Filmmánia: Boy A

Vajon megbocsátható-e valaha egy múltban elkövetett gyilkosság? Boy A kritika.

Boy A (2007)

“Who decides who gets a second chance?”

Ki a rendező: John Crowley ír születésű elismert színházi rendező, aki a közelmúltban bepróbálkozott a filmezéssel is (Martin McDonagh, anyone?). Utóbbi úriemberhez hasonlóan újoncnak számít a filmszakmában: a temérdek színdarab mellett mindössze két egész estés játékfilm és két rövidfilm van a háta mögött.

Ki játszik benne: Andrew Garfield, akiről most előre megjósolom, hogy néhány éven belül nemzetközileg elismert nagy név lesz. Crowley-hoz hasonlóan a színház világából érkezett, meglehetősen tudatosan válogatja a szerepeit, akármilyen hulladékot nem vállal be (ahogy nyilatkozta, nem az Emile Hirsch, Shia LaBeouf utat járja, hehe). Négy film van a háta mögött: A másik Boleyn lány; a Gyávák és hősök, jelen poszt témája, a Boy A; illetve a hamarosan érkező The Imaginarium of Doctor Parnassus.

Mi a sztori: Fiatal srác (Garfield) frissen szabadul a javítóintézetből miután lehúzott 14 évet egy gyerekfejjel elkövetett brutális gyilkosságért. Új személyazonosságot kap, segítője szerez neki munkát és tisztes lakást Manchesterben. Jack társadalomba való visszailleszkedése viszonylag jól halad: új barátokra tesz szert, munkaadója elégedett vele, kapcsolata egyre szorosabbá válik újdonsült barátnőjével. Azonban a hazugságra épülő idill hamarosan megszakad, mivel a múltját senki nem tagadhatja meg…

Értékelés: Holy shit! Vannak olyan sokkoló drámák, amelyek kegyetlen módon padlóra tudják küldeni az embert. Számomra ilyen például a Rekviem egy álomért, a Todd Solondz féle Happiness vagy a Dead Man’s Shoes. És pontosan ilyen a Boy A is.

Egyszerűen el se hiszem, hogy a magyar weben alig lehet előbányászni valamit erről a filmről. Na akkor most sürgősen véget vetünk ennek a ténynek, és jómagam kezdem el hájpolni, ugyanis ezt a filmet egyszerűen minden drámarajongónak látnia kell. Előzetest errefelé tessék csekkolni!

A főszereplő Andrew Garfield elképesztő színészi teljesítményétől szó szerint lehidaltam. A fentebb említett Dead Man’s Shoes-ban szereplő Toby Kebbell óta nem láttam ennyire hiteles és megrázó erejű alakítást egy huszonéves, full amatőr színésztől. Garfield megdöbbentő érzékenységgel viszi vászonra a lelkileg sérült, az élet nevezetű dzsungelben esetlenül tapogatódzó, alapból hátrányos helyzetből induló, társadalomból kitaszított, instabil személyiséget. Már a nyitójelenet durván feladja a leckét a film többi részének (az a fej, bazz). Komoly sztár van születőben, remélem, ezt a csávót hamarosan fel fogják fedezni (egyébként jó úton van afelé: idén februárban a Berlinálén beválogatták a fiatal tehetségeket felvonultató, neves Shooting Stars programba).

A forgatókönyv és a rendezés vérprofi, hátborzongatóan hiteles, szinte már-már dokumentarista jellegű. Az a Mark O’Rowe felelt a szkriptért, aki az imdb alapján lófing tapasztalatokkal rendelkezik (bár ezt az Intermission-t lehet, hogy csekkolnom kéne tőle), mégis olyan szinten jól összerakott és valószerű a sztori, hogy le mertem volna fogadni, hogy megtörtént eseményeken alapul. Pedig nem: az egész ötlet egy bizonyos Jonathan Trigell nevezetű brit csávó fejéből pattant ki, aki 2004-ben az év egyik legemlékezetesebb bestsellerét kanyarította ki az alapanyagból. Ő maga nyilatkozta, hogy néhány elemet leszámítva az egész történet kitalált, bár azért zárójelben megjegyezném, hogy ennek ellenére a sztori egyes elemei meglehetősen emlékeztetnek egy hírhedt brit gyerekgyilkosságra. Ja és ha már a szkript valósághűségéről beszélünk, akkor megemlítenék egy olyan apróságot is, hogy végre már egy olyan film, ahol a főhős barátnője nem egy felfújt hollywoodi szöszi fake személyiséggel, hanem egy normális, hétköznapi, átlagos csaj.

Maga a történet a 24 éves Jack-ről szól, akit hosszú évek után végre kiengednek a börtönből, ahol a fél életét töltötte egy kegyetlen és véres gyilkosság miatt, amit még gyerekfejjel követett el egy iskolatársával egyetemben. A Boy A (így utalnak a briteknél a bírósági tárgyalás során a fiatalkorú elkövetőkre, személyiségi jogaikat védendő) Jack társadalomba történő visszailleszkedési problémáinak megrázó története, és azt a morális kérdést feszegeti, hogy vajon a múltban elkövetett bűn megbocsátható-e, és jár-e mindenkinek egy második esély az életben. Le tudod-e zárni önmagadban a múltat, vagy az mindörökké kísérteni fog? Lehet, hogy a saját kínzó lelkiismereted elleni harc sokkal nagyobb büntetés mint a több éven át tartó javítóintézet?

Ötletes megoldás, ahogy a két fő történeti szál - a Jack szabadon engedése utáni események illetve az évekkel ezelőtti gyilkossági ügy - egymásba illesztve, párhuzamosan fut (pont mint a Memento-nál csak itt nem fordítottak az időrenden), azonban a profi rendezésnek köszönhetően mégsem válik zavarossá az egész. Ahogy jelenetről jelenetre haladunk előre, lassan és apránként válik világossá Jack múltja, kezdjük megérteni, hogy pontosan mi okozta a csávó személyiségének összeroppanását, és ami a legdurvább az egészben, egyre inkább sajnálatot és részvétet érzünk a főhős iránt. Ráadásul Crowley mindezt úgy képes elérni, hogy meg sem próbálja megtéveszteni nézőjét: végig tisztában vagyunk vele, hogy a srác hidegvérű gyilkosságot követett el, és tettére nem lehet bocsánat.

Az operatőr, Rob Hardy előtt le a kalappal: maximálisan kihasználja a profi megvilágítással és az árnyékokkal elérhető vizuális hatásokat, az általa alkalmazott technikával tovább fokozza a drámai hatást, és részben neki köszönhető, hogy ez a film messze kiemelkedik az egyszerű melodrámák közül. Emlékszem, az a rendezői-operatőri megoldás is bejött, amikor a Paranoid Park-hoz vagy a Ken Park-hoz hasonlóan a kamera soha nem mutatja Jack szüleinek arcát: mindig csak hátulról, félprofilból, homályosan vagy takarásból látjuk őket, ezzel is fokozva a karakter és a családja közötti elidegenítettség érzetét.

Nagyon tetszett, hogy a film nem csak Jack, hanem az utóéletéért felelős, elhivatott szociális munkás, Terry (a kiváló Peter Mullan) története is, aki magánéletét feláldozva próbál segíteni a srácnak: mindent megtesz, hogy megkönnyítse számára a szabadon engedése utáni éveket, maximálisan hisz benne, hogy mindenkinek kijár az a bizonyos második esély. Sőt mint ahogy utalást is kapunk rá, munkája legnagyobb eredményének tartaná, ha a srácot múltja ellenére képes lenne visszavezetni a normális életbe. Ami márcsak azért sem egyszerű, mivel a vérszemet kapott bulvársajtó hiénái mindenhol ott lapulnak, a múltadat még személyazonosságod megváltoztatása esetén sem tagadhatod meg (arról nem is beszélve, hogy az embertársaiddal ily módon kialakított kapcsolatok végig hazugságon alapulnak, ennek pedig soha nem lehet jó vége).

Ha filmforgalmazó lennék, elsők között hoznám be ezt a brit gyöngyszemet Magyarországra mozifilm vagy legalább DVD formájában - de sajnos nem vagyok az, így maximum reménykedhetünk benne, hogy valaha nálunk is megjelenik ez az alapmű. Ez a produkció ugyanis újabb ragyogó példája annak, hogy az európai független filmgyártás korántsincs lemaradva az amerikai indie mögött (tessék csak megnézni a közelmúltból a Once-ot; a 4 hónap, 3 hét és 2 nap-ot vagy a Dead Man’s Shoes-t): a Boy A a tavalyi év legsúlyosabb drámája az egyik legfelkavaróbb színészi alakítással, amit filmen valaha láttam. Megtekintése minden igényes cinephil számára kötelező! 9/10

Tiéd a szó! Szerinted? (Boy A)

Eredmény


Címkék: , , , , , , , , ,

Jó poszt? Add hozzá a kedvenceidhez (Ctrl+D), vagy oszd meg:

  • RSS
  • del.icio.us
  • Propeller
  • Blogtér
  • Linktér
  • Twitter
  • Netvibes
  • Google Bookmarks
  • Digg
  • Technorati
  • StumbleUpon
  • Facebook
  • MySpace

Nyomtatás Nyomtatás | Küldés e-mailben Küldés e-mailben

Kommentek

11 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: Boy A” Hozzászólok!

Tessék hozzászólni!


Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.

(kötelező)

(kötelező)