Szex, erőszak, gésa - Inju, la bête dans l’ombre
A trailer meglehetősen bizarr látványt ígért (aki nem tudná: az átlagnál valamivel fogékonyabb vagyok az elborult, beteg, bevállalós történetekre), szóval gondoltam bepróbálkozom ezzel a darabbal. Nem kellett volna.
Tipikus B-film ez annak minden előnyével és hátrányával együtt - inkább hátrányával mint előnyével: véres, erőszakos, perverz (eddig oké), de emellett gagyi, röhejes, semmitmondó és minimalista produkció olcsó horrorba avagy inkább igénytelen thrillerbe ágyazva.
A naturalizmuson és az explicit jeleneteken - gallokról lévén szó - már meg sem lepődöm: az Inju-ban hullanak a fejek mint a legyek (gyönyörű képzavar - gratula, jamesb), van benne egy jó adag szexuális aberráció: bondage, kikötözés, szado-mazo, fetisizmus, fenekelés, kukkulás, lábujjszopkodás, minden, ami szem-szájnak ingere.
Már a kellően “impozáns” nyitójelenetnél megindultak páran a kijárat felé: tradícionális japán házban csajszi mögé odalopódzik egy maszkos fazon egy bazinagy szamurájkarddal, majd a kedves leányzó annak rendje és módja szerint elveszíti a fejét (szó szerint). Aztán következik egy kis kardozás: a rejtélyes maszkos gyilkos kinyírja az egyszemélyes felmentő seregként érkező főhőst. Vértől csöpögő kardjával büszkén győzedelmeskedik a Gonosz, majd hirtelen peregni kezd a vége főcím. Wtf? Aztán kiderül, hogy amit az elmúlt néhány percben láttunk az valójában egy film a filmben, amit a történet főszereplője, Alex Fayard vetített le tanítványainak egy egyetemi szemináriumon.
Fayard regényíró, az extrém erőszak a szakterülete illetve a kedvenc témája, és könyvei is főleg erről szólnak. Példaképe a japán szerző, Shundei Oe, akinek stílusából előszeretettel merít.
Maga Oe egyébként rejtélyes egy figura: múltja ismeretlen, arcát senki nem ismeri, még kiadójának képviselője sem találkozhat vele szemtől-szemben. Mégis a pali sötét és vérben tocsogó, Gonoszt dicsőítő, elborult sztorijai különösen jól fogynak a japán könyvpiacon (még annak ellenére is, hogy számos vélemény szerint, Oe-t ugyanolyan beteg indulatok vezérlik mint saját antiszociális hőseit).
Fayard a példaképpel történő esetleges találkozás reményében lelkesen érkezik Japánba egy közönségtalálkozóra frissen megjelent könyvével egyetemben, azonban hamarosan ráfagy a mosoly az arcára, amikor saját bőrén tapasztalja meg, hogy Shundei Oe nem bírja a konkurenciát…
Annak ellenére, hogy full igénytelen B-moziról van szó, az alapszitu egész ígéretes (ezért is ültem be rá), de sajnos a forgatókönyv pontosan ugyanolyan hibáktól szenved mint a Jerichow: kiszámítható az egész (bár nem olyan mértékben mint Petzold filmje). Sőt akár a The Burning Plain-t is említhetném: hasonlóan mint ott, az Inju végén lévő nagy csavart már a sztori közepénél előre láthatja a tapasztalt mozinéző, így aztán nincs semmi meglepődés, semmi lehidalás (bár lehet, hogy csak én nézek túl sok thrillert, fene tudja). A lassan csordogáló történet a film utolsó harmadára ugyan belelendül, de akkorra sajnos már minden érdeklődésemet elveszítettem (egyébként is valamikor hajnali fél 1 fele fejeződött be a vetítés).
Túlságosan hatásvadász a rendezés (ez a fentebb linkelt trailerre is elmondható, de ott marketingszempontból nézve még belefér), sőt gyakran önmaga paródiájába fordul át. A lefejezős nyitójelenet inkább nevetségesen abszurd módon hat mint elborzaszt, vagy a lábujjszopkodós - később a változatosság kedvéért kiláncolós-elfenekelős - szexjelenet is inkább megmosolyogtatóan gagyi mint erotikus és érzéki. Pedig sajnos attól tartok Barbet Schroeder direktor úr ezt nagyon is komolyan gondolta.
Az eddig ismertetett velencei produkciókkal ellentétben itt aztán semmi extra színészi játékról nem beszélhetünk (oké, B-mozinál nem is ez a lényeg). Az egész cast-ból egyedül csak a Fayard-ot alakító Benoît Magimel feje volt ismerős, bár egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy honnan. Aztán leesett, hogy egy hasonlóan beteg Haneke-dolgozatban, a Zongoratanárnőben láttam korábban, ahol éppenséggel Isabelle Huppert kezdett ki vele meglehetősen emlékezetes, nem éppen hétköznapi módon.
Az Inju, la bête dans l’ombre egy meglehetősen igénytelen produkció maszkos gyilkossal, gésával, dugással és jó sok perverzióval, mely gyakran az abszurditás határán táncol. Egyedül talán a B-filmek szerelmesei számára ér meg egy próbát - nekik is csak akkor, ha majd kijön DVD-n. 5/10
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.