Címke: Ramin Bahrani
Ramin Bahrani: Man Push Cart és Chop Shop
Na ez az a poszt lesz az, amit valószínűleg senki nem fog elolvasni, de nem érdekel, erről a rendezőről és erről a két filmről akkor is írnom kell.
Ramin Bahrani nevével akkor találkoztam életemben először, amikor tavalyelőtt szeptemberben kinn voltam a Velencei Fimfesztiválon, és ösztönösen, pusztán sztori alapján kiszúrtam a Goodbye Solo című filmjét, mint potenciális megnézendő alkotást, beültem rá, és bizony elég rendesen beütött (részletes kritika itt), és a fesztivál egyik legnagyobb élménye lett számomra. Ezzel valószínűleg nem csak én lehettem így, mivel a film nem sokkal később elnyerte a Velencei Filmfesztivál közönségdíját, és a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) legjobb rendezői díját. Tovább»
Jön a Goodbye Solo!
Pont a napokban említettem az Anvil kapcsán a Goodbye Solo-t mint olyan tipikus low budget indie gyöngyszemet, melynek pénzügyi támogatás és marketing hiányában nemigen van esélye a mozivászonig eljutni, erre mit ad isten, kinyitom ma az RSS-olvasómat, és mit látok: Ramin Bahrani produkciója talált magának forgalmazót (Roadside Attractions), és 2009. március 27-én be is mutatják a filmet Amerikában. Yikes!
Ennek örömére érkezik is egy poszter, meg jópár kép és videó a film hivatalos oldalán. Érdemes csekkolni őket, még így utólag is mosolyogva néztem végig, ahogyan az itt debütáló Souleymane Sy Savane osztotta az észt a drágalátos jóembernek.:)
Sztori: Észak-Karolinában egy kisvárosban, Winston-Salem-ben egy 70 körüli makacs öregúr, William ezer dollárért felbérel egy fiatal szenegáli taxist, hogy legyen a személyes sofőrje néhány napig, majd két hét múlva szállítmányozza fel egy közeli hegy tetejére, ahonnan le szándékszik ugrani. Morbid egy ötlet, mégis - vagy talán pont ezért - a hátralévő néhány napban az életvidám és nagydumás Solo, illetve a magának való, múltbéli titkot rejtegető, szótlan vénember között különös barátság szövődik.
Trailer hamarosan érkezik, részletes kritika itt.
Kétszemélyes kamaradarab Jarmusch stílusában - Goodbye Solo
Furcsa vagy nem furcsa, de vannak olyan produkciók, melyeknél már az első 10 perc alapján - éppenhogy csak megízlelve a hangulatát - ösztönösen megérzem, hogy ez egy nagyon jó film lesz. És így van ez Ramin Bahrani legújabb rendezésével is.
Azt mindenesetre gyorsan hozzá kell tennem, hogy semmi elfogultság nincs a fenti szavakban: soha az életben nem hallottam korábban a pasasról azon kívül, hogy második rendezését Roger Ebert 2005. egyik legalulértékeltebb produkciójának titulálta, meg hogy a tavalyi Chop Shop-ot többen is az Isten városához hasonlították.
Szóval most így a Goodbye Solo megtekintése után, igenis azt kell mondjam, hogy a kritikusok nem a levegőbe beszéltek - erre a Bahrani nevezetű jóemberre határozottan oda kell figyelni a jövőben! A csávó ugyanis nem kevesebb dolgot művelt, mint megrendezte az idei Mostra legjobb filmjét.
Tipikus független produkció ez a javából: minimálköltségvetés, ismeretlen nevek (na jó, Red West-et leszámítva, aki Elvis Presley közeli jóbarátja és munkatársa, illetve a Memphis Mafia tagja volt), végtelenül leegyszerűsített, minimalista és hétköznapi történet, illetve rendkívül ügyes forgatókönyv és hiteles, életszerű karakterek.
A sztori szerint Észak-Karolinában egy kisvárosban, Winston-Salem-ben egy 70 körüli makacs öregúr, William ezer dollárért felbérel egy fiatal szenegáli taxist, hogy legyen a személyes sofőrje néhány napig, majd két hét múlva szállítmányozza fel egy közeli hegy tetejére, ahonnan le szándékszik ugrani. Morbid egy ötlet, mégis - vagy talán pont ezért - a hátralévő néhány napban az életvidám és nagydumás Solo, illetve a magának való, múltbéli titkot rejtegető, szótlan vénember között különös barátság szövődik.
Nos mind a két főszereplő tökéletes példája annak, hogy a jól kiválasztott színészek mennyire fontosak egy karakterközpontú, kevés szereplős kamaradrámában. A főszereplő néger csávó, Souleymane Sy Savane annak ellenére, hogy full amatőr és zéró filmes tapasztalattal rendelkezik, egy istenáldotta színésztehetség. Nem tudom, hogy Bahrani honnan szalajtotta ezt a pasast, de teljesen lehidaltam az alakításától. Az általa megformált Solo életörömmel teli, fülig érő szájú, örök optimista, könnyen haverkodó, segítőkész, érzőszívű és mindig mindenkinek a legjobbat akaró figura - de szerencsére nem az az idegesítően mesterkélt hurráoptimista személyiség mint Poppy a Happy Go Lucky-ból (legalábbis a trailer alapján). Tipikusan olyan szimpatikus figura, akivel bármikor leülnél sörözgetni és eldumálgatni az élet nagy dolgairól. Mindenesetre Savane-nek nem lehetett nehéz dolga, gyakorlatilag csak önmagát kellett alakítania. Mivel a pasas ugyanilyen laza a való életben is: a vetítés után simán lejött a VIP részről a közönséghez, semmi sztárallűr, mosolyogva hagyta, hogy fotózgassák, lekezelt egy szekérderéknyi emberrel, majd nyugodtan eldumálgatott a nézőkkel.
A Red West által alakított William viszont tökéletes ellentéte Solo karakterének: depressziós, zárkózott, szótlan, önmagába roskadt és élettől megcsömörlött személyiség, akinek a szenegáli taxissal ellentétben tele van a hócipője az emberekkel. West kiválóan viszi vászonra a figurát: meg sem kell szólalnia, arcának minden rezdülése és a szemében bujkáló végtelen szomorúság mindennél többet elmond.
Maga a film, stílusát tekintve, némileg Jim Jarmusch korábbi munkáira emlékeztet, sőt egy ideig teljesen olyan érzésem volt mintha a Goodbye Solo az Éjszaka a földön című klasszikus egyik elveszett szegmense lenne. Ahhoz hasonlóan lassú és kedves történet ez is, mely hétköznapi, apró eseményekre koncentrál (ahogyan Jarmusch fogalmazott egyszer: “Az élet szépsége nem a nagy dolgokban, hanem az apró részletekben rejlik”), miközben nem mellőzi a finom humort sem.
A vége teljesen váratlanul ért, nem erre számítottam. Nyomokban sem emlékeztet a megszokott, klisés hollywoodi befejezésekre, és elég rendesen földhözvágja a gyanútlan nézőt. Tetszett, hogy Bahrani ezt és így be merte vállalni, és hajlandó volt valami újat mutatni.
A Goodbye Solo érett és biztoskezű rendezés egy figyelemreméltó direktortól. Tipikusan olyan szívmelengető indie gyöngyszem, amit csak filmfesztiválokon csíphet el az egyszeri mozirajongó: kis filmről van szó, amiről az átlagnéző valószínűleg soha az életben nem fog hallani, melyben nincsenek nagy nevek, nem áll mögötte pénzes hollywoodi producercsapat, és melynek sajnos esélye sincs a hazai forgalmazásra (ne legyen igazam), ám mindezek semmit nem vonnak le az értékéből.
Ezúton is köszönet Mr. Bahrani-nak, egy életreszóló filmélmény volt! 9/10