Kitano mester visszatér - Achilles to kame (Achilles and the Tortoise)
Fesztiválindító filmhez képest (legalábbis nekem fesztiválindító, mert amikor megérkeztem, a Burn After Reading már sold out volt) nagyon is erős darab.
Igen, azt kell mondjam, Kitano barátunk ismét megcsinálta. Pedig a közönségpremier a Sala Grande-ben nem valami fényesen indult (arról nem is beszélve, hogy egy néző állítólag megfulladt az aznap délelőtti sajtóvetítésen). Szóval miután Kitano bejött, szépen megtapsolták, majd lement a Venezia 65 szignálja (ami - zárójelben jegyezném meg - elég gyengécskére sikeredett, a mi tavalyi Titanicunk szpotja bejövősebb volt mint ez), aztán elindult végre a film, azaz hogy csak indult volna, mert néhány képkocka után se kép, se hang, a projektor váratlanul felmondta a szolgálatot. Villany fel, mindenki zavartan nézegetett hátrafelé, hogy mi a jóisten történt. Persze Kitano barátunk jó ázsiaihoz méltóan nyugodtan tűrte a kínos pillanatokat. A leggázabb az az volt, amikor úgy kb. negyedóra projektorbuherálás elteltével a szokásos, bájos női hang bejelentette, hogy mindenki foglaljon helyet, a vetítés mindjárt kezdődik… Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül. :) A technika ördöge nyilván bármikor közbeszólhat (lásd a saját példámat), de azért mégiscsak Európa második legnagyobb filmfesztiváljának egyik premiervetítéséről van szó.
Na de elég a rizsából, nézzük a filmet! A komikus elemekkel tűzdelt morbid dráma címe egy ókori görög filozófus, Zénón egyik paradoxonjára utal, miszerint Akhilleusz nem érheti utol a teknőst, ha az adott neki néhány méter előnyt, mivel ha egyet lép, akkor a teknős pont annyit halad előre, hogy éppen ne érje utol (mindez a kezdő képsorokban matematikailag szépen le is van vezetve a kételkedők számára meglehetősen humoros formában).
Egy Machisu nevezetű született művésztehetség sztoriját követhetjük végig a problémás gyermekkortól kezdve a felnőtté váláson át egészen az idős korig. Maga a film egy megkattant, kizárólag a művészetének élő festő önmagára találásának folyamatát meséli el meglehetősen extrém állomásokkal ábrázolva a művészi fejlődést. Bár azért tegyük hozzá, hogy a történet eléggé sablonosan indul: 6-7 éves forma különc gyerkőccel ismerkedünk meg, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenáron festő lesz. A szülői háttér meglehetősen tragikus: a család vállalkozása csődbe ment, papa-mama öngyilkos lett stb. A srác egy rokonhoz kerül, ahol a folyamatos tiltás csak jobban felerősíti benne a festészet iránti vágyat. Majd néhány évvel később aztán egy művészeti suli hallgatójaként, szintén kellően elborult társaival együtt a lehető legabszurdabb módokon próbál kitörni a festészet illetve a házirend kötött szabályai közül.
Az extrém, önmaga korlátaival való kísérletezgetés (vajon meddig tolható ki a művészet határa?), a harmadik szegmensben - ahol Kitano már maga játssza az idős korba lépő figurát - csak tovább fokozódik. Nézzük a pasas próbálkozásait, melyek egyszerre szánalomra méltóak és szomorúak, mégis morbidan komikus az egész. A sztori eddig sem volt mentes az éjfekete humortól, de ami ebben a részben következik, az feltehetően az érzékenyebb nézők gyomrát elég rendesen meg fogja feküdni. Semmi problémám nincs az elborult és beteg történetekkel, de Kitano konkrétan egy jelenettel szerintem túllőtt a célon (csak érzékeltetésképpen: van benne egy női hulla meg egy darab rúzs, a többit a képzeletetekre bízom). “This is a story about cruel art” - fogalmaz Kitano. Khm, nos igen, van benne valami.
A zeneszerzőnek külön piros pont jár, nagyon jól sikerült score-t sikerült alkotnia. Olyat, mely az ideális OST-hez méltóan teljes mértékben visszaadja a film keserédes, melankolikus, viszont korántsem hétköznapi hangulatát. Nem számítottam rá, így abszolút kellemes meglepetésként ért. Ezt az albumot tutira be fogom szerezni.
Érdemes tudni egyébként, hogy Kitano maga is elismert festőnek számít hazájában, így a produkció egyfajta önéletrajzi ihletésű, személyes projektként is felfogható. Arról nem is beszélve, hogy a mester saját - nem is akármilyen - festményeit szerepelteti a filmben, ami külön kuriózumként szolgál a direktor rajongói számára.
Az Achilles to kame lassú, kimért, csendes és mély film, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel Kitano illetve az ázsiai filmek világa. 8.5/10
Ja és még valami: nem egy hétköznapi dolog volt látni, ahogyan a vetítés utáni kb. 10 percnyi tapsvihar során a mester jól láthatóan elérzékenyült a közönség reakciójától. Na igen, az ilyen élményekért érdemes filmfesztiválokra járni!
* * *
Holnap megnézzük, hogy Charlize Theron és Kim Basinger mit alkotott a The Burning Plain-ben, illetve hogy Arriaga miként boldogult Iñárritu nélkül.
Címkék: 8.5/10, Achilles and the Tortoise, Achilles to kame, dráma, exkluzív, Takeshi Kitano, Velence
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.