U2 3D avagy IMAX beszámoló 2 in 1
Na szóval ez a poszt afféle rendhagyó IMAX- illetve koncertfilm-élménybeszámoló lesz egyben. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy annak ellenére, hogy fanatikus filmőrült vagyok - meglepő vagy sem - de soha nem voltam még IMAX moziban. Mikor év elején nálunk is megjelent végre az IMAX technológia az Arena-ban, fontolgattam, hogy csekkolni kellene ezeket a 30-40 perces szösszeneteket, de az istennek nem bírtam rászánni magam (a dinós ‘98-ban, az óceános meg ‘94-ben készült, azóta pedig ugye rengeteget fejlődött a technológia), szóval gondoltam inkább kivárok. A Beowulf 3D-n erőteljesen gondolkoztam, de maga a film nem izgatott fel annyira, hogy kipengessem a jegy árát (a westendben egyébként is digitális RealD technológia működik, nem klasszikus IMAX, de ez már más téma).
Aztán mikor márciusban meghallottam, hogy a január 19-i Sundance premier után relatíve gyorsan magyarhonba is behozzák a banda dél-amerikai Vertigo koncertkörútján rögzített U2 3D-t (mely egyúttal a világ legelső - legkorszerűbb technológiával - élőben rögzített digitális 3D filmje), akkor tudtam, hogy ezt nekem kötelezően meg kell néznem. Soha nem voltam egy elborult U2 fanatikus, de Bono-ék élete és munkássága mindig is simán belefért a zenei ízlésembe, ráadásul mivel IMAX szűz voltam, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy összekössem a kellemeset a hasznossal!
Szóval moziba be, jegy megvesz, kapunk egy műanyag batár szódásszifont 3D-s szemüveg címén, és irány a terem. Miután helyet foglaltam, az első amit kiszúrtam (közvetlenül azután, hogy nincs pohártartó), hogy tényleg valami brutálisan nagy (18×24 méteres) vásznat használnak. Előzetesek elkezdődnek (Wall-E meg Narnia), ezek kábé a batár vászon negyedén vagy ötödén futnak, aztán jön az űrhajós IMAX ajánló. Na itt hidaltam le először a 3D érzéstől, az a bizonyos vízbuborék ugyanis szó szerint lejött a vászonról, és ott lebegett előttem kéznyújtásnyira, egészen addig amíg az egyik űrhajós csávó be nem hamizta. Ezután fiatal csajszi a vászon mellett szépen előadja magát: fasza élményben lesz részünk; elvisznek minket a U2 dél-amerikai koncertkörútjára; mobilt, fényképezőt használni szigorúan tilos; ha szédülünk, vegyük le a szemüveget, és fókuszáljunk a padlóra néhány pillanatig, bla bla bla… Senkit nem érdekelt különösebben (mindenki a koncertet várta már), nem is dumált sokáig szerencsére. Elkeződik végre a koncert, az első pillanatban enyhe csalódás (naívan azt gondoltam, hogy majd minden képkocka lejön a vászonról, de nem), aztán villámgyors lehidalás a térérzettől. Clayton néhányszor szó szerint beletolta a gitár nyakát az arcomba, vagy volt egy jelenet, amikor Bono közvetlenül a kamerába énekelt, és tisztára olyan érzésem volt, hogy vagy fél méterre áll tőlem, és ha kinyújtanám a kezem, akkor simán vállon tudnám veregetni (ez az barátom, jól tolod!). De nem is igazán ezek a vászonból kinyúlások voltak a jellemzőek, hanem inkább a - hogy is mondjam - egyfajta befelé mélyülés vagy mélységérzet. Tipikus példa a mikrofon befelé nyúló ága, vagy a kedvenc részem, amikor az operatőr a tomboló közönség kellős közepéről kameráz, és totál olyan érzésed van, mintha te állnál ott, és az előtted lévő fejek kábé 2 centire bólogatnának ütemesen (néha bizony összekevertem a moziban előttem ülők fejét a koncerten lévő fejekkel). Annyira durva a térhatás, hogy szabályosan kivehető a különbség, hogy ki milyen távolságra (mélységre) áll tőled. Vagy a másik jellemző példa, amikor nagytotálban mutatják a stage-et, és rendesen érzed a távolságokat mint egy igazi koncerten.
A kép kristálytiszta és tűéles (de olyan durván, hogy minden egyes izzadságcsepp tisztán kivehető Bono homlokán meg nyakán), látszik, hogy HD-ben vették fel az egészet: a közönségben még a több sorral hátrébb lévő arcok is jól kivehetőek (nekik mekkora élmény lehetett már, elújságolhaják a haveroknak, hogy U2 [koncert]filmben szerepeltek).
A hangzás elsőrangú, brutálisan jól szólt azon a vetítésen, amin voltam (12 ezer wattos hangrendszer 44 hangszóróval), különösen a mélyek voltak súlyosak: minden egyes dobütést a gyomromban éreztem, a basszusgitár szintén nagyon durván szólt (főleg a With Or Without You intrójánál). Nagyon jól van keverve a cucc, az 5.1-es térhatás tökéletesen kijött (bár az is igaz, hogy a 12 soros terem közepén a 6. sorban ültem).
A setlist teljesen korrekt, egyfajta karrieráttekintő válogatás a legjobb illetve legismertebb számokból: Sunday Bloody Sunday, One, Beautiful Day, Vertigo, With Or Without You, csupa olyan szám, amiket szinte mindenki hallott már legalább egyszer az életében. Jellemző egyébként, hogy a relatíve “leggyengébb” szám pont a legismertebb, agyonjátszott One lett (bár az előkerülő mobilok világító színorgiája elég jól mutatott), míg a legjobb meg pont az, amire soha nem voltam igazán rákattanva. A Where The Streets Have No Name-ről van szó, mely valami brutálisan jól szólt, sokkal de sokkal jobban bejött az albumverziónál, messze a koncert csúcspontja volt számomra, ilyen szintű zúzást és közönségtombolást régen láttam koncerten, már ezért a pár percért megérte megnézni az egész előadást. Ekkor sajnáltam nagyon, hogy nem vagyok ott élőben, mert bizony kedvem támadt volna felpattanni a székemből ugrálni egyet (egyébként is kész mazochizmus ülve végignézni ezt a koncertet :) ). Egyébként hihetetlen élmény lehetett kilencvenezres hullámzó tömeg előtt játszani, a legemlékezetesebbek pont azok a közeli felvételek lettek, amiket Bono-ék szemszögéből mutatnak.
Az egyetlen hátránya a U23D-nek, hogy nagyon rövid, simán elnéztem volna még vagy egy órát. Valahol olvastam egyébként, hogy azért lett csak nyolcvanvalahány perc az egész film, mert a 3D-s technológia leterheli az agyat illetve a szemet (az elején tompán fájt a fejem, de utána szerencsére elmúlt), ezért a másfél óra egyfajta a biztonsági korlát a vetítések során (a legtöbb IMAX film egyébként is csak 40 perc max).
Hihetetlen volt látni, hogy mit lehet kihozni a 3D-ből: ezt a koncertet mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia, ennél nagyobb élmény már tényleg csak az, ha első sorban csápolsz egy igazi koncerten. Aki valamennyire is szereti ezt a bandát, annak a U2 3D maga lesz a kánaán. Bár ezt az audiovizuális orgiát szerintem még azok is élvezni fogják, akik default állapotban nem hallgatnak U2-t. Kötelező látnivaló, én tuti repetázni fogok belőle!
Setlist:
Vertigo
Beautiful Day
New Year’s Day
Sometimes You Can’t Make It on Your Own
Love and Peace or Else
Sunday Bloody Sunday
Bullet the Blue Sky
Miss Sarajevo / részlet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából
Pride (In the Name of Love)
Where the Streets Have No Name
One
Ráadás:
The Fly
With or Without You
Végefőcím:
Yahweh
Kommentek
4 hozzászólás ehhez: “U2 3D avagy IMAX beszámoló 2 in 1” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Csak 1et tudok érteni - pedig nem vagyok U2 fun. Hihhetetlenül zsír!
Teljesen egyetértek egyetlen dolog kivételével.Ugyan az élő U2-még nem esett meg de a stones-on voltam és megvallom pironkodva,h nekem jobban bejött ez a 3d-s cucc mint az eredeti koncertek világa.No nem sokkal csak egy hangyányival.Az indokom pedig az,h nem vagy leszögezve.Nem tudom emlékszel-e a vetitésröl arra a gyönyörü hosszú krán snitre amikor végighúz a szinpadon kb egy ember magaságában….no ilyet én még nem tudtam volna soha koncerten megcsinálni.Hihetetlen mekkora élmény volt.Most várom,h a többi banda mikor lép a nyomukba(jóegynehány lenne akikért kifizetném az amúgy szerintem borsos árat)
“végighúz a szinpadon kb egy ember magaságában….no ilyet én még nem tudtam volna soha koncerten megcsinálni”
hehe, na még szép..:D Pontosan emiatt van a koncertfilmek jövője az IMAX-ben: nem vagy helyhez kötve, mindent tökéletesen látsz a kamerának köszönhetően, és az élmény jócskán megduplázódik a 3D hatás, a tűéles kép, a fél futballpálya méretű óriásvászon és a brutális térhangzásnak köszönhetően.
Egyébként nem tudom ti hogy vagyok vele, de én spec nemrégiben voltam az Utazás a Föld középpontja felé 3D-s vetítésén, és az ottani térhatás szerintem meg sem közelíti a fenti IMAX élményt. Szóvan nagy csalódás nekem a RealD, asszem maradok továbbra is IMAX fan!
Érdemes még megnézni az Utazás a Füld középpontja felé című filmet is.A sztori gyengécske,de a 3D látvány kárpótol mindenért.
Ugyanemiatt ültem be harminéves fejjel a Disney Bolt c.mese premierjére.Hát eléggé 3d-re sikeredett.Ma volt a premier.
Csak ajánlani tudom mindenkinek!