Filmmánia: My Blueberry Nights (A távolság íze)
A lány, akinek egy évébe telt, míg átért az út másik oldalára - avagy mekkora a távolság egy összetört szív és egy új szerelem között… My Blueberry Nights kritika.
My Blueberry Nights (2007)
“How do you say goodbye to someone you can’t imagine living without?”
Ki a rendező: Wong Kar-Wai, aki jó úton jár afelé, hogy egyik kedvenc rendezőmmé avanzsáljon. A shanghai születésű direktor soha a büdös életben nem járt semmiféle filmművészeti egyetemre, viszont rendezett rengeteg játékfilmet és jópár videoklipet illetve reklámfilmet (ez utóbbi kettő részben megmagyarázza erősen vizuális látásmódját). Stilizált, már-már expresszionista kifejezésmódja mellett rendezői védjegyei közé tartozik, hogy filmjei gyakran épülnek improvizációra, ebből kifolyólag soha nem dolgozik fix forgatókönyvvel. Ez aztán karrierje során többször is különböző problémák forrása lett (pl. 2002-ben a Szerelemre hangolva forgatásakor át kellett helyezni a forgatási helyszínt Pekingből Makaóba, mivel a kínai cenzorok látni akarták a kész forgatókönyvet - ilyen azonban nem létezett). A fesztiváldíjak hadát nyerő Kar-Wai olyan elismert filmek rendezője mint a Vadítóan szép napok, a Csungking expressz, az Édes2kettes, a Szerelemre hangolva (kötelező!), a 2046 vagy az Eros.
Ki játszik benne: Kiemelkedően jó szereplőgárdát sikerült összegerebélyzni ehhez a produkcióhoz. Először is itt van ugye a kiváló Jude Law, aki egyszerűen nem tud hibázni (Hideghegy, A tehetséges Mr. Ripley, Közelebb - csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsem). Natalie Portman, aki már ősidők óta egyik kedvenc színésznőm, nem tehetek róla, egyszerűen imádom a csajt! Aztán feltűnik még a magyar származású Rachel Weisz illetve a legutóbb a Bourne Ultimatum-ban szemétkedő David Strathairn is. Az igazi kakukktojás azonban a fátyolos hangú Norah Jones, aki civilben énekesnő, és ez az első film(fő)szerepe.
Mi a sztori: Nos maga a direktor meghatározása szerint a My Blueberry Nights “egy olyan lány története, aki inkább a hosszabb utat választja a rövidebb helyett, hogy aztán végül találkozhasson azzal a férfivel, akit igazán szeret.”
Értékelés: Második filmélményem ez Mr. Kar-Wai-tól, és bizony azt kell mondjam, alaposabban be fogom vizsgálni a pasas filmográfiáját, ugyanis nagyon bejön nekem ez a különös hangulatú romantikus melankólia, melankólikus romantika vagy hogyan is nevezzem ezt a fajta stílust (és akkor a Csungking expresszt még nem is láttam, pedig sokak szerint az a mester főműve).
A My Blueberry Nights Kar-Wai első angol nyelvű filmje, méghozzá nem is akármilyen szereposztásban. Mikor annak idején kijött a trailer, már akkor tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell. Na meg persze ilyen cast-tal vétek is lett volna kihagyni: Jude Law, Natalie Portman (mindketten a Közelebb óta játszanak együtt újra, ez utóbbi egyébként szintén kötelező darab!), David Strathairn (akit igen furcsa volt újra látni a Bourne Ultimatum főmocsokja után, elég nehezen is szoktam meg az alkoholista fejét - nem tudom miért, de pont azon járt az agyam, hogy talán Tommy Lee Jones-hoz jobban passzolt volna ez a figura), Rachel Weisz (rosszmájúan mondhatnám, hogy Mrs. Aronofsky, de nem mondom, mert Rachelt szeretjük, különösen a konstans kertész [hogy mi?] óta). Na és persze itt van adu ászként Miss Jones, az elismert és népszerű énekesnő (a szitárgéniusz Ravi Shankar lánya). Olvastam valahol, hogy Kar-Wai belezúgott a hangjába, és eleve neki írta a szerepet, így került a csaj a filmbe; meg aztán ha már ott volt, akkor fel is énekelt egy vadiúj tracket az OST-hez. Úgy ám.
Le a kalappal Jones előtt: fene se gondolta volna, hogy ennyire elviselhető lesz a vásznon (nem csak esztétikailag értem, hanem színészi kvalitások szempontjából is). Már csak azért is, mert a felkapott énekesnők filmes kiruccanásai általában nem szoktak túl jól sikerülni: még most is nevetek, ha eszembe jutnak Britney Spears, Lindsay Lohan, Paris Hilton vagy Avril Lavigne színésznői próbálkozásai. Ezzel szemben Jones egyáltalán nem volt idegesítő; oké, nyilván olyan hű de nagyot sem alakított, de én elégedett voltam vele, és nem igaz, hogy ez a film pont rajta csúszott volna el (mint ahogy több neves kritikus is állítja).
A My Blueberry Nights tökéletesen egyedi stílusú szerzői film. Technikailag brilliáns, méghozzá három szempontból: rendezés, operatőri munka és vágás. Nézzük őket szépen sorjában.
Először is nagyon bejött nekem ez a videoklipszerű megoldásokkal operáló rendezői stílus: sok-sok kilassítás, agyonszűrőzött képek (jó értelemben véve), élénk és kontrasztos színek, gyönyörűen megkomponált felvételek - ennyire intenzív és tudatos színhasználatot utoljára talán a Suspiriában láttam. Azért azt gyorsan kiemelném, hogy ezeket a kilassításokat nem úgy kell ám elképzelni mint a Michael Bay filmekre jellemző műmájer heroizmust, amikor harci helikopterek bukkannak elő a lemenő nap aranyló fényéből, hogy aztán lágyan tovasuhanjanak a horizonton; vagy hogy egy másik konkrét példával éljek, mikor a Shooter-ben Mark Wahlberg ultracool napszemüvegben kilassítva úszik feléd a vásznon. Nos, nem, ez nem ilyen volt: talán úgy tudnám legjobban leírni, hogy egyfajta szakaszos, töredezett slow-motion technikát használtak, mely úgy néz ki, mintha tizedmásodpercenként kivágtak volna egy-egy képkockát a filmszalagből. Nem éppen megnyugtató érzetet kelt, Kar-Wai talán a karakterek zaklatott lelkiállapotát prábálta ezzel a technikával felerősíteni. Hozzátenném, sikeresen: az elején zavart is rendesen, azt hittem, a lejátszó krepált be. :)
Az operatőr Darius Khondji-t (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa, Hetedik, Evita, Pánikszoba, A part), azt hiszem nem kell különösebben bemutatni. Az iráni származású DOP messze a világ egyik legjobb operatőre (nálam egy listán említendő Roger Deakinsszel, Matthew Libatique-kel, Janusz Kaminski-vel, Caleb Deschanel-lel, Conrad L. Hall-al vagy Emmanuel Lubezki-vel). Statikus közelik (azt a jelenetet, amikor a kamera Jones kisasszony álomban szendergő arcát pásztázza, miközben az áfonyás pitétől maszatos ajkára fókuszál, azt egyszerűen tanítani kéne), profi totálok (lenyűgözően szép tájképek, elvégre részben road movie-ról van szó), szokatlan beállítások és kameraszögek (többször is visszatérő motívum volt, amikor a Jude Law karaktere által használt biztonsági kamera képein keresztül követtük az eseményeket).
A vágást az a William Chang végezte, aki nem mellesleg Kar-Wai állandó munkatársa, és egyben a direktor számtalan filmjének vizuális megjelenítéséért felelt. Tökéletesen együttműködik a Kar-Wai és Khondji által diktált koncepcióval, jórészt neki köszönhetőek a fentebb említett látványos videoklipes megoldások is.
Sajnos a forgatókönyvvel nem voltam teljesen kibékülve: a sztorit helyenként zavarosnak éreztem, pár jelenetet nem tudtam logikaliag hova helyezni (pl. a cameozó Cat Power hogy a fenébe került abba a bizonyos jelenetbe?). Rachel Weisz karaktere eléggé idegesített a maga kirohanásaival - nem tudom, lehet ez tudatos döntés volt, de én nem láttam többet benne egy szterotíp buta libánál.
A film hajlamos elég rendesen belassulni (még számomra is, pedig én anno nemcsak hogy végigbírtam ülni az Őrület határán-t, de még tetszett is :) ). Ráadásul végig olyan érzésem volt, hogy nem is igazán a történeten van a hangsúly, hanem inkább a hangulaton (olyannyira álomszerű az egész). Oké, ez utóbbi nem zavart túlzottan (jópár évig David Lynchen edződtem), de ha Ti nem bírjátok az ilyen filmeket, akkor inkább kerüljétek el!
A soundtrack úgy klasszik, ahogy van (ez így volt a Szerelemre hangolva esetében is) - úgy látszik, Kar-Wai nagyon ért a történeteihez kiválóan passzoló zenék kiválasztásához. Van itt Ry Cooder, némi Otis Redding, Neil Young féle Harvest Moon egészen korrekt feldolgozása, illetve a zseniális Cat Power (az előzetesben hallható The Greatest már azelőtt megfogott, mielőtt láttam volna a filmet). Na meg persze Norah Jones is közreműködik egy új dallal a főcímnél.
Wong Kar-Wai amerikai bemutatkozása egészen jól sikerült: ugyan nem ez lesz a hongkongi direktor életművének csúcspontja, azonban a tőle elvárható minőségi szintet simán teljesítette. Viszont fontos megjegyezni, hogy ettől függetlenül a My Blueberry Nights továbbra is rétegfilm marad, és moziban történő megtekintését inkább csak azoknak javaslom, akik már jól ismerik és kedvelik a rendező stílusát illetve fogékonyak a poszt elején említett lassabb, melankolikus hangulatra. Akiknek nem mond semmit a direktor neve, azok inkább DVD-n próbálkozzanak be ezen darabbal. 7.5/10
Címkék: 7.5/10, David Strathairn, Jude Law, My Blueberry Nights, Natalie Portman, Norah Jones, Rachel Weisz, romantikus, Wong Kar-Wai
Kommentek
5 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: My Blueberry Nights (A távolság íze)” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Pedig meg akartam nézni, hogy miért nem tettem…? Jó kis kritika, grat, ez már egy jó ok, hogy megtekintsem:) A színészpaletta gondolom önmagáért beszél, bár nálam Jude Law az A.I.-jal jutott a kedvenceim közé, no meg az Ellenség a kapuknál c. háborús drámában is elléggé jól hozta a formáját, ha jól emlékszem szintén Weisz kisasszonnyal az oldalán.
Felkerült a listámra!
Kell hozzá egy bizonyos hangulat, de ha az megvan, akkor egészen kellemes élményben lehet részed!
“bár nálam Jude Law az A.I.-jal jutott a kedvenceim közé”
Hát igen, nekem meg ideje lenne már pótolnom az AI-t.. :)
Sürgősen potólni eme filmbéi hiányosságot, Jamesb:)
Meglesz, listára felvéve :)
Hát igen, A.I.-t pótolni! Ez a filmkritika most felkeltette az érdeklődésem e film iránt…