Moziünnep ‘08: Die Welle (A hullám)
Weh, nem is tudom, hol kezdjem, eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Na de ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk csak szépen sorjában. Réz András a bevezőként szánt kiselőadását kapásból azzal kezdte, hogy meglepődött, hogy mennyire sokan vagyunk (full teltház az Uránia dísztermében), mert hogy manapság, senki nem jár moziba, ha egyszer ott a DVD… :) Majd úgy jó negyedórában a szokásos laza stílusában tömören levezette a modern német filmgyártás történetét az 1998-as A lé meg a Lolától kezdve a Goodbye Lenin-en és az Edukators-on át egészen a Mások életéig. Méltatta, hogy németek mertek szembenézni saját múltjukkal, majd utalt rá, hogy bevállalós nézők vagyunk, mert ami most fog következni az a Moziünnep legtöbb filmjével ellentétben egyáltalán nem szórakoztató lesz: ettől a darabtól ugyanis nem lesz olyan könnyű szabadulni, ha majd egyszer kisétálunk a moziból a vetítés után.
Nos ezt hallgatva a várakozási szintem, ha lehet, még magasabbra kúszott (pedig már év eleje óta a topon volt), majd a vetítés indítása után sajnos jócskán vissza is zuhant köszönhetően a nagyon gázos első húsz percnek. Szó szerint be voltam parázva, hogy akkor most mi a jóisten lesz ebből: kapunk egy tévéfilm színvonalú high school tinidrámát jó ízes szájbarágással, vagy mi? (ugyanis az első néhány jelenet alapján nagyon így nézett ki). Aztán szerencsére változott a helyzet, és felpörögtek az események.
A Ron Jones féle eredeti kísérlethez képest jó pár dolgot megváltoztattak, például áthelyezték az egészet az 1960-as évek Amerikájából napjaink Németországába, miközben számos elemet kihagytak vagy lecseréltek, sőt a végét a drámai hatás fokozása érdekében egy az egyben megváltoztatták, na de erről majd később.
Azzal kezdődik az egész, hogy egy kisváros német középiskolájában tematikus projekthét indul (ezek szerint náluk ilyen is van, jó nekik… :) ), ahol minden tanulónak ki kell választania egy adott témát, és az elkövetkező néhány napban csak azzal kell foglalkoznia a suliban. Rainer Wenger tanár úr (a hátborzongató alakítást nyújtó Jürgen Vogel) autokrácia gyorstalpalója szépen el is kezdődik. Már az első órán a fogalom meghatározásakor felmerül a kérdés, hogy vajon napjaink Németországában kialakulhat-e olyan fasiszta jellegű mozgalom, amely teljes mértékben feltétel nélküli tekintélyelvű hatalmon alapszik, és amely a tagokon kívül mindenkit kizár saját miniközösségéből. A diákok szerint nem, erre Wenger elhatározza, hogy bebizonyítja nekik az ellenkezőjét.
És itt jön az első megbicsaklás: az a pár jelenetsor, amiben Wenger a diákokat bevonja a kísérletbe, nekem túlságosan is erőltetettnek tűnt. Egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy a valóságban 16-17 éves - félig-meddig kialakult egészséges személyiséggel és önértékeléssel rendelkező - diákokat így, ilyesmire, ilyen gyorsan és ennyire könnyen rá lehetne venni. Ez nonszensz, ilyen nincs, maximum jóval fiatalabb, hiszékeny 8-10 éves gyerkőcöket lehetne ilyen módszerrel manipulálni, de semmiképpen sem félig felnőtt, józan belátású fiatalokat (bár lehet, hogy én vagyok naív, fene tudja). Annyira hihetetlen és valószerűtlen az egész, pedig ha Hitler képes volt ugyanígy meghülyíteni egy teljes nemzetet, Ron Jones meg ‘67-ben egy csapat másodéves középiskolást, akkor csak lehet benne valami. De azért mégis…
Szóval a fentiek miatt a film eleje illetve a kísérletbe történő bevonás nekem nem tetszett (arról nem is beszélve, hogy valakinek a személyiségét nem lehet egyik napról a másikra, ilyen rövid idő alatt kifordítani). Szerencsére miután sikerült ezen valamennyire túltennem magamat, a történet váratlanul bedurvult, a kísérlet meglehetősen furcsa fordulatot vett, és az egész sztori attól a bizonyos vízilabda meccstől számítva olyan befejezésben csúcsosodott ki, hogy konkrétan azt hittem lehidalok. És ez az az eredeti kísérlethez képest megváltoztatott darabka, amely megmenti a filmet a középszerűségtől, és amelyet itt most nem fogok lelőni - legyen elég annyi, hogy az utolsó félóra kegyetlenül jól meg van csinálva, és a végeredmény rendesen fejbe vág.
A fiatal színészek teljesítménye végig korrekt, annak ellenére, hogy gyakorlatilag egyikük sem egy nagy név, kivéve talán azt a Max Riemelt-et, aki Gansel előző filmjében a főszereplő srácot játsszotta.
A Wengert alakító Jürgen Vogel-t viszont feltétlenül ki kell emelnem: eszméletlenül nagyot alakít a csávó! Az ő teljesítménye - az utolsó félóra mellett - az a másik tényező, mely a Die Welle-t jóval az átlag fölé emeli. Ahogyan Vogel belebújik az elszánt, határozott, ellentmondást nem tűrő, agresszív és manipulatív führer szerepébe, az valami félelmetes! Arról nem is beszélve, hogy rendkívül hitelesen ábrázolja a tanár folyamatos jellemfejlődésének egyes szakaszait: Wenger kezdetben csak segíteni szeretne diákjainak egy történelmi fogalom megértésében, ezért megy bele a játékba, majd amikor látja, hogy azok bekapják a horgot és elfogadják feltétel nélküli vezetőjüknek, megrészegíti a maximális és korlátlan hatalom érzése, egészen addig a pontig, amíg rá nem döbben, hogy baj van: az irányítás kezd kicsúszni a kezei közül (”Úristen, mit csináltam!”).
Dennis Gansel rendezése technikai szempontból elejétől-végéig vérprofi (nagyon tetszettek a videoklipes megoldásai illetve a pörgős vágás). Nem kell sok idő hozzá, hogy ez a fiatal pasas Tom Tykwer-hez hasonlóan nemzetközi szinten is ismert legyen. Ezen darabja ugyan nem ugorja meg a Napola által meglehetősen magasra helyezett lécet, viszont a Die Welle ennek ellenére megtekintésre érdemes, fontos film, mely nagyon is komoly mondanivalóval rendelkezik. Ha van olyan produkció, amelyre középiskolás diákokat el kell vinni a modern történelemoktatás keretei között, akkor ez az!
A Hullám meglehetősen gyenge felütéssel indít, viszont amikor éppen elkönyvelnéd magadban egy átlagos darabként, rákapcsol, és egy jól időzített, váratlan pillanatban szó szerint lerobbantja a fejedet. Réz Andrásnak igaza van: ezt a filmet nem lesz könnyű leráznod magadról, ha egyszer megnézed! 8/10 (de csak és kizárólag az utolsó félóra miatt)
Kommentek
2 hozzászólás ehhez: “Moziünnep ‘08: Die Welle (A hullám)” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Én a Kísérlet óta nem láttam igazán jó német filmet, a vígjátékaiktól már írtózom, a drámáik pedig nem rosszak, de annyira egyik se fogott meg. Majd ezt is megtekintem
szolnoki gimnzaista vagyok, és a napokbannéztük meg a filmet az évfolyammal, a TISZApART moziban (ami eltérve a cinema city-ktől nem a profit után szalad). Óriási hatással volt mindannyiunkra, a film utén egy dupla magyar óra ment rá hogy átbeszéljük a dolgokat, és megérte. Sajnos nem láttam a film előbbi változatát, bár ezekután valahogy meg fogom szerezni, de az amit most láttam nagyon tetszett. A téma számomra teljesen újszerű volt, a gyerek színészek szerintem nagyon jól játszottak, de amit Vogel véghezvitt arra szavakat nehezen lehet találni.
Ami talán hozzásegített abban hogy ennyire megfogjon a film, az az hogy korombeli tinik szerepelnek benne, így tulajdonképpen úgy éreztem, mintha saját életem egy alternatíváját láttam volna.
A vége pedig szó szerint fejbevágott, bár valószínű hogy ez tényleg kicsit túlzás volt, dehát a mai világban egyáltalán nem elképzelhetetlen a dolog, a sok iskolai lövöldözés után amerikában, ami sajnos már nem csak a “hülye amcsiknál” lesz jellemző hanem itt európában is.