Oscar-bácsi, az hót ziher (jelölés is max. a technikai kategóriákban, vagy még az se).
Mert akármennyire szimpatikus is a jóember hozzáállása a témához, akármennyire is igyekezett Luhrmann, most így utólag nézve ez egy borzasztóan hosszú és vontatott produkció lett (pedig még a jegyeladó csaj figyelmeztetése ellenére is bíztam benne). Nem azt mondom, hogy dögunalmas, mert ugyan nem aludtam be rajta, és van benne épkézláb cselekmény (ha túlzsúfolt is), de végig azt éreztem, hogy a kevesebb - mint oly sok minden más esetében - itt is több lett volna.
Khm, hát egen, elsősorban a forgatókönyvvel van gond. Luhrmann barátunk ugyanis nem csinált egyebet a forgatás - feltételezhetően kellemes - nyolc hónapja során mint leforgatott két filmet egy helyett, ugyanazon szereplőkkel. Az első másfél órában Jackman & Co. átterelik a CGI marhacsordát Ausztrália egyik feléből a másikba, majd a második másfél órában szépen a világháborús események kellős közepébe teleportálódunk, amikor is a japók nekiállnak lebombázni az ausztráliai Darwint.
A két különálló történet egymás mellé helyezésének végeredménye pedig egy meglehetősen kusza és zavaros maszlag rengeteg szereplővel, történeti szállal, eseménnyel és bonyodalommal. Luhrmann jobban tette volna, ha eldönti, melyik rész a fontosabb, és kizárólag arra az egyre koncentrál (a maradékot meg kihajintja a szemétbe). Vagy ha már mindenáron egyszerre akart marhacsordás kalandtúrát meg világháborús románcot Ausztráliában, akkor én mondjuk a helyében az első félóra után dramaturgiailag egybefűztem volna a kettőt (pl. párhuzamos jelenetekkel), felgyorsítottam volna a történetet azzal, hogy megnyirbálom a nézőuntató, felesleges sallangot, és “visszaöltöztettem” volna a lecsupaszított vázat egy pergős (nem komótosan hömpölygő) másfél vagy maximum két órás filmhez. De hát ez van, sajnos nem nekem ajánlották fel az Ausztrália megrendezését. :)
A másik forgatókönyves problémám a karakterekkel illetve a történetvezetéssel van. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én speciel szeretem egy filmben, ha tudok szorítani a szereplőkért, ha át tudom érezni a problémáikat és az örömeiket, ha bele tudom élni magam a helyzetükbe, és ha végigkísérhetem egy karakter (pozitív vagy negatív irányba történő) fejlődését a sztori során. Minél jobban sikerül ezt elérnie egy filmnek nálam, annál nagyobb az élmény. Ellenkező esetben viszont sajnos nem igazán érdekel hogy mi folyik a vásznon, érdektelenné válik az egész, és egy olyan háromórás film esetében mint az Ausztrália, az egész egy borzalmas - székben fészkelődős - kínszenvedés lesz. Hol itt a karakterépítés meg a jellemfejlődés? Mit tudunk meg a szereplők előéletéről? Miért következik ez meg ez, ebből és ebből? Az itt a baj, hogy még Kidman vagy Jackman motivációit sem ismerjük meg igazán, nemhogy a többi szereplőét (mondvacsinált indokkal bedobják őket a forgatókönyvbe, hogy majd jól ellesznek valahogy). De sebaj a lényeg megvan: valahogy előkerül a Drover, oszt segít marhacsordát terelni… Apropó, ki a franc az a Drover? A film csaknem három órája alatt sem sikerült rájönnöm, hogy ez most a csávó vezetékneve vagy foglalkozása akart lenni… :) Meg a sok misszuszfőnök is idegesített már a végén. Na de végülis tökmindegy, a lényegen már úgysem változtat.
A fentiekhez kapcsolódik a negatív főhőssel való problémám is. Tudni kell, hogy általában azon a véleményen vagyok, hogy minden hatásos történet legfontosabb mozgatórúgója egy kötelező főgonosz használata (badarság lenne azt feltételezni, hogy mindig a pozitív hős viszi előre a történetet - ideális esetben nem az, hanem a pozitív-negatív karakterek közötti konfliktus, aminek köszönhetően izgalmasabbá válik a cselekmény). Na most ehhez képest az Ausztráliában szereplő két antibácsi (Carney és Fletcher) olyannyira sótlan és unalmas figura, hogy egyszerűen nem akartam elhinni (a legújabb Bond moziban volt ez még különösen gáz). Egyikük se az a típusú főmocsok, akire azt mondanám, hogy ez igen, ilyen egy emlékezetes, jól felépített, őrült és sötét figura - és ez egy csaknem háromórás filmnél azért valljuk be, eléggé ciki.
A Kidman és Jackman közötti szerelemi szál legalább ugyanennyire felejthető és középszerű. Mindketten rutinos profi színészek, tisztességes iparosmunkát végeztek a hétszámjegyű fizetésükért, csak éppen az érzelem faktort hagyták ki az alakításból. Mindent lehet mondani a kapcsolatukra, csak éppen azt nem, hogy vibrált volna kettejük közt a levegő (ami azért elvárható lenne egy önmagát epikus szerelemi történetként pozícionáló filmtől).
Na de hogy ne csak fikázás legyen: tegyük hozzá, hogy azért volt némi pozitívum is az unalom meg a középszer mellett. Egyrészt az operatőri munka elsőrangú és profi, bár ez már sejthető volt a trailer és a kiszivárgott képek alapján. Luhrmann és stábja gyönyörű tájakon forgattak, és végig lenyűgöző természeti képeket láthatunk az egész filmben. Nagy piros pont Mandy Walker-nek a teljesítményéért! Vagy a díszletet és a kosztümöket is ide sorolnám: első ránézésre abszolút korhűek és autentikusak (legalábbis egy laikus szemével) - látszik, hogy odafigyeltek a részletekre (persze 130 millából meg is tehették).
Az ausztráloknak biztosan dagad a keblük a büszkeségtől, földijeik leforgatták a 2008-as év egyik legnagyobb költségvetésű és leggrandiózusabb szerelmi történetét az ausztrál történelem egy fontos darabkájával a háttérben. Én azonban itt a világ másik felén (legalábbis Ausztráliához képest) már kevésbé vagyok elégedett: sajnos ismét megtapasztalhattam, hogy milyen kiábrándító is az, ha egy egyébként szimpatikus és ambíciózus rendező túl sokat akar egyszerre, és abba rendesen bele is törik a bicskája. Kár érte, és a filmért is. 6/10
Címkék: 6/10, Australia, Ausztrália, Baz Luhrmann, dráma, háborús, Hugh Jackman, kaland, Nicole Kidman, történelmi
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.