Filmmánia: Charlie Wilson háborúja
Malibu megnézte Tom Hanks legújabb filmjét - Charlie Wilson háborúja kritika következik.
Charlie Wilson’s War (2007)
“When the world wasn’t watching, they changed it forever.”
Ki a rendező: A legendás Mike Nichols, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk mint a Nem félünk a farkastól vagy a 22-es csapdája, és aki egy kisebb hullámvölgy (Madárfészek; Farkas) után három évvel ezelőtti filmjével, a Közelebb-el jelezte, hogy azért nem kell őt még temetni. A jelenlegi projektben szinte a rendezővel egy fontossági szinten van jelen Aaron Sorkin, a legendás sorozatíró, akinek a filmográfiájában felbukkanó 86 darab Elnök emberei epizód mutatja, hogy ha politikáról van szó, akkor őt nem kell félteni.
Ki játszik benne: Tom Hanks. Nem szorul szerintem bemutatásra, jelenleg az egyik legismertebb amerikai színész, de azért már 6-7 éve A kárhozat útján óta gyakorlatilag semmi emlékezeteset nem tett le az asztalra, összes filmje könnyed kis limonádé volt, pedig régebbről nem ezt szokhattuk meg tőle. Neki asszisztál Julia Roberts, ősi ellenségem, aki bár kétségtelenül jó színésznő, de sosem fogom tudni megszeretni. A hölgy egyébként egy elég hosszú szülési szabadságról tért vissza a kamerák elé. Nos a jelenlegi legnagyobb szakmai húzónév a színészek közt mégiscsak Philip Seymour Hoffman. A zseni. Utóbbi időben szerencsére eleget foglalkoztatják - tényleg, szinte minden perc, amit a vásznon tölt, fantasztikus, tessék csak megnézni a Capote-ot!
Mi a sztori: A szovjet-afgán háború idején Charlie Wilson texasi képviselő és másodállású playboy - akit ultragazdag ismerőse-barátnéja, Joanne Harring megkér, hogy látogasson el Pakisztánba - olyan dolgokat lát egy menekülttáborban, hogy megszületik benne az elhatározás, keresztbe fog tenni a szovjeteknek. Minden létező követ megmozgat, hogy pént szerezzen a CIA titkos afgán hadműveleteire és a felkelők nemhivatalos felfegyverzésére, ebben pedig segítségére van Gust Avrakotos, a nehéz természetű, ám annál ravaszabb CIA-ügynök.
Értékelés: Azért, mikor ennyi nagy név gyűlik össze egy filmben, van rá remény, hogy sikerül összehozni valami maradandót. Én is úgy ültem be a filmre, hogy egy A-listás rendező, egy tapasztalt író, valamint két jó és egy kibaszottul zseniális színész csak úgy dolgoznak majd össze, hogy azért ellensúlyozzák az engem amúgy kifejezetten irritáló politikai dráma zsánerét.
Nos elmondhatom, sikerült alaposan meglepnie a filmnek, bár azért elég óvatosan közelítettem a dologhoz, sőt, Hoffman-on kívül nem is nagyon volt más indokom arra, hogy megnézzem. Nem erre számítottam, szándékosan nem olvastam előtte kritikákat, véleményeket - hagytam, hadd legyek Charlie Wilson-szűz -, így pedig jókora meglepetés ért. Egy szájbarágós, politikai áthallásoktól túlterhelt politikai drámát vártam lapos karakterekkel, erre pedig kaptam egy feelgood dramedy-t, melyben az egyetlen aktuálpolitikai célzás a végén volt, és az is betalált, mert az ólomsúlyú drámán akkor is ügyesen könnyítettek, csakúgy mint a film során jó párszor.
Charlie Wilson karakterét sikerült olyanra megírni(a az életnek), hogy ne legyen őt unalmas másfél órán keresztül kísérgetnie a nézőnek. Bevallom, a film engem kicsit a Fegyvernepperre emlékeztetett – szimpatikus, ám sáros főhős, állandó utazgatás, jópár geg és ügyesen kitalált mellékszereplők. Különösen ez utóbbi nyerte el nagyon a tetszésemet, Hoffman olyan jól hozza Gust figuráját, hogy azt tanítani kéne. Meg különben is, nem lehet Gust-ot nem szeretni, olyan dumái vannak.
A színészgárda tehát megfelelt - bár nem teljesen, de erről majd később -, a forgatókönyv nagyon ügyes, a hangulat a helyén, és bizony tele van a film jól kitalált jelenetekkel és ötletekkel. Például Wilson és Gust találkozása, vagy Gust és a főnöke - egyik jobb mint a másik, Sorkin az ilyenekhez nagyon ért. Talán egy dolog volt, ami zavart, az pedig a végefele lévő rengeteg felsorolás, na azt kihagyhatták volna belőle, szerintem felesleges volt, de szerencsére a pár gyengébb jelenetet elfeledtetendő bőven vannak zseniális pillanatok.
Viszont itt van még Julia Roberts. Alaphelyzetben sem tartom szép nőnek, de most rátettek még egy lapáttal: kifejezetten rondára sikeredett a figurája, ha nincs Amy Adams és egy garmadányi titkárnő, akkor bizony még rosszabb lett volna a helyzet. Ne értsetek félre, nem feltétlenül a csúnyaságával van bajom, és el tudom viselni, ha egy karakter idegesítő (feltéve, hogy eredetileg is annak tervezték!), de Julia itt szó szerint belerondított a képbe, még szerencse, hogy csak keveset volt a vásznon.
Összességében tehát nagyon jól sikerült kis alkotás ez, bárcsak minden „based on a true story” filmet ilyen színvonalon készítenének el. Néhol könnyű, néhol azért súlyos történelemórának lehetnek hát szemtanúi azok, akik a kínálatból ezt választják. Nagyon senki se bánja meg szerintem, aki befizet erre a filmre, mert egyrészt nem veszi magát túl komolyan és végig szórakoztató tud maradni, másrészt viszont egyáltalán nem csinál viccet a történelemből, és nem felejti el, hogy bizony nincsen mindig happy end. Ügyes film, grat, Mr. Nichols! 8/10
Címkék: 8/10, Charlie Wilson háborúja, Charlie Wilson's War, Julia Roberts, Mike Nichols, Philip Seymour Hoffman, Tom Hanks, vígjáték
Kommentek
2 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: Charlie Wilson háborúja” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Nagyon meg kéne már néznem ezt a filmet…
jó cikk;)
Én többek között a Malibu által is említett okok miatt nem néztem meg ezt a filmet, de lehet teszek vele ezután egy próbát.
Hoffman egy istenkirály karakterszínész, nem csak a Capote-ban volt nagyon nagy, a Happiness-ben egyszerűen lehidaltam az alakításától. Sőt tulajdonképpen attól a filmtől úgy egészében en bloc készen voltam… :)