Archívum: 2008. október
Filmmánia: Mirrors (Tükrök)
Jack Bauer terroristák helyett szellemeket üldöz… Mirrors kritika.
Mirrors (2008)
“There Is Evil……..On The Other Side”
Ki a rendező: A francia származású Alexandre Aja, aki a brilliáns Magasfeszültséggel megreformálta a modern horror műfaját, és beírta magát a Horrror nagykönyvébe. Évek óta nagy rajongója vagyok a fiatal és tehetséges direktor úrnak, és kifejezetten bírom a rendezői stílusát illetve a hozzáállását a horrorfilmekhez és a gore-hoz. Korábban már szántam emberünknek egy külön posztot itt.
Ki játszik benne: Jack Bauer, aki a tévé képernyőjén kívül alkalmasint Kiefer Sutherland-et alakítja több-kevesebb sikerrel. Hiába na, az alkoholizmus nem egyszerű probléma…
Mi a sztori: Ben Carson-t (Sutherland) kirúgták a New York-i rendőrségtől, mivel egy akció során lelőtte zsarutársát. Emberünk máig nem tudta kiheverni az esetet, eltávolodott a családjától és az alkoholizmusba menekült (d’oh!). Ben azonban nem adja fel az életbe vetett reményét, és elhatározza, hogy keres magának egy normális állást, amiből fizetni tudja a számlákat, ezért elvállal egy éjjeli őri melót egy évekkel ezelőtt csúnyán leégett bevásárlóközpontban. A kísérteties hely azonban lassan de biztosan kezdi az őrületbe kergetni főhősünket…
Értékelés: Mikor annak idején meghallottam, hogy Aja barátunk új filmre készül, méghozzá egy ázsiai horror remake formájában, két gondolat fogalmazódott meg bennem: a Mirrors vagy egy nagyon ütős brutálhorror lesz, vagy egy orbitális bukta. Nos azt kell mondjam, sajnos az utóbbiról van szó. Tovább»
Slumdog Millionaire - Bollywood visszavág
Hm, így első ránézésre tisztára mint valami tipikus bollywoodi romantikus történet (ami nem feltétlenül negatívum: két évvel ezelőtt kíváncsiságból végigültem egy indiai származású New York-i direktor kiselőadását, ami a bollywoodi filmek jellemzőit mutatta be, volt filmvetítés is meg minden, és a pasas nagyon is érdekes dolgokat mesélt az indiai filmgyártásról). A torontói premier után rendesen felkapták a kritikusok Danny Boyle legújabb rendezését: ez lenne a legújabb Juno ugyebár (bár az én esetemben ez nem feltétlenül mérvadó, főleg ha abból indulunk ki, hogy anno nem igazán dobtam el az agyam a terhes csajos sztoritól).
Mindenesetre a Slumdog Millionaire sztorija ígéretesnek tűnik. Fiatal, nyomornegyedből származó csávó Indiában megnyeri a helyi Legyen Ön is Milliomos-t, a dolog azonban felettéb gyanús, mivel minden kérdést fejből vágott. Vizsgálat indul, ami során hamarosan kiderül, hogy a srácot tulajdonképpen nem is érdekli a fődíj, csak a szerelmét szeretné megtalálni…
Update: HD trailer itt.
Update 2: Megnéztem a filmet, kritika itt.
Na majd meglátjuk! Bemutató 2008. november 12-én a tengerentúlon.
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Szex, erőszak és nihil a nyolcvanas évek Amerikájában. Amerikai psycho könyvajánló.
“Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”
Az 1964-es születésű Ellis a nyolcvanas évek közepén robbant be a fiatal amerikai írótehetségek népes táborába. Bár számos bestsellert írt (A vonzás szabályai, Az informátorok, Glamoráma) és könyveiből több filmadaptáció is készült (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai), mégis neve alapján sokan elsősorban az Amerikai psycho című kultregénnyel azonosítják. Talán nem véletlenül.
Nos megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy hová is lehetne kategorizálni ezt a kilencvenes évek elején megjelent, meglehetősen nagy botrányt kavart könyvet. Maró és nyomasztó társadalomkritika avagy szatíra? Egyes szám, első személyben elmesélt, öncélú gyilokpornó? Stílus- és divattanácsadó “útmutató” huszonéves yuppie-knak? Franc tudja, is-is.
El nem bírom képzelni, hogy milyen gyűlölet és megvetés munkálkodhatott Ellis-ben, miközben papírra vetette ezen könyv sorait. Ugyanis ennyi borzalommal és erőszakkal, ilyen sűrített formában nemigen találkoztam korábban - ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy egy jó esetben normális erkölcsi érzékkel megáldott elméből egyáltalán hogyan pattanhattak ki olyan perverz, gyomorforgató és beteg ötletek, amelyek néha már-már az elviselhetőség határát súrolják (legjobb példa erre talán a rusnya patkány és a hamvas leányzó ominózus “találkozása” - wáááh, egyáltalán hogy bír valaki ilyesmit kitalálni?). Tovább»
Filmmánia: The Visitor
A világon élő hatmilliárd emberből akár egyetlenegy is képes örökre megváltoztatni az életed… The Visitor kritika.
The Visitor (2007)
“Connection is everything”
Ki a rendező: Thomas McCarthy, aki annak ellenére, hogy már 16 éve hivatásos színész (ráadásul olyan nagykaliberű hollywoodi filmekben játszott mint a Michael Clayton; a Good Night, and Good Luck; a Syriana vagy a Flags of Our Fathers féle Eastwood-dolgozat) soha a büdös életben nem hallottam róla, egészen addig, amíg 2003-ban meg nem rendezte a Station Agent című gyöngyszemet.
Ki játszik benne: Richard Jenkins, egyik kedvenc karakterszínészem, aki elsősorban a Sírhant Művek Nathaniel Fisher-eként lehet ismert. Rajta kívül, a nemzetközi stábot erősítendő, szerepel még a filmben a libanoni származású Haaz Sleiman (24, Vészhelyzet) és az arab-izraeli Hiam Abbass (a Paradise Now című, nem éppen habkönnyű témájú darabban láttam legutóbb - az is jó film, nézzétek meg mindenképpen).
Mi a sztori: Egy magányos, egyedül élő, élettől megcsömörlött közgáz prof New Yorkba utazik egy szakmai konferenciára, és az ottani, ritkán használt lakásában két illegális bevándorlót talál. A kezdeti ellenséges hangulat után emberünk megszánja az otthontalan fiatal párt, megengedi nekik, hogy maradjanak, és végül összebarátkozik velük. Azonban hamarosan a pár egyik tagját letartóztatják, és ki akarják toloncolni az országból…
Értékelés: Tom McCarthy a Station Agent illetve több év kihagyás után visszatért a vászonra egy nem is akármilyen darabbal. Tudni kell, hogy a Station Agent régóta az egyik all-time kedvenc filmem, így érthető, hogy McCarthy projektjét már legalább azóta vártam, amióta az imdb-n először felbukkant.
A The Visitor stílusában és hangulatában hasonló a fentebb említett filmhez: pontosan ugyanolyan életszerű és realisztikus szituációkba helyezi karaktereit mint a Station Agent, végig úgy érzed, mintha McCarthy az élet egy apró darabkáját vitte volna vászonra. Ugyanúgy in medias res kezdéssel indít: egyik pillanatról a másikra kapcsolódunk be Walter Vale közgáz prof. életébe, akinek tele van a hócipője az élettel és a körülötte lévő embertársaival. Megzuhant, depressziós, megcsömörlött személyiség, akin jól láthatóan elhatalmasodott már a kapuzárási pánik (csak zárójelben: ennek a jelenségnek egyik legemlékezetesebb példáját Bill Murray barátunk prezentálta néhány évvel ezelőtt Sofia Coppola hathatós segedelmével). Egyedül érzi magát felesége halála után, semmi öröm nincs az életében, minden egyes nap egy fárasztóan unalmas mókuskerék: emberünk bemegy az egyetemre, leadja az aznapi anyagot, elfogyasztja szerény ebédjét (természetesen mindig egyedül, hogy is másképp), majd hazamegy és folytatja tovább új könyvét (ami furamód már évek óta nem akar elkészülni).
Richard Jenkins rulez! A pasas Hollywood egyik legalulértékeltebb karakterszínésze, régóta nagy kedvencem (a Six Feet Under halálból visszaköszönő Fisher seniorja klasszikus). Remekül ábrázolja Vale megcsömörlött, életunt személyiségét. Itt jegyezném meg gyorsan, hogy ez azért nem kis mértékben McCarthy rendezői érdeme is, aki rendkívül jól érzékelteti a figura társadalomtól való izoláltságát: a pasas egy született tehetség a bonyolult emberi kapcsolatok és érzések vászonra applikálásában - tessék csak megnézni a zongoratanárnős nyitójelenetet! Olvastam valahol, hogy McCarthy eleve Jenkinsre írta Vale szerepét, és tudatosan olyan kevésbé ismert névvel akart dolgozni, akivel a nézők egyből tudnak azonosulni (Jenkins első ránézésre is egy hétköznapi everyman).
Szerencsére nem csak Jenkins karaktere, de a többiek szerepe is aprólékosan ki lett dolgozva. A fiatal arab emigránst alakító Tarek, aki dobolni tanítja a tehetségesnek tűnő Vale-t; annak csaja, aki Szenegálból érkezett New Yorkba, és kezdetben meglehetősen rideg főhősünkkel; vagy Tarek anyja, aki fiáért aggódva érkezik New York nagyvárosi forgatagába, és akinek különleges, bensőséges kapcsolata alakul ki Vale-lel. Mindegyikük remek és emlékezetes figura, és mindegyiküknek komoly szerepe van főhősünk személyiségének fejlődésében. Ők adták vissza Vale életben való hitét, és nélkülük sokkal szegényebb lett volna ez a történet.
Nagyon kijön a filmben az amerikaiak szeptember 11-i terrortámadások utáni félelme a bevándorlóktól (persze elsősorban az araboktól). A biztonsági intézkedéseket mindenhol túlszigorították, manapság is rengeteg ártatlan embert vetnek alá felesleges és megalázó vizsgálatoknak, majd utasítanak ki az országból azonnali hatállyal mindenféle indoklás nélkül. Pontosan ezen nagyon is létező problémák ábrázolása miatt a The Visitor nemcsak egy középkorú, élettől megcsömörlött pasas fejlődéstörténete, hanem egyúttal bepillantás is a jelenlegi, felemás amerikai bevándorlási helyzetbe és az illegálisan az országban tartózkodó emigránsok kiszolgáltatott életébe.
A filmzene bejövős, McCarthy két jól elkülöníthető műfajt használ: az egyik a komolyzene (Vale zongorázni tanul kevés sikerrel), míg a másik az afrobeat, illetve egy tradícionális afrikai ütőhangszer, a djembe beemelése a történetbe. A két különálló stílus meglepően jól keveredik a filmben, és határozottan kellemes, eklektikus elegyet alkot (olyannyira, hogy a filmzenét be is fogom szerezni).
A befejezés, illetve egészen pontosan az utolsó képkocka miatt fél ponttal feljebb kellett tolnom a végső értékelésemet, mert annyira jól meg lett csinálva, hogy azt egyszerűen tanítani kéne: nincsen túlhozva, semmi hatásvadászat, pofonegyszerű megoldás (pont mint a Station Agent-nél), mégis fejbevágja az egyszeri nézőt. McCarty pontosan tudja, mikor, hol és hogyan kell lezárnia történetét, és vérprofi rendezőhöz méltóan valósítja meg azt.
The Visitor egy újabb feel-good gyöngyszem egy kivételesen tehetséges rendező-forgatókönyvírótól, aki bebizonyította, hogy bemutatkozó filmjének sikere nem pusztán a véletlen műve volt (Hollywoodban bárki megmondja neked, hogy egy sikeres elsőfilm után egy hasonlóan sikeres második filmet rendezni baromi nehéz dolog a megnövekedett médiafigyelem és a nagy elvárások miatt). A The Visitor majdnem annyira jó mint a Station Agent, és a stílus illetve a műfaj kedvelői számára egyértelműen kötelező darab! 8.5/10
Néhány keresetlen szó a 13 Tzameti újrájáról
Hihetetlen, miket nem olvas az ember…
Elöljáróban annyival kezdeném, hogy tavaly áprilisban a Művész moziban láttam egy bizonyos 13 Tzameti nevezetű francia thrillert, ami jónéhány napra rendesen kiütött. Meglepően eredeti, kreatív és innovatív neo noir volt ez olyan szinten egyedi feszültségteremtéssel és ezt támogató vérprofi vágástechnikával, hogy szó szerint lehidaltam tőle (tessék csak megnézni az alábbi jelenetet, ami egyszerűen kurva jól van összerakva).
Pedig első pillantásra nem kifejezetten nézőbarát filmnek tűnik: fekete-fehér, franciául beszélnek benne, full minimálköltségvetésű indie, amatőr színészek (a főszereplő csávó például a rendező bácsi öccse). Mégis a végeredmény egy újabb példa arra, hogy némi kreativitással, egyszerű kútfőból is kiváló filmeket lehet készíteni (nem kell hozzá Hollywood és celebparádé).
Maga a film eléggé elborult sztorival rendelkezik: Sébastien, a fiatal emigráns csávó építkezésen dolgozik egy családnál, ahol Godon, a családfő váratlanul kinyiffan. Az özvegy közli a sráccal, hogy sajnos nincs lóvé, nem tudják kifizetni a bérét. Sébastien nem sokkal később kihallgat egy beszélgetést az özvegy és Godon egyik haverja között, melyből kiderül, hogy a pasas valami rejtélyes rendezvényre igyekezett, ahol nagyon-nagyon sok pénzt lehet keresni. A fiatal Sébastien gondol egyet, miért is ne: lenyúlja a meghívólevelet a mellékelt vonatjeggyel együtt, és Godon-nak kiadva magát elmegy arra a bizonyos rendezvényre, amelyről hamarosan kiderül, hogy vállalkozó szellemű jóemberek illegális gyülekezete, ahol a nagy lóvéval kecsegtető szerencsejáték neve orosz rulett, és a tét a jelentkezők saját élete…
Na szóval ezt a filmet forgatják most újra Amerikában olyan nevekkel mint Mickey Rourke, Jason Statham, Sam Riley és 50 Cent, rendezőnek pedig az eredeti film direktorát, Géla Babluani-t kérték fel.
Hát nem is tudom erre most mit mondjak. A zsigereim azt súgják, hogy nem kéne ehhez hozzányúlni, mert a 13 Tzameti úgy tökéletes, ahogy van: egyszerűen vétek lenne remake-elni.
Másrészt viszont, nem biztos, hogy automatikusan gagyi lesz az amerikai változatból, elvégre - mint láthattuk korábban - az osztrák Michael Haneke is többé-kevésbé sikeresen keveredett ki saját filmjének újrájából. Ha a 13 Tzameti-t is hasonló módon jelenetről-jelenetre újraforgatják, akkor az alapanyagnak köszönhetően abból nagy szar már nem lehet. Viszont a kérdés kapásból adódik: akkor most ennek így ilyen formában mi értelme, azt leszámítva, hogy a jóllakott napközisre emlékeztető átlagamerikai színes-szagos angol nyelvű produkciót élvezhet egy new yorki multiplexben többek-között 50 Cent gyilkos előadásában.
Csak ugyanazt tudom ajánlani az amcsiknak is, mint amit most itt nektek: hagyjátok a francba a remake-et, és tessék inkább megnézni az eredetit!