Filmmánia: The Visitor
A világon élő hatmilliárd emberből akár egyetlenegy is képes örökre megváltoztatni az életed… The Visitor kritika.
The Visitor (2007)
“Connection is everything”
Ki a rendező: Thomas McCarthy, aki annak ellenére, hogy már 16 éve hivatásos színész (ráadásul olyan nagykaliberű hollywoodi filmekben játszott mint a Michael Clayton; a Good Night, and Good Luck; a Syriana vagy a Flags of Our Fathers féle Eastwood-dolgozat) soha a büdös életben nem hallottam róla, egészen addig, amíg 2003-ban meg nem rendezte a Station Agent című gyöngyszemet.
Ki játszik benne: Richard Jenkins, egyik kedvenc karakterszínészem, aki elsősorban a Sírhant Művek Nathaniel Fisher-eként lehet ismert. Rajta kívül, a nemzetközi stábot erősítendő, szerepel még a filmben a libanoni származású Haaz Sleiman (24, Vészhelyzet) és az arab-izraeli Hiam Abbass (a Paradise Now című, nem éppen habkönnyű témájú darabban láttam legutóbb - az is jó film, nézzétek meg mindenképpen).
Mi a sztori: Egy magányos, egyedül élő, élettől megcsömörlött közgáz prof New Yorkba utazik egy szakmai konferenciára, és az ottani, ritkán használt lakásában két illegális bevándorlót talál. A kezdeti ellenséges hangulat után emberünk megszánja az otthontalan fiatal párt, megengedi nekik, hogy maradjanak, és végül összebarátkozik velük. Azonban hamarosan a pár egyik tagját letartóztatják, és ki akarják toloncolni az országból…
Értékelés: Tom McCarthy a Station Agent illetve több év kihagyás után visszatért a vászonra egy nem is akármilyen darabbal. Tudni kell, hogy a Station Agent régóta az egyik all-time kedvenc filmem, így érthető, hogy McCarthy projektjét már legalább azóta vártam, amióta az imdb-n először felbukkant.
A The Visitor stílusában és hangulatában hasonló a fentebb említett filmhez: pontosan ugyanolyan életszerű és realisztikus szituációkba helyezi karaktereit mint a Station Agent, végig úgy érzed, mintha McCarthy az élet egy apró darabkáját vitte volna vászonra. Ugyanúgy in medias res kezdéssel indít: egyik pillanatról a másikra kapcsolódunk be Walter Vale közgáz prof. életébe, akinek tele van a hócipője az élettel és a körülötte lévő embertársaival. Megzuhant, depressziós, megcsömörlött személyiség, akin jól láthatóan elhatalmasodott már a kapuzárási pánik (csak zárójelben: ennek a jelenségnek egyik legemlékezetesebb példáját Bill Murray barátunk prezentálta néhány évvel ezelőtt Sofia Coppola hathatós segedelmével). Egyedül érzi magát felesége halála után, semmi öröm nincs az életében, minden egyes nap egy fárasztóan unalmas mókuskerék: emberünk bemegy az egyetemre, leadja az aznapi anyagot, elfogyasztja szerény ebédjét (természetesen mindig egyedül, hogy is másképp), majd hazamegy és folytatja tovább új könyvét (ami furamód már évek óta nem akar elkészülni).
Richard Jenkins rulez! A pasas Hollywood egyik legalulértékeltebb karakterszínésze, régóta nagy kedvencem (a Six Feet Under halálból visszaköszönő Fisher seniorja klasszikus). Remekül ábrázolja Vale megcsömörlött, életunt személyiségét. Itt jegyezném meg gyorsan, hogy ez azért nem kis mértékben McCarthy rendezői érdeme is, aki rendkívül jól érzékelteti a figura társadalomtól való izoláltságát: a pasas egy született tehetség a bonyolult emberi kapcsolatok és érzések vászonra applikálásában - tessék csak megnézni a zongoratanárnős nyitójelenetet! Olvastam valahol, hogy McCarthy eleve Jenkinsre írta Vale szerepét, és tudatosan olyan kevésbé ismert névvel akart dolgozni, akivel a nézők egyből tudnak azonosulni (Jenkins első ránézésre is egy hétköznapi everyman).
Szerencsére nem csak Jenkins karaktere, de a többiek szerepe is aprólékosan ki lett dolgozva. A fiatal arab emigránst alakító Tarek, aki dobolni tanítja a tehetségesnek tűnő Vale-t; annak csaja, aki Szenegálból érkezett New Yorkba, és kezdetben meglehetősen rideg főhősünkkel; vagy Tarek anyja, aki fiáért aggódva érkezik New York nagyvárosi forgatagába, és akinek különleges, bensőséges kapcsolata alakul ki Vale-lel. Mindegyikük remek és emlékezetes figura, és mindegyiküknek komoly szerepe van főhősünk személyiségének fejlődésében. Ők adták vissza Vale életben való hitét, és nélkülük sokkal szegényebb lett volna ez a történet.
Nagyon kijön a filmben az amerikaiak szeptember 11-i terrortámadások utáni félelme a bevándorlóktól (persze elsősorban az araboktól). A biztonsági intézkedéseket mindenhol túlszigorították, manapság is rengeteg ártatlan embert vetnek alá felesleges és megalázó vizsgálatoknak, majd utasítanak ki az országból azonnali hatállyal mindenféle indoklás nélkül. Pontosan ezen nagyon is létező problémák ábrázolása miatt a The Visitor nemcsak egy középkorú, élettől megcsömörlött pasas fejlődéstörténete, hanem egyúttal bepillantás is a jelenlegi, felemás amerikai bevándorlási helyzetbe és az illegálisan az országban tartózkodó emigránsok kiszolgáltatott életébe.
A filmzene bejövős, McCarthy két jól elkülöníthető műfajt használ: az egyik a komolyzene (Vale zongorázni tanul kevés sikerrel), míg a másik az afrobeat, illetve egy tradícionális afrikai ütőhangszer, a djembe beemelése a történetbe. A két különálló stílus meglepően jól keveredik a filmben, és határozottan kellemes, eklektikus elegyet alkot (olyannyira, hogy a filmzenét be is fogom szerezni).
A befejezés, illetve egészen pontosan az utolsó képkocka miatt fél ponttal feljebb kellett tolnom a végső értékelésemet, mert annyira jól meg lett csinálva, hogy azt egyszerűen tanítani kéne: nincsen túlhozva, semmi hatásvadászat, pofonegyszerű megoldás (pont mint a Station Agent-nél), mégis fejbevágja az egyszeri nézőt. McCarty pontosan tudja, mikor, hol és hogyan kell lezárnia történetét, és vérprofi rendezőhöz méltóan valósítja meg azt.
The Visitor egy újabb feel-good gyöngyszem egy kivételesen tehetséges rendező-forgatókönyvírótól, aki bebizonyította, hogy bemutatkozó filmjének sikere nem pusztán a véletlen műve volt (Hollywoodban bárki megmondja neked, hogy egy sikeres elsőfilm után egy hasonlóan sikeres második filmet rendezni baromi nehéz dolog a megnövekedett médiafigyelem és a nagy elvárások miatt). A The Visitor majdnem annyira jó mint a Station Agent, és a stílus illetve a műfaj kedvelői számára egyértelműen kötelező darab! 8.5/10
Címkék: 8.5/10, Danai Jekesai Gurira, dráma, Haaz Sleiman, Hiam Abbass, Richard Jenkins, The Visitor, Thomas McCarthy
Kommentek
3 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: The Visitor” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
mindenképp nézős lesz…mivel a Station Agent is marha jó volt, így nincs mese, ezt se hagyhatom ki…köszöntem a filmfelkeltést :)
“Richard Jenkins, egyik kedvenc karakterszínészem” - meglehetősen sok kedvenc karakterszínészed van : D
Nekem természetesen a jó örg Ron Perlman a perszonális favoritom.
Nem akarsz egy karakterszínészes cikket alkotni?
Paul Giamatti, Philip Seymour Hoffman, John C. Reilly, Richard Jenkins, Steve Buscemi, Forest Whitaker, Luis Guzmán, Patricia Clarkson. Hát ja, van egy pár… :)
Amúgy nem rossz ötlet ez, lehet, hogy összedobok egy karakterszínészes posztot.