Címke: Velence
Kitano mester visszatér - Achilles to kame (Achilles and the Tortoise)
Fesztiválindító filmhez képest (legalábbis nekem fesztiválindító, mert amikor megérkeztem, a Burn After Reading már sold out volt) nagyon is erős darab.
Igen, azt kell mondjam, Kitano barátunk ismét megcsinálta. Pedig a közönségpremier a Sala Grande-ben nem valami fényesen indult (arról nem is beszélve, hogy egy néző állítólag megfulladt az aznap délelőtti sajtóvetítésen). Szóval miután Kitano bejött, szépen megtapsolták, majd lement a Venezia 65 szignálja (ami - zárójelben jegyezném meg - elég gyengécskére sikeredett, a mi tavalyi Titanicunk szpotja bejövősebb volt mint ez), aztán elindult végre a film, azaz hogy csak indult volna, mert néhány képkocka után se kép, se hang, a projektor váratlanul felmondta a szolgálatot. Villany fel, mindenki zavartan nézegetett hátrafelé, hogy mi a jóisten történt. Persze Kitano barátunk jó ázsiaihoz méltóan nyugodtan tűrte a kínos pillanatokat. A leggázabb az az volt, amikor úgy kb. negyedóra projektorbuherálás elteltével a szokásos, bájos női hang bejelentette, hogy mindenki foglaljon helyet, a vetítés mindjárt kezdődik… Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül. :) A technika ördöge nyilván bármikor közbeszólhat (lásd a saját példámat), de azért mégiscsak Európa második legnagyobb filmfesztiváljának egyik premiervetítéséről van szó.
Na de elég a rizsából, nézzük a filmet! A komikus elemekkel tűzdelt morbid dráma címe egy ókori görög filozófus, Zénón egyik paradoxonjára utal, miszerint Akhilleusz nem érheti utol a teknőst, ha az adott neki néhány méter előnyt, mivel ha egyet lép, akkor a teknős pont annyit halad előre, hogy éppen ne érje utol (mindez a kezdő képsorokban matematikailag szépen le is van vezetve a kételkedők számára meglehetősen humoros formában).
Egy Machisu nevezetű született művésztehetség sztoriját követhetjük végig a problémás gyermekkortól kezdve a felnőtté váláson át egészen az idős korig. Maga a film egy megkattant, kizárólag a művészetének élő festő önmagára találásának folyamatát meséli el meglehetősen extrém állomásokkal ábrázolva a művészi fejlődést. Bár azért tegyük hozzá, hogy a történet eléggé sablonosan indul: 6-7 éves forma különc gyerkőccel ismerkedünk meg, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenáron festő lesz. A szülői háttér meglehetősen tragikus: a család vállalkozása csődbe ment, papa-mama öngyilkos lett stb. A srác egy rokonhoz kerül, ahol a folyamatos tiltás csak jobban felerősíti benne a festészet iránti vágyat. Majd néhány évvel később aztán egy művészeti suli hallgatójaként, szintén kellően elborult társaival együtt a lehető legabszurdabb módokon próbál kitörni a festészet illetve a házirend kötött szabályai közül.
Az extrém, önmaga korlátaival való kísérletezgetés (vajon meddig tolható ki a művészet határa?), a harmadik szegmensben - ahol Kitano már maga játssza az idős korba lépő figurát - csak tovább fokozódik. Nézzük a pasas próbálkozásait, melyek egyszerre szánalomra méltóak és szomorúak, mégis morbidan komikus az egész. A sztori eddig sem volt mentes az éjfekete humortól, de ami ebben a részben következik, az feltehetően az érzékenyebb nézők gyomrát elég rendesen meg fogja feküdni. Semmi problémám nincs az elborult és beteg történetekkel, de Kitano konkrétan egy jelenettel szerintem túllőtt a célon (csak érzékeltetésképpen: van benne egy női hulla meg egy darab rúzs, a többit a képzeletetekre bízom). “This is a story about cruel art” - fogalmaz Kitano. Khm, nos igen, van benne valami.
A zeneszerzőnek külön piros pont jár, nagyon jól sikerült score-t sikerült alkotnia. Olyat, mely az ideális OST-hez méltóan teljes mértékben visszaadja a film keserédes, melankolikus, viszont korántsem hétköznapi hangulatát. Nem számítottam rá, így abszolút kellemes meglepetésként ért. Ezt az albumot tutira be fogom szerezni.
Érdemes tudni egyébként, hogy Kitano maga is elismert festőnek számít hazájában, így a produkció egyfajta önéletrajzi ihletésű, személyes projektként is felfogható. Arról nem is beszélve, hogy a mester saját - nem is akármilyen - festményeit szerepelteti a filmben, ami külön kuriózumként szolgál a direktor rajongói számára.
Az Achilles to kame lassú, kimért, csendes és mély film, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel Kitano illetve az ázsiai filmek világa. 8.5/10
Ja és még valami: nem egy hétköznapi dolog volt látni, ahogyan a vetítés utáni kb. 10 percnyi tapsvihar során a mester jól láthatóan elérzékenyült a közönség reakciójától. Na igen, az ilyen élményekért érdemes filmfesztiválokra járni!
* * *
Holnap megnézzük, hogy Charlize Theron és Kim Basinger mit alkotott a The Burning Plain-ben, illetve hogy Arriaga miként boldogult Iñárritu nélkül.
Velence 2008 beszámoló
Huh, tartalmas és hosszú egy másfél hét volt, az egyszer biztos… :)
Mi jellemezte az idei fesztivált? Hm, brutális hőség, rengeteg filmrajongó a világ minden tájáról, jófej olaszok, meglepően sok hulladék produkció a versenyprogramban, három vérprofi mestermunka, a szokásosnál kevesebb nagy név (bár ez relatív, mivel itt volt idén Aronofsky, Coenék, Pitt, Clooney, Kitano, Miyazaki, Jonathan Demme, Anne Hathaway, Natalie Portman, Charlize Theron, Mickey Rourke stb).
A kommersz amerikai filmek helyett főleg európai (négy olasz, a vendéglátók legnagyobb örömére) és ázsiai darabok domináltak a versenyszekcióban. A hivatalos indoklás szerint azért, mert az amerikai forgatókönyvírók sztrájkja miatt csak kevés nagy hollywoodi produkció tudott határidőre elkészülni, ráadásul az európai filmtermés is meglehetősen gyengére sikeredett idén (persze az már más kérdés, hogy a Mostra vége előtt két nappal startoló torontói filmfesztivál akkor mégis miért tudott színvonalasabb programot összeállítani).
Jellemző, hogy a fesztivál óriási faliújságján olyan szélsőséges vélemények jelentek meg, hogy a Film meghalt Velencében, meg hogy Marco Müller fesztiváligazgató elmehet a fenébe, az egyik karikatúrán a rendezvény jelképeként funkcionáló oroszlán szó szerint felkötötte magát. A The Hollywood Reporter újságírója szerint csak egy mazochista fesztiváligazgató válogatna be szar filmeket a versenyprogramba (jó, nem egészen így fogalmazott, de ez volt a lényege), Müller és csapata megtette a tőle telhetőt - amiket kaptunk, azok előzetes szűrőn átment minőségi darabok. Khm, nos igen, ezek után már el sem bírom képzelni, hogy akkor milyen lehetett a többi, kimaradt produkció.
Na de koncentráljunk inkább a pozitívumokra! A fesztiválhangulat ugyanolyan kiváló volt mint tavalyelőtt. Egy igazi filmrajongó számára semmihez sem fogható érzés az, amikor a világ minden tájáról összesereglett hasonszőrű fanatikusokkal együtt, jó esetben a rendező és a főszereplő(k) társaságában, a hivatalos bemutató előtt akár több hónappal tekinthet meg számos várva várt filmet - egy életre szóló élményt szerezve ezzel önmagának. Számomra idén Kitano, Aronofsky és Bahrani munkája volt az, ami miatt már önmagában megérte elzarándokolni a Lidóra. Sőt ha már a pozitívumoknál tartunk, akkor mindenképpen megemlíteném azt is, hogy mennyire feledhetetlen élmény, amikor Hayao Miyazaki vagy éppen Takeshi Kitano foglal helyet 10 méterre az embertől, Anne Hathaway mosolyog rá, vagy éppen Darren Aronofsky és Mickey Rourke sétál el az orra előtt…
Mint korábban írtam, a laptop ugyan kinyiffant (szerencsére utólag kiderült, mákom van, másfél hónapig még garis), viszont volt helyette papír és ceruza, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy szorgosan jegyzetelgessem a gondolataimat kilenc napon keresztül. Így a következő néhány napban pár hosszabb-rövidebb poszt erejéig fel fogjuk eleveníteni a fesztivál néhány emlékezetes és kevésbé emlékezetes pillanatát.
Ja és még mielőtt elfelejteném: kattintgattam a fényképezőgéppel rendesen, aminek az eredménye úgy kábé kétszáz fotó. Amint lesz időm, feltöltöm őket, és a flickr-en lesz egy kis válogatás a legjobbakból!
Filmhírek menni Velence…
Így van, egészen pontosan a 65. Velencei Filmfesztivált célozzuk meg! Kivettem az ez évi szabadságomat, és egy merész gondolattal összekötöttem a kellemeset a hasznossal: kilenc napon keresztül végre kiélhetem a filmmániámat Európa második legnagyobb filmfesztiválján, miközben a munkahelyi robot után pihenhetek végre egyet a lagúnák városában.
Szóval lényeg ami lényeg: ha a technika is úgy akarja, akkor az elkövetkező néhány napban (aug. 28 - szept. 6) fesztiválbeszámolók következnek: remélhetőleg párszor be fogok jelentkezni az aktuális eseményekkel illetve a megtekintett filmekkel kapcsolatban.
Ebből a kínálatból fogok szemezgetni teljes mértékben szubjektív alapon. Mely produkciókra vagyok különösképpen kíváncsi? Íme egy pár cím ízelítőül:
Darren Aronofsky - The Wrestler: Darren Aronofsky két év után ismét a Lidón debütál legújabb filmjével, a The Wrestler-rel (külön örülök ennek a ténynek, mivel 2006-ban ott voltam azon a bizonyos The Fountain premieren, és már akkor egy életreszóló élményt köszönhettem a direktor úrnak). A sportfilmbe oltott dráma főszerepeiben Mickey Rourke, Marisa Tomei és Evan Rachel Wood. Ez kötelező darab lesz.
Takeshi Kitano - Achilles to kame: A japán film fenegyereke, Takeshi Kitano szintén tiszteletét teszi a velencei filmfesztiválon. ‘97-ben egyszer már elhozta innen az Arany Oroszlánt a Hana-Bi című zsarudrámájával. Majd meglátjuk, idén sikerül-e neki. A művészlét nehézségei Kitano szemével. Előzetes errefelé.
Kathryn Bigelow - The Hurt Locker: Mondanak valakinek valamit az olyan thrillerek mint a Holtpont, a Kék acél, a Strange Days - A halál napja vagy az Örvénylő vizeken? Nos, meglepő vagy sem, mindegyik akcióthriller mögött egy bizonyos Kathryn Bigelow nevezetű törékeny(?) hölgyemény áll. Szintén az ő filmje lesz a Hurt Locker című iraki háborús mozi olyan nevekkel mint Ralph Fiennes, Guy Pearce vagy a kiváló David Morse.
Fabrice Du Welz - Vinyan: Egy újabb ígéretesnek tűnő brutálhorror a galloktól. Amíg meg nem érkezik a Martyrs, jó lesz bemelegítésnek. Előzetes itt, képgaléria meg emitt.
Jonathan Demme - Rachel Getting Married: Kapunk egy jóféle keserédes komédiát Hollywood egyik legtehetségesebb fiatal csillaga, Anne Hathaway főszereplésével. A sztori szerint a családjától teljesen elidegenedett leányzó hosszú évek után végre hazatér nővére eljegyzésére. Azonban látogatásával jócskán felborítja a család addigi békés életét, nem kevés humoros és egyben szívszorító pillanatot okozva ezzel. A rendező Jonathan Demme (Philadelphia, A bárányok hallgatnak). Előzetes errefelé.
Miyazaki Hayao - Ponyo on Cliff by the Sea: Azon Miyazaki mester animéje ez, aki korábban már olyan elismert munkákat tett le az asztalra mint a Chihiro szellemországban, a Totoro vagy A vándorló palota. Bár az előzetes alapján a célcsoportot kábé óvodások szintjére lőtték be, sőt általában animéket sem szoktam nézni, mégis - Miyazaki miatt - azt hiszem, be fogom iktatni ezt a darabot.
Oshii Mamoru - The Sky Crawlers: Na ez azért már egy fokkal komolyabb mint a fenti Ponyo. A direktor nevéhez fűződik a ‘95-ös cyberpunk remekmű, a Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell) első és második része. Sőt a fene se gondolta volna, de Mamoru volt a rendezője a nyolcvanas évek egyik klasszikus rajzfilmsorozatának, a Nils Holgersson-nak is. Előzetes a filmből itt.
Barbet Schroeder - Inju, la bête dans l’ombre: Khm, ez már első ránézésre is elég betegnek tűnik…:) Kőkemény thriller jól adagolt horrorral, erotikával, szado-mazoval, egy kis kínzással és egyéb perverziókkal fűszerezve. Az iráni-francia direktor korábbi munkáját, a Terror ügyvédjét tavaly a magyar mozik is vetítették. Előzetes itt, honlap emitt.
Ramin Bahrani - Goodbye Solo: Bahrani filmje az általam egyik legjobban várt indie gyögyszem az egész fesztiválon. Valahol Észak-Karolinában egy 70 körüli makacs öregúr, William 1 000 dollárért felbérel egy fiatal szenegáli taxist, hogy kocsikáztassa néhány napig, majd vigye fel egy hegy tetejére, ahonnan két héten belül le szándékszik ugrani. A hosszú út során Solo, a taxis és a vénember között különös barátság szövődik… Bahrani egyébként messze az egyik legtehetségesebb fiatal függetlenfilmes Amerikában: a Man Push Cart című munkája Ebert bácsi szerint 2005. egyik legjobb indie mozija, míg a tavalyi Chop Shop-ot számos kritikus egyenesen a Meirelles féle Isten városához hasonlította.
Guillermo Arriaga - The Burning Plain: Guillermo Arriaga első rendezése ez. Aki nem tudná, az úriember Alejandro González Iñárritu házi forgatókönyvírója volt hosszú éveken át (lásd Babel, 21 gramm, Korcs szerelmek), egészen addig, amíg tavalyelőtt látványosan össze nem balhéztak. Arriaga számára most itt a kiváló lehetőség: bebizonythatja a világ filmrajongói előtt, hogy tud ő boldogulni Iñárritu irányítása nélkül is. Vagy nem. Főszerepben Charlize Theron és Kim Basinger. Képgaléria itt.
* * *
A Wim Wenders vezette zsűri (Valeria Golino olasz színésznő, Lucrecia Martel argentín rendező, Jurij Arabov orosz forgatókönyvíró, Douglas Gordon brit színész, John Landis amerikai rendező-forgatókönyvíró, illetve Johnnie To hongkongi kultrendező) szeptember 6-án ítéli oda a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt.
Jól van, egyelőre ennyi. Amikor ezen sorokat olvassátok, valószínűleg már egy repülőn fogok ülni valahol Dél-Európa felett. Kéz- és lábtörést magamnak, hamarosan jelentkezem!