Arriaga rendez: The Burning Plain
Történt egyszer ugyebár, hogy Guillermo Arriaga barátunk kinyilatkoztatta, hogy Alejandro González Iñárritu rendezővel ellentétben nagyobb részt neki köszönhetőek az Amores Perros és a 21 gramm kritikai sikerei. A The New York Times szerint egyenesen úgy fogalmazott, hogy előbbi film történetének 99 százalékáért, míg utóbbi film sztorijának 95 százalékáért kizárólag ő felelt (mondjuk arra kiváncsi lennék, hogy ezt mi alapján számította ki), a rendező kolléga indokolatlanul aratta le helyette a babérokat, és nem ismerte el kellően az ő írói munkájának fontosságát. Mondani sem kell, hogy erre a vehemens nyilatkozatra Señor Iñárritu a mexikói vérmérsékletnek megfelelően jól bepöccent, durván összebalhézott Arriagával, és se szó, se beszéd, egyenesen megtiltotta neki, hogy megjelenjen a Babel cannes-i világpremierjén 2006-ban. Szkriptkészítő kisiparosunk azonban azért se hagyta magát, és eldöntötte, hogy bebizonyítja, tud ő saját erőből is boldogulni. A szavakat tett követte, és idén augusztus végén előállt élete első rendezésével, melyhez természetesen a szkriptet is ő szállította.
Adódik a kérdés, hogy akkor most vajon Arriagának sikerült-e felérnie kollégája rendezői kvalitásaihoz? Nos a válasz egy kategórikus nem. Ez a rendezés ugyanis meg sem közelíti a fentebb már említett Amores Perrost, a 21 grammot, a Babelt vagy akár a Melquiades Estrada három temetését (melynek szkriptjéhez szintén köze volt a szóban forgó úriembernek). Viszont a dolog korántsem ilyen egyszerű, ugyanis a The Burning Plain egyáltalán nem egy rossz film, sőt! A tapasztalatlan rendezés jelei (egyenetlen színészvezetés és tempó; vontatottság; túlságosan a karakterekre koncentrál, miközben furamód mégsem tudunk egyik szereplővel sem azonosulni; az egymástól elkülönülő idősíkban és helyszíneken játszódó cselekmény az első félórában olyan szinten kusza, hogy az átlagos mozilátogató feje bele fog sajdulni; túlhúzott lezárás, ami lehetett volna vagy negyedórával rövidebb; mesterkéltnek ható képek illetve jelenetek stb) sajnos érzékelhetőek, viszont az Arriagára jellemző erős sztori itt is jelen van.
A történet nem meglepő módon ugyanúgy több szálon fut mint a direktor úr többi korábbi filmjeinél. Charlize Theron egy Sylvia nevezetű, oregoni étteremtulajt játszik, akinek érzelmi élete romokban hever (hobbiszerűen vadidegen pasasokkal bújik ágyba, majd később bűntudatból rendszeresen saját testét szabdalja véresre), miközben a múltja egy meglehetősen morbid és sötét titkot takar. Mikor egy különös mexikói idegen bukkan fel Sylvia életében, és szembesíti őt rejtélyes múltjával, a nőnek akarva-akaratlanul is vállalnia kell korábbi tettének súlyos következményeit.
Mindeközben a másik, látszólag totálisan különálló szál Mexikóban bonyolódik, ahol a tizenéves, Mariana és Santiago, a szüleik tragikus halálát követően egymásba szeret. A bimbózó kapcsolatot azonban hamarosan sötét felhők árnyékolják be…
Charlize Theron jól hozza a kisiklott életű, depressziós, szuicid alkatú, szó szerint önmagát marcangoló Sylviát, aki képtelen megbírkózni múltbéli tetteinek súlyával. Tipikus Oscar-kompatibilis szerep, az Akadémia imád komplex személyiségeket megjelenítő színészeket díjazni, Theron mindent meg is tesz az ügy érdekében (még két meztelen jelenetet is bevállal a megfelelő hatás eléréséhez), korrekt alakítást nyújt, viszont mégsem éreztem olyannyira letaglózó erejűnek az alakítását, melyet feltétlenül aranyszobrocskával kellene jutalmazni. Bár nem lepődnék meg, ha a legjobb színésznő kategóriában kampányolnák a jövő februári Oscaron. Amúgy személyes projektjének tekintette az egész filmet: egyúttal társproducerként is tevékenykedett.
Kim Basinger abszolút kellemes csalódás: tudni kell róla, hogy nem tartom különösebben jó színészőnek, sőt konkrétan úgy gondoltam, idegesíteni fog a jelenléte, viszont a hölgyemény mégis meglepően jó teljesítményt nyújt a fentebb említett Mariana tragikus körülmények között elhunyt anyjaként.
Az igazi nagy meglepetés azonban a magát Marianát alakító 17 éves Jennifer Lawrence, aki egy istenáldotta tehetség. Nemcsak jól néz ki, de kivételesen jó érzékkel megáldott színésznő is. Ösztönösen érzi a karakterét, és fiatal kora ellenére végig meglepően hiteles alakítást nyújt (különösen az egyik kulcsjelenetben voltam kész a teljesítményétől). Remélhetőleg a The Burning Plain-nek köszönhetően több producer is fel fog rá figyelni, és számos főszerepben láthatjuk majd viszont a jövőben.
Tetszett, hogy a történet nem szájbarágós, és gondolkodásra késztet. Vagy talán inkább “kényszerít”, mivel az idősíkok keverésénél különösen oda kell figyelni: Arriaga ugyanis semmilyen támpontot nem nyújt, hogy mikor és melyik idősíkban járunk (ez valószínűleg jópár nézőnek nem fog tetszeni). Kellett egy kis idő, amíg leesett, hogy akkor most ki, mit, mikor és miért.
A fényképezés gyönyörű, bár néha picit mesterkéltnek éreztem (élénksárga búzamező felett átszálló kisrepülő szépen kilassítva). Végig szép természeti képeket látunk a mexikói tájról, sőt még az a bizonyos szexjelenet is ízlésesen lett fényképezve. Profi operatőri munka az egész, bár ez annyira nem meglepő, mivel az a Robert Elswit követte el, akit egyszer már méltattam a Vérző olaj kapcsán.
Nem tetszett viszont, hogy a film végén lévő nagy csavar jó előre kitalálható. Már kábé a film felénél-háromnegyedél sejtettem, hogy mi lesz a vége, így nem is ütött akkorát az egész, mint amekkorát normál esetben kellett volna. Ráadásul olvastam valahol, hogy Arriaga azt nyilatkozta, hogy igyekezett elkerülni az olyan történetvezetést, melyben a korábbi filmjeihez hasonlóan a szálak egyetlen pontban találkoznak. Nos ehhez képest az a bizonyos egyetlen ütközőpont továbbra is megmaradt, csak itt éppen nem egy autóbalesetről van szó (á la 21 gramm és Amores Perros), hanem egy lakókocsi felrobbanásáról a kietlen mexikói sivatagban.
A film befejezése nagyon jó - annak ellenére is, hogy én nem húztam volna el ennyire. Valószerű, hiteles, mentes mindenféle hollywoodi klisétől, és nem megy át szirupos giccsbe. A tragikum mellett ott van benne a remény és a lelki megváltás is, melynek köszönhetően a befejezés nem válik túlságosan depresszióssá.
A nyilvánvaló hibái ellenére Arriaga fejlődőképes: ha a következő rendezéseiben már nem csak a szkriptre, hanem az egyenletes tempóra, az összes színészére, a felesleges jelenetek kivágására és a nézőbarátibb idősík-váltásra is odafigyel, akkor még számos minőségi munkával örvendeztethet meg minket. Bár sajnálom, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint többé már nem fog Iñárritu-val dolgozni, mivel a kettejük által közösen létrehozott gyöngyszemeket egyedül soha nem lesz képes überelni.
A The Burning Plain korántsem tökéletes, meglehetősen hullámzó minőségű munka korrekt szkripttel. Vannak hibái, bár ennek ellenére megtekintése ajánlott, ha majd a forgalmazó valamikor (talán jövőre) hajlandó lesz behozni a magyar mozikba. 7.5/10
Kommentek
10 hozzászólás ehhez: “Arriaga rendez: The Burning Plain” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Charlize Theronnak örülök, megérdemelne egy jelölést, és Basinger? Ő is volt Oscar jelöléshez méltó?
Szerintem nem, sőt Theron is csak azért reménykedhet egy jelölésben, mert olyan személyiséget vitt vászonra, melyet az Akadémia különösképpen szeret elismerni.
Bocsi a meginti kérdésért, arra lennék kiváncsi, hogy láttad e a Burn After Readinget? És ha igen, Frances McDormandnak mennyi esélye van az Oscar jelölésre? Ő az egyik kedvenc színésznőm, és rebesgették, hogy esélyes, hát ha a Nort Countryért jelöléték talán itt szerencvséje lesz..szerinted?
Nem láttam a Burn After Readinget, de a visszhangja alapján inkább egy egyszerű szórakoztató komédia ez mint egy No Country féle Oscar-aspiráns darab.
Értem (: köszi a válaszokat (:
Az “egyenetlen színészvezetés és tempó”-t bővebben is kifejthetnéd, kicsit kritikai sablonnak tartom…
Arriaga szinte kizárólag csak Theron-ra koncentrál (bár ez valamilyen szinten érthető is, mivel ő a sztori főszereplője), aki ugyan tisztességes alakítást nyújt, viszont szerintem többre lett volna képes. Ráadásul a fiatal csajt alakító Jennifer Lawrence alakítása máig jobban megmaradt bennem mint Theron-é (egy 18 éves csaj kishíján lejátszik egy hollywoodi színészdívát? - nem igazán jellemző, ezt valószínűleg a zsűri is így gondolhatta, mivel a fesztivál zárónapján Lawrence-nek ítélték oda a fiatal tehetségeknek járó Marcello Mastroianni különdíjat, míg Theron üres kézzel távozott, miközben mindenki arra számított, hogy a gyenge felhozatalban majd ő hozza el a legjobb színésznő díját). Most akkor hogy is van ez? És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a másik két kulcsszereplő, Kim Basinger és Joaquim de Almeida (utóbbi a 24 egyik évadában tolta korábban) szépen szürkén elasszisztálgatnak a direktor úrnak. Nem is értem, hogy egyáltalán mi volt Arriaga koncepciója: miért kellett beválogatni két relatíve ismert nevet, ha gyakorlatilag alig használja őket, és meg sem próbálja emlékezetesebbé tenni a szerepüket.
Tempó. Túlságosan lassúnak és vontatottnak éreztem a történetet, különösen az első felét (mondom ezt úgy, hogy én spec. kifejezetten bírom a lassabb tempójú filmeket: Malick, Eastwood, Penn, Jarmusch stb), a második fele már valamivel elviselhetőbb (meg könnyebben is követhetőbb, főleg miután rájössz, hogy melyik idősík melyik történeti szálhoz kapcsolódik). Itt érezni igazán, hogy profi forgatókönyvet megírni egy dolog, de azt megrendezni már más tészta (ami papíron jól mutat, az nem biztos, hogy celluloidon is jól fog): tudni kell belőle mit kivágni. Egy idekapcsolódó példa: pár hete hallgattam végig Alan Ball audiokommentárját a Six Feet Under pilot epizódján, ahol emberünk pont arról beszélt, hogy akár értékes, jól sikerült jeleneteket is fel kell tudni áldozni a hiúság oltárán, főleg ha a rendezői változat túlságosan hosszú, vagy fel kellene pörgetni a történet menetét. Ha Arriaga a Burning Plain-t Iñárritu-val karöltve rendezi meg, a nyakam le merem tenni, hogy az év egyik legsúlyosabb drámáját kaptuk volna. Így viszont csak valamivel jobb az átlagnál. A fentiek ellenére a film első próbálkozásnak mégsem rossz, sőt határozottan érdemes megtekinteni. Kiváncsian várom az újdonsült direktor úr második rendezését!
Huh, ez akár egy fél posztnak is beillett volna :) - remélem tudtam segíteni.
Nagyon köszönöm, ezt várná az ember a kritikusoktól! (nem szeretem ha félszavakkal dobálóznak)
A színészvezetés mint olyan bírálata igen jellemző a magyar filmesztétákra (Filmvilág), azonban itt is akadnak kívételek.
Rettentő nagy mozgóképelméleti ismerettel kell rendelkeznie, aki szerintem ezt helytállóan tudja kritizálni. Mivel nem voltunk ott a forgatáson, nem láttuk miket mondott a rendező s színészeknek, hogyan vezette őket. Egy tehetséges színész képes azonosulni figurájával mindenféle instruáció nélkül, tehát igen nehéz megítélni a rendező behatását, a színészi játéknál.
Persze van amikor egyszerűbb dolgunk van. Pl. nagyon jót írtatok Aronofsky-ról, hogy mennyit volt képes kihozni valóban kétes tehetségű actor-okból (Jared Leto, Marlon Wayans, Mickey Rourke). Itt nyílvánvaló a rendező kreatív ereje, azonban Arriaga-nál kicsit homályba vész minden (a The Burning Plain-t nem láttam). Első filmje, rendezési stílusát nem ismerjük.
Kicsit vitába szállnék veled Iñárritu-val kapcsolatban. Kétségtelen tény hogy igazi rendezőzseni (személyes kedvencem), azonban ha ezt a filmet ő rendezi, az talán felszínesen nézve jobb alkotást eredményezett volna, azonban a rendezői életműben már motivációs problémákhoz vezetne. Egy negyedik hasonló elbeszélőtechnikával mesélt történet már a monotonitás egyhangúságában tengődne. Az életmű jelen szakasza számára vége ért. 3 film, három sztori, három cselekményszál filmenként, 3 konfliktus. Tökéletes trilógia, tökéletes stílusban. Iñárritu bölcsen lezárta, és új útra lépett. Az hogy Arriaga nélkül, talán nem volt eltervezve, de szerintem sokkal jobb így. Barcelona-ban jelenleg saját forgatókönyvéből készülő filmet forgat “Biutful” címen, Javier Bardem-mel a főszerepben.
(Mellesleg Arriaga rendezői ambíciói mögött nem csak az el nem ismert írói munkássága áll. A Youtube-on elcsíptem egy videót, egy nem hivatalos beszélgetés felvételét, amelyben “kifejti”, hogy igazából részben az vonzotta a filmezéshez, hogy abban több a pénz. - persze ettől függetlenül egy írózseninek tartom)
Rákattantam az oldalatokra, nagyon tetszik! A The Wrestler-ről talán elsőként írtatok az országban, szóval képben vagytok. Így tovább!
“Nagyon köszönöm, ezt várná az ember a kritikusoktól! (nem szeretem ha félszavakkal dobálóznak)
A színészvezetés mint olyan bírálata igen jellemző a magyar filmesztétákra (Filmvilág), azonban itt is akadnak kívételek.”
Köszi a dicsérő szavakat, de azért álljunk meg itt egy pillanatra a félreértések elkerülése végett. Nem vagyok sem filmesztéta, sem profi kritikus - egyszerű filmrajongónak tartom magam, akinek megvan a véleménye bizonyos dolgokról, és azt néhanapján hajlandó ís leírni néhány mondatban (az hogy ezzel egyetért-e valaki vagy sem, az már más tészta). A lényeg, hogy szabadidőmben, saját szórakoztatásomra, kizárólag hobbiból firkálgatok ide a Filmhírekre, szóval ne emlegess fel lécci hivatásosokat, mert megsértődöm..:)
“nem voltunk ott a forgatáson, nem láttuk miket mondott a rendező s színészeknek, hogyan vezette őket. Egy tehetséges színész képes azonosulni figurájával mindenféle instruáció nélkül, tehát igen nehéz megítélni a rendező behatását, a színészi játéknál.”
Így van, egyedül az utolsó mondattal nem értek egyet. Szerintem tehetségtől függetlenül minden színésznek szüksége van valamilyen szintű instruációra, hogy megfelelően fel tudjon építeni egy karaktert, illetve megérte annak motivációit egy adott jelenetben. Ugyanis amit te mint színész jónak tartasz, azt nem biztos, hogy a rendező és a forgatókönyvíró is annak tartja, és nem mindegy hogy merre viszed el a figurát (valamilyen szinten érthető is, mivel nem te rendezel). Ebből aztán számos probléma származhat a forgatás során - ha jól emlékszem, Brad Pitt pont egy efféle kreatív konfliktus miatt szállt ki Aronofsky harmadik filmjéből. Ja és még valami a gyenge színész - jó rendező párosítással kapcsolatban: nem tudom, hogy Paul Thomas Anderson mit művelt Adam Sandler-rel a Punch-Drunk Love forgatásán, de az tény, hogy egy ilyen szintű alakítást soha az életben nem néztem volna ki a csávóból…:)
“Kétségtelen tény hogy igazi rendezőzseni (személyes kedvencem), azonban ha ezt a filmet ő rendezi, az talán felszínesen nézve jobb alkotást eredményezett volna, azonban a rendezői életműben már motivációs problémákhoz vezetne. Egy negyedik hasonló elbeszélőtechnikával mesélt történet már a monotonitás egyhangúságában tengődne”
Igen, lehet, de azért az is számít, hogy milyen szkriptről van szó: ugyanazon koncepció jó minőségű alapanyaggal és kreatív ötletekkel szerintem simán elműködik hosszabb darabig is (nézdd csak meg pl. a 24 sikerét). De hát a fene se tudja megítélni, hogy ez a hosszabb idő pontosan mennyit is jelent.
A kritikák minősége alapján én profinak tartalak titeket. Ami igazán elnyerte a tetszésemet, az a közérthetőség.
A Filmvilág előfizetője vagyok, imádom, de néha a falra tudok mászni attól a ködfellegtől amit árasztanak magukból. Lekezelő önteltség, és az alapvető tisztelet hiánya… Ez a bajom a “profi” esztétákkal. Mivel jómagam is (amatőr) filmkészítő vagyok, valahogy mindig az alkotó pártját fogom, mert képes vagyok átérezni azt a rettenetes nyomást ami a filmezéssel jár.