Címke: IMAX
Filmmánia: Avatar
Na akkor az IMAX-es élménybeszámoló után Avatar még egyszer. Spike kolléga szintén megírta a véleményét James Cameron legújabb rendezéséről, így most az ő részletes beszámolója, illetve Cameron eddigi karrierjének átfogó háttérelemzése következik.
Előre szólok mindenkinek, vigyázat, hosszú lesz! – jamesb
* * *
Ki a rendező: James Francis Bacon Cameron 1954. augusztus 16-án született Kanadában, Ontario államában, Kapuskasing városkájában, Shirley - művészi hajlamokkal megáldott ápolónő - és Phillip Cameron villamosmérnök fiaként. Fivére, Mike, később kaszkadőr lett, testvére filmjeiben is szerepelt. Chippawa városkájában nőtt fel, nem messze a Niagara-vízesésétől. A Stamford Kollégiumban kezdte meg a tanulmányait, majd a család 1971-ben Kaliforniába, Fullerton városába költözött. James a Fullertoni Kaliforniai Állami Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol angolt és fizikát tanult. Amint ideje engedte, minden alkalmat megragadott, hogy a Dél-Kaliforniai Egyetem (USC) filmarchívumát meglátogassa. Számos ember meglepetéssel fogadta a hírt, hogy a kiterjedt természettudományi ismeretek helyett filozófia szakon tanult tovább 1973-ban. Miután kimaradt az egyetemről, tanulmányai folytatása helyett számos állást vállalt; volt teherautósofőr is, és szabadidejében rengeteget írt. Amikor 1977-ben látta George Lucas világhírű filmjét, a Csillagok Háborúját, otthagyta az állását, és elhatározta, hogy a filmvilágban szakosodik tovább. Syd Field, népszerű amerikai író egyik könyvének elolvasása után elhatározta, hogy két barátjával - az egyikük Randall Frakes volt - készítenek a mű inspiráló hatására egy művészi, tudományos és fantasztikus rövidfilmet, amelynek a forgatókönyvét tíz perc alatt írták meg. Pénzt kölcsönöztek a produkcióhoz, béreltek egy fényképezőgépet, lencséket, filmkészleteket, stúdiót, és végül egy 35 mm-es kamerával rögzítették az alkotásukat, az 1978-as Xenogenesis című sci-fit, amely Cameron első rendezett rövidfilmje lett, és első forgatókönyvírói munkája is egyben. Azonban talán a legfontosabb, hogy egy igazi korai Cameron-zsengével van dolgunk, melyben felfedezhetjük az életmű későbbi darabjainak csíráit, akár motívum-, akár konkrét jelenetszinten, emellett pedig Cameron számos korábbi klasszikus alkotásból merített inspirációt: többek között a Fritz Lang-féle, 1927-es Metropolis geometrikus vonalak segítségével kialakított látványvilágából, vagy az 1933-as King Kong kulcsjelenete, a T-Rex és az óriásmajom közötti konfrontálódás is visszaköszön figyelemreméltó sci-fijében (filmjében ez ember és robot között zajlik, igaz átértelmezve), egyfajta tisztelgésképpen az örökzöld alkotások és a trükkfilmezés legnagyobb alakjai előtt. Hogy értsék, hogy hogyan lehet működtetni egy kamerát, szétszerelték azt, és az első fél napot a rendezés ideje alatt annak tanulmányozására szentelték. Tovább»
Avatar + IMAX beszámoló 2 in 1
Na szóval emberek, ha már 3D, akkor a tavalyi U23D-s poszthoz hasonlóan egy újabb rendhagyó IMAX élménybeszámoló következik, ezúttal az Avatar kapcsán (nem mondod?).
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük talán azzal, hogy mindig is bírtam James Cameron munkásságát. Először is ott volt ugyebár az Alien 2., amely minimum akkora közönség- és kasszasiker lett, mint az első rész (bár a többi már felejtős szvsz), vagy A mélység titka, amely a nyolcvanas évek egyik leginkább alulértékeltebb sci-fije, és meg merem kockáztatni, hogy a rendező úr egyik legjobbja (na de most őszintén, készített-e már ez a pasas egyáltalán szar filmet?).
Utána aztán érkezett egymás után bősz iramban a Terminator saga első két része, amelyek nem túlzás, az akció-sci-fi műfajának talán legnagyobb klasszikusai lettek (pár hónapja néztem újra mindkettőt nosztalgiázás gyanánt, és még mai szemmel nézve is ütött, pedig már a második felvonás is lassan 20 éves alkotás). Tovább»
Alice Csodaországban, Burton meg elemében
Mintha tipikusan Tim Burton-nek találták volna ki ezt a projektet: egy aranyos történet a mese és a valóság határmezsgyéjéről fantasztikus képekkel (némileg a Karácsonyi lidércnyomásra emlékeztet, mínusz karácsony és sötét bűbáj) és a zseniális Danny Elfman zenéjével (a trailer alapján egyből kiszúrtam, meg se kellett nézni az imdb-t).
Az amcsiknál egyébként IMAX-ben fog menni, fene enné a jó dolgukat - nagyon remélem, hogy mire ide eljut, nálunk is.
Ja és említettem már? A Bolondos Kalapos szerepében Johnny Depp (immár a hetedik közös projektje Burton barátunkkal). 
Bónusz: A filmre készülvén tessék Lewis Carrollt olvasgatni.
U2 3D avagy IMAX beszámoló 2 in 1
Na szóval ez a poszt afféle rendhagyó IMAX- illetve koncertfilm-élménybeszámoló lesz egyben. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy annak ellenére, hogy fanatikus filmőrült vagyok - meglepő vagy sem - de soha nem voltam még IMAX moziban. Mikor év elején nálunk is megjelent végre az IMAX technológia az Arena-ban, fontolgattam, hogy csekkolni kellene ezeket a 30-40 perces szösszeneteket, de az istennek nem bírtam rászánni magam (a dinós ‘98-ban, az óceános meg ‘94-ben készült, azóta pedig ugye rengeteget fejlődött a technológia), szóval gondoltam inkább kivárok. A Beowulf 3D-n erőteljesen gondolkoztam, de maga a film nem izgatott fel annyira, hogy kipengessem a jegy árát (a westendben egyébként is digitális RealD technológia működik, nem klasszikus IMAX, de ez már más téma).
Aztán mikor márciusban meghallottam, hogy a január 19-i Sundance premier után relatíve gyorsan magyarhonba is behozzák a banda dél-amerikai Vertigo koncertkörútján rögzített U2 3D-t (mely egyúttal a világ legelső - legkorszerűbb technológiával - élőben rögzített digitális 3D filmje), akkor tudtam, hogy ezt nekem kötelezően meg kell néznem. Soha nem voltam egy elborult U2 fanatikus, de Bono-ék élete és munkássága mindig is simán belefért a zenei ízlésembe, ráadásul mivel IMAX szűz voltam, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy összekössem a kellemeset a hasznossal!
Szóval moziba be, jegy megvesz, kapunk egy műanyag batár szódásszifont 3D-s szemüveg címén, és irány a terem. Miután helyet foglaltam, az első amit kiszúrtam (közvetlenül azután, hogy nincs pohártartó), hogy tényleg valami brutálisan nagy (18×24 méteres) vásznat használnak. Előzetesek elkezdődnek (Wall-E meg Narnia), ezek kábé a batár vászon negyedén vagy ötödén futnak, aztán jön az űrhajós IMAX ajánló. Na itt hidaltam le először a 3D érzéstől, az a bizonyos vízbuborék ugyanis szó szerint lejött a vászonról, és ott lebegett előttem kéznyújtásnyira, egészen addig amíg az egyik űrhajós csávó be nem hamizta. Ezután fiatal csajszi a vászon mellett szépen előadja magát: fasza élményben lesz részünk; elvisznek minket a U2 dél-amerikai koncertkörútjára; mobilt, fényképezőt használni szigorúan tilos; ha szédülünk, vegyük le a szemüveget, és fókuszáljunk a padlóra néhány pillanatig, bla bla bla… Senkit nem érdekelt különösebben (mindenki a koncertet várta már), nem is dumált sokáig szerencsére. Elkeződik végre a koncert, az első pillanatban enyhe csalódás (naívan azt gondoltam, hogy majd minden képkocka lejön a vászonról, de nem), aztán villámgyors lehidalás a térérzettől. Clayton néhányszor szó szerint beletolta a gitár nyakát az arcomba, vagy volt egy jelenet, amikor Bono közvetlenül a kamerába énekelt, és tisztára olyan érzésem volt, hogy vagy fél méterre áll tőlem, és ha kinyújtanám a kezem, akkor simán vállon tudnám veregetni (ez az barátom, jól tolod!). De nem is igazán ezek a vászonból kinyúlások voltak a jellemzőek, hanem inkább a - hogy is mondjam - egyfajta befelé mélyülés vagy mélységérzet. Tipikus példa a mikrofon befelé nyúló ága, vagy a kedvenc részem, amikor az operatőr a tomboló közönség kellős közepéről kameráz, és totál olyan érzésed van, mintha te állnál ott, és az előtted lévő fejek kábé 2 centire bólogatnának ütemesen (néha bizony összekevertem a moziban előttem ülők fejét a koncerten lévő fejekkel). Annyira durva a térhatás, hogy szabályosan kivehető a különbség, hogy ki milyen távolságra (mélységre) áll tőled. Vagy a másik jellemző példa, amikor nagytotálban mutatják a stage-et, és rendesen érzed a távolságokat mint egy igazi koncerten.
A kép kristálytiszta és tűéles (de olyan durván, hogy minden egyes izzadságcsepp tisztán kivehető Bono homlokán meg nyakán), látszik, hogy HD-ben vették fel az egészet: a közönségben még a több sorral hátrébb lévő arcok is jól kivehetőek (nekik mekkora élmény lehetett már, elújságolhaják a haveroknak, hogy U2 [koncert]filmben szerepeltek).
A hangzás elsőrangú, brutálisan jól szólt azon a vetítésen, amin voltam (12 ezer wattos hangrendszer 44 hangszóróval), különösen a mélyek voltak súlyosak: minden egyes dobütést a gyomromban éreztem, a basszusgitár szintén nagyon durván szólt (főleg a With Or Without You intrójánál). Nagyon jól van keverve a cucc, az 5.1-es térhatás tökéletesen kijött (bár az is igaz, hogy a 12 soros terem közepén a 6. sorban ültem).
A setlist teljesen korrekt, egyfajta karrieráttekintő válogatás a legjobb illetve legismertebb számokból: Sunday Bloody Sunday, One, Beautiful Day, Vertigo, With Or Without You, csupa olyan szám, amiket szinte mindenki hallott már legalább egyszer az életében. Jellemző egyébként, hogy a relatíve “leggyengébb” szám pont a legismertebb, agyonjátszott One lett (bár az előkerülő mobilok világító színorgiája elég jól mutatott), míg a legjobb meg pont az, amire soha nem voltam igazán rákattanva. A Where The Streets Have No Name-ről van szó, mely valami brutálisan jól szólt, sokkal de sokkal jobban bejött az albumverziónál, messze a koncert csúcspontja volt számomra, ilyen szintű zúzást és közönségtombolást régen láttam koncerten, már ezért a pár percért megérte megnézni az egész előadást. Ekkor sajnáltam nagyon, hogy nem vagyok ott élőben, mert bizony kedvem támadt volna felpattanni a székemből ugrálni egyet (egyébként is kész mazochizmus ülve végignézni ezt a koncertet :) ). Egyébként hihetetlen élmény lehetett kilencvenezres hullámzó tömeg előtt játszani, a legemlékezetesebbek pont azok a közeli felvételek lettek, amiket Bono-ék szemszögéből mutatnak.
Az egyetlen hátránya a U23D-nek, hogy nagyon rövid, simán elnéztem volna még vagy egy órát. Valahol olvastam egyébként, hogy azért lett csak nyolcvanvalahány perc az egész film, mert a 3D-s technológia leterheli az agyat illetve a szemet (az elején tompán fájt a fejem, de utána szerencsére elmúlt), ezért a másfél óra egyfajta a biztonsági korlát a vetítések során (a legtöbb IMAX film egyébként is csak 40 perc max).
Hihetetlen volt látni, hogy mit lehet kihozni a 3D-ből: ezt a koncertet mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia, ennél nagyobb élmény már tényleg csak az, ha első sorban csápolsz egy igazi koncerten. Aki valamennyire is szereti ezt a bandát, annak a U2 3D maga lesz a kánaán. Bár ezt az audiovizuális orgiát szerintem még azok is élvezni fogják, akik default állapotban nem hallgatnak U2-t. Kötelező látnivaló, én tuti repetázni fogok belőle!
Setlist:
Vertigo
Beautiful Day
New Year’s Day
Sometimes You Can’t Make It on Your Own
Love and Peace or Else
Sunday Bloody Sunday
Bullet the Blue Sky
Miss Sarajevo / részlet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából
Pride (In the Name of Love)
Where the Streets Have No Name
One
Ráadás:
The Fly
With or Without You
Végefőcím:
Yahweh
Journey to the Center of the Earth 3D
Nos ez egy 3D-ben forgatott kalandfilm lesz Brendan Fraser főszereplésével Jules Verne regénye alapján. Íme hozzá a poszter.
A sztori szerint egy tudós, az unokaöccse és egy hegyi vezető a Föld középpontja felé indulnak, ahol egy fantasztikus de veszélyes elveszett világot találnak.
A film bemutatója 2008. július 11-én lesz az Egyesült Államokban.