A legalja: Süt és Nuit de Chien
Hihetetlen, de a következő két film az idei Velencei Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában szerepelt (teljesen érthetetlen és érdemtelen módon). Az egyszeri mozirajongó igazán elvárná egy fesztiváligazgatótól és kis csapatától, hogy erőltesse meg picit magát, szelektálja ki a selejtet, és ne fordulhasson az elő, hogy a versenyfilmek 40-50 százaléka igénytelen hulladék (a 21 filmből kapásból 8-10-nek semmi keresnivalója nem volt itt).
A következő néhány bekezdésben röviden megnézzük a számomra két legborzalmasabb emléket. Előre szólok, földbedöngölő fikázás következik, az érzékenyebb lelkületűek inkább hagyják ki ezt a posztot.
Süt (Semih Kaplanoglu)
Izé, tessék mondani, emmeg mi a jóisten volt? Hát nem egy kellemesen eltöltött másfél óra, az egyszer biztos. Ez a borzalmasan lassan hömpölygő unalomfolyam ugyanis nemhogy szórakoztatná - ne adj’ isten elgondolkodtatná! - a neki bizalmat szavazó nézőt, hanem inkább szó szerint szellemileg megkínozza. Unalom a köbön, ez van, szar egy napot fogtam ki: sajnos a Süt sem különb mint a korábban végigszenvedett 35 Rhums vagy a Paper Soldiers.
Yusuf, a fiatal tizenéves srác és anyja valahol Törökország egyik eldugott városkájában éldegél, ahol a család tehenei által biztosított tej eladása képezi számukra a mindenapi megélhetés alapját. Városuk - Törökország többi, környező településéhez hasonlóan - gyors iparosodási folyamaton megy keresztül, mely egyre inkább elveszi a munkalehetőséget a mezőgazdaságból élőktől. A nehéz napok közepette Yusuf életének fő célja, hogy költő legyen, és nagyon is örül neki, amikor egy kis irodalmi folyóirat leközli a versét. A mindennapok állóvízét azonban hamarosan felkavarja a tény, hogy a srác anyja szerelmes lesz a városka állomásfőnökébe, majd nem sokkal később Yusuf-ot behívják katonai szolgálatra.
Így szól a hivatalos szinopszis, amiből furamód, az állomásfőnökös részre kapásból nem emlékszem… Ehelyett viszont megmaradtak olyan szürreális és megmagyarázhatatlan unikumok mint például az épületes nyitójelenet, amelyben egy kis vidéki ház kertjében fejjel lefelé fellógatott vénasszony vézna teste alatt kis fazék tejet forralnak, majd úgy egy perc múlva, egy ficánkoló fél méteres kígyót ráncigálnak elő szerencsétlen asszonyság torkából. Wtf? Gyönyörű szimbolikus jelenet, csak azt tudnám, hogy mi a francot akart szimbolizálni (ez a fajta idegesítő jelképeskedés amúgy a továbbiakban is folytatódik harcsa, tej és további kígyók formájában).
A fentiekre a továbbiakban sem kapunk semmiféle magyarázatot, ellenben repülünk tovább a következő jelenetre, ahonnan kezdve immár Yusuf barátunk mindennapjaiba nyerünk bepillanást meglehetősan lassan hömpölygő elégia formájában. A csávó helyzete amúgy meglehetősen hasonló a korábban már ismertetett Kitano film Machisu-jához: mindkettőjük a művészetet tűzte ki élete céljául, de egyikük sem tud befutni, és ez okozza a fő konfliktus alapját.
Borzalmasan lassú és vontatott jelenetek jellemzik a filmet, amiben szinte perceken keresztül nem történik semmi. Tökéletes példája ennek az a jelenet, amitől szó szerint a falra tudtam volna mászni: valahol egy ipari területen, a kora esti félhomályban, egy gyári munkás koszos arcát tanulmányozzuk percekig, majd a kamera szépen lassan, kimérten rázoomol a csávó vakító fejlámpájára, ahol a rendező úr láthatóan élvezettel, jó hosszan rejszol a fénytörés okozta nyalábokra illetve a félhomály-megvilágítás kontrasztjaira, mielőtt komótosan visszatérne a csávó arcára, ahol újabb pár hosszú perc kellemes kikapcsolódás következik… Türelmes embernek tartom magam, és semmi bajom a lassú filmekkel (kifejezetten bírom például Clint Eastwood, Sean Penn vagy Terrence Malick munkásságát), de ez utóbbi jelenetnél szó szerint az idegeimmel játszottak, és nem kellett volna sok hozzá, hogy felpattanjak és kimeneküljek a teremből (amit default állapotban nem szoktam művelni, mivel minden rendezőnek hajlandó vagyok megadni azt a tiszteletet, hogy elejétől-végéig megtekintem a művét, ugyanis csak ez alapján tartom korrektnek egy adott film kritizálását).
Nem tetszett, hogy a történet belekezd végre valami érdekesbe, aztán az istennek sem hajlandó végigvinni. Például az egyik jelenetben Yusuf becsajozik, feldobják a labdát, és titkon már elkezdtem örülni, hogy na végre, itt egy értelmes szál, aminek lenne esélye megmenteni ezt a katyvaszt. De nem, Semih Kaplanoglu rendező úr nemhogy kibontaná ezt a kapcsolatot, hanem úgy dobja ki az egész szálat a fenébe, mintha ott sem lett volna volna. Ilyen alapon akár ki is vághatta volna.
Egyáltalán mi a francot akart mondani a Süt-tel a rendező? Mert valahogy igencsak nem akart átjönni az a bizonyos üzenet (Kaplanoglu szerintem maga sem tudta, mit akar). Soha többet ilyet még egyszer, a jóisten kíméljen meg minket az efféle zagyvalékoktól. 3/10
Nuit de chien (Werner Schroeter)
Mikor megnéztem a fenti Süt-öt, azt gondoltam magamban: na, jamesb, ezt képtelenség lesz felülmúlni, ennél nagyobb szenvedésben nem lesz részed. Másnap derült ki, mekkorát tévedtem!
Erre az igénytelen katyvaszra egyszerűen nem találok szavakat: brutális és övön aluli támadás a jó ízlés ellen, igénytelen szar hulladék, amire felesleges volt celluloidot pocsékolni (gratula a producereknek, hogy zöld utat engedtek a rendező úr ámokfutásának). Komolyan kérdem, az ilyen filmeket miért kell beválogatni Európa második legnagyobb filmfesztiváljának versenyprogramjába? Marco Müller & Co. miért égeti magát az ilyen álművészieskedő baromságokkal?
A Nuit de chien nem csak pusztán halálosan unalmas mint a fenti Süt, hanem szó szerint idegesítő, és a néző türelmével játszadozik. Azt a fajta filmkészítést képviseli, amit ki nem állhatok és messzemenően elítélek: az öncélű álművészieskedésben tobzódást, melyben a mélyen tisztelt direktor úr úgy képzeli, hogy a nagybetűs művészet jegyében büntetlenül terrorizálhatja nézőjét. A Nuit de chien nem ultraerőszakos mint jópár francia versenytársa, viszont pont annyira naturalisztikus és sokkoló, hogy kellően felháborítson az indokolatlanul túlzásba vitt explicit jeleneteivel (Werner Schroeter ezúttal igencsak túllőtt a célon). Azon húztam fel magam a legjobban, hogy az itt található öncélúság a rendező részéről nem vállaltan “szórakoztató” jelleggel készült (amiről amúgy szintén megvan a véleményem, lásd Fűrész és társai), hanem Schroeter célja ennél sokkal alattomosabb: egy art film álcájába bújtatva veri át gyanútlan nézőjét, és kegyetlenül meghurcolja annak jóízlését (nem vagyok egy túlzottan vallásos alkat, de ahol a faszvillantás meg a Jézus-feszület egyetlen snittbe belefér, abból köszönöm, inkább nem kérek!).
A sztori szerint a negyven körüli doktor, Vignale éjjel érkezik haza háborútól forrongó szülővárosába, majd hamarosan elkezdi keresni szerelmét, Clarát, akivel remélhetőleg együtt menekülhetnek el majd a másnap kifutó hajók egyikén. Emberünk azonban megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a csaj nyomtalanul eltűnt, és a városban egyre eluralkodik a káosz az egymással összecsapó kormányzati és forradalmi erőknek, illetve a titkosrendőrségnek és a partizánoknak köszönhetően.
Már az megadja az alaphangulatot, amikor a film az első 5 percben kapásból egy transzvesztita bárral indít, ahol bizony érdekes dolgok történnek. Aztán ahogy haladunk előre, elmerülhetünk az öncélú erőszak mocskában: főbelövés közvetlen közelről, kikötözés és szadista kínzás mindenféle elképzelhető formában, meg egyéb hasonló nyalánkságok. Ez még csak-csak beleférne az ingerküszöbömbe, de amikor 10-11 éves forma kislányokkal eljátsszuk vásznon a vizespólósdit, az már enyhén szólva is kimeríti az elfojtott pedofília fogalmát. Az olyan “felemelő” pillanatokról nem is beszélve, amikor a direktor úr kellően részletesen ábrázolt jelenetekben élvezkedik fiatal nők véresre verésében és megaláztatásában. Schroeter valószínűleg nem a női nem legnagyobb tisztelője…
Mondanom sem kell, hogy képtelen voltam bármelyik figurával is azonosulni, sőt hagyományos értelemben vett jellemfejlődésnek vagy karakterárnyalásnak még csak nyomával sem találkoztam. Az egyetlen elviselhető karakter az maga a főszereplő Vignale, de még ő is leírja magát, amikor mindenféle különösebb magyarázat nélkül egy hatalmas rókafejet feltéve megdug egy csajt a fürdőkádban világi jóbarátja 10 éves kislányának szeme láttára.
És nem, - akármilyen abszurd és nevetséges az egész - Schroeter nem provokatív szatírának szánta az efféle jeleneteket. Értem én, hogy a hardcore művészfilmeknek is megvan a helyük az európai filmgyártás széles palettáján - így is van ez rendjén - de a Nuit de chien azért már túlzás. Most komolyan, fogalmam sincsen, hogy a producerek mire számítottak: ezt így és ilyen formában egyetlen épeszű filmdisztribútor sem fogja bevállalni, mivel nemzetközi tömegforgalmazásra teljes mértékben alkalmatlan.
Jellemző, hogy vagy tizenvalahány jóember (barát, rokon, ismerős?) még a fentiek ellenére is lelkesen tapsikolt a vetítés végén a mélyen tisztelt direktor úrnak. Meg kellett volna kérnem őket, hogy homályosítsanak már fel, mi tetszett nekik annyira ezen a zagyvalékon. Ha van rossz film, akkor ez az: a néhány poszttal ezelőtt lehúzott Pathology ehhez képest a horrorfilmek Keresztapája. 1/10
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.