Címke: Humphrey Bogart
Filmmánia: Casablanca
Emigráns romantika a II. világháború hajnalán Marokkóban… Casablanca kritika.
Casablanca (1942)
“This is the beginning of a beautiful friendship.”
Ki a rendező: A budapesti születésű Kertész Mihály avagy Michael Curtiz, aki 1926-ban az Egyesült Államokba emigrált, majd a Warner Bros. égisze alatt több mint 100 filmet készített Hollywoodban. Az Amerikai Filmakadémia 1944-ben három Oscar-díjjal jutalmazta leghíresebb filmjét - jelen ismertetőnk tárgyát - a Casablanca-át a legjobb rendezés, a legjobb film és a legjobb forgatókönyv kategóriákban.
Ki játszik benne: Humphrey Bogart, Hollywood aranykorának egyik legsikeresebb színésze, akinek hamar védjegyévé váltak a nyers, cinikus és szűkszavú, ugyanakkor rafinált, merész és sármos karakterek. Legismertebb filmjei a Magas Sierra, A máltai sólyom, A félelem órái, Afrika királynője, na és persze a Casablanca. A tekintélyes Amerikai Filmintézet (AFI) hivatalos ranglistája szerint Bogart minden idők legjobb színésze.
A stockholmi születésű színésznő, Ingrid Bergman, aki felváltva játszott svéd és amerikai filmekben. Első sikerét a Casablancával érte el, majd három évvel később már át is vehette a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat a Gázláng című filmben nyújtott alakításáért. 1956-ban illetve 1974-ben további két aranyszobrocskával jutalmazták (Anasztázia illetve a Gyilkosság az Orient Expresszen). A fentebb említett AFI listán Bergman a negyedik helyen áll Katharine Hepburn, Bette Davis és Audrey Hepburn után.
Mi a sztori: A II. világháború hajnalán európaiak ezrei menekültek az öreg kontinensről Amerikába. Útjuk némi kerülővel Marokkón, egészen pontosan Casablancán vezetett keresztül, ahol a szerencsésebbek - amennyiben kellő pénzzel vagy befolyással rendelkeztek - vízumot szereztek, majd indulhattak Lisszabonba, onnan pedig az Újvilágba. A nagy többség azonban Casablancában várakozott…
Értékelés: El se hiszem, végre idáig is eljutottam, sikerült pótolnom ezt a filmtörténeti klasszikust (egyébként is kaptam már a fejemre ezen hiányosságom miatt a kommentekben… ;) ). Nos a napokban kedvező volt a csillagok állása: hirtelen egyszerre lett hangulatom, kedvem illetve időm megtekinteni ezt a filmet, ami már vagy úgy 10 éve szerepelt a kötelezően megnézendők listáján. Pedig, pedig… Pedig hát… :)
Az első dolog, ami most így elsőre beugrik a filmmel kapcsolatban, miközben így egy kellemes délutáni szundikálás után pötyögöm ezen sorokat, hogy a Casablanca máig nem veszített semmit fényéből: ugyanolyan simán nézhető film még mai szemmel is, mint amilyen lehetett a premieren 1942. november 26-án. Ráadásul csak most értettem meg igazán, hogy miért is tanyázik ez a film évek óta az IMDb 10 legjobb filmje között több mint százezer szavazattal, és miért tartják a kritikusok oly fontos és meghatározó filmtörténeti alapműnek (a Rottenen csekély 98%, ami szintén nem túl gyakori arrafelé, de ez már más történet).
Nem is igazán a Casablanca klasszikus értelemben vett romantikus hangulata fogott meg igazán, hanem a mesteri forgatókönyv, ami Humphrey Bogart játéka mellett messze legerősebb eleme az egész filmnek. Elejétől a végig lekötött az izgalmasan, fordulatosan és intelligens módon szőtt cselekmény; rengeteg ismerős részlet köszönt vissza; mosolyogva hallottam újra azokat a forgatókönyíró trió ((Julius J. Epstein, Philip G. Epstein, Howard Koch) által a szereplők szájába adott szövegeket, melyeket máig sokan idézgetnek szerte a világon (emelje fel a kezét, aki nem ismeri a klasszikus “This is the beginning of a beautifui friendship”-et, amit négy évvel ezelőtt még a Sziget Fesztivál szervezői is felhasználtak saját marketingkampányukhoz).
Szóval adott egy kiválóan összerakott forgatókönyv, melyben minden egyes karakter remekül felépített jellemfejlődésen megy át. Először is ugye ott van Rick, akinek összetörték a szívét Párizsban, és aki látszólag cinikus és önző módon csak a saját érdekeit nézi, mégis képes megbocsátani volt kedvesének, újra megtanulja értékelni saját életét, illetve rájön, hogy vannak az érdekeinél fontosabb és nemesebb célok is. A kezdetben semlegesként viselkedő rendőrprefektus szintén színt vall, de akár azt a Victor Laszlo-t is nyugodtan megemlíthetjük, aki miután megbizonyosodik felesége odaadásáról, rájön, hogy csak a nő személyiségéből meríthet igazán erős és bátorságot.
A két főszereplő, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman végig lenyűgözően alakít, minden egyes közös jelenetükben vibrál a levegő közöttük. Ső ha már színészi teljesítmény, akkor különösen Bogart-tól hidaltam le: profi módon hozza a látszólag cinikus, kőkemény üzletembert, akinél csak a pénz meg a befolyás számít. Mégis a külső álarc mögött, valahol mélyen, egy alapvetően szentimentális én rejtőzik, mely hajlamos a gyengék oldalára állni, ha úgy hozza a sors. A forgatókönyvíróknak felejthetetlen karaktert sikerült megalkotniuk Rick Blaine személyében: többször is elmosolyodtam a pasas szenvtelen fejjel előadott ironikus beszólásain (Csaj: “Látom ma este?”, Rick: “Ilyen előre nem tervezek!”, vagy a másik klasszikus, jóember sajnálkozik a bárban: “Az a két szegény német futár…”, Rick: “Mázlisták! Tegnap csak futárok voltak, ma viszont már dicsőséges halottak!”). Bogartnak az alakításáért simán kijárt volna egy Oscar (jelölték is, de végül Paul Lukas orozta el előle a díjat az Őrség a Rajnán című filmben nyújtott teljesítményének köszönhetően).
Egyébként az egész film mélyen háborúellenes: miközben néztem, pont azon filóztam, hogy a negyvenes évek elején vajon hogy a fenébe adhatták ezt le a germánoknál, aztán persze kiderült, hogy sehogy: 1942-ben a cenzorok kapásból betiltották az akkori Németországban, mondván, hogy a sztori náciellenes propaganda. A háború végeztével engedélyezték ugyan a bemutatását, de így is kábé 20 percet kivágtak az eredeti változatból (Strasser tábornok karaktere meg az összes nácizmusra utaló jelenet egy az egyben ment a kukába), vagy az is jellemző, hogy a cseh származású ellenállóból, Victor Laszlo-ból hirtelen Victor Larsen, atomfizikus lett. A vágatlan és cenzúrázatlan változat végül csak a hetvenes években kerülhetett a nagyközönség elé.
A történet vége szerintem eléggé kiszámítható, vagy legalábbis minimum sejthető - még az egyszeri filmrajongó számára is. Bár ezt nem igazán tudom negatívumként felróni, mivel annyi film (Brazil; Harry és Sally; Játszd újra, Sam; Simpson-család - tessék csak megnézni a tekintélyes listát) utalt már vissza arra a bizonyos zárójelenetre illetve magára a filmre, hogy szerintem az is tudja, hogyan végződik a Casablanca, aki még soha életében nem látta.
A technikai kivitelezés persze kezdetleges, konkrétan a háttérvetítések voltak mai szemmel nézve viccesek (Bogart meg Bergman autókáznak, és a tájat mögéjük vetítik, ilyesmik), vagy akár a lövöldözős jeleneteket is említhetném. Bár tegyük gyorsan hozzá, amit lehetett, azt azért igyekeztek kihozni a negyvenes évek technikájából (a film elején az animáció például teljesen korrekt).
Szóval lényeg, ami lényeg, a Casablanca minden fenti “kötekedés” ellenére igazi mestermunka, melynek sikerült kiállnia az idő próbáját, és melynek méltán ott a helye a filmtörténelem legnagyobb klasszikusai között (az pedig, hogy egy honfitársunk rendezte, csak hab a tortán). A valaha készült egyik legmeghatározottb filmalkotás, melynek megtekintése minden valamirevaló cinephil számára kötelező! 10/10