Címke: horror
Meszelt fejű gyerekek ijesztgetnek - Vinyan
Illetve csak ijesztgetni próbálnak, kevés sikerrel. A fesztivál legnagyobb csalódása ez, pedig nagyon-nagyon vártam az előzetes alapján, és a vetítés alatt bizonyisten próbáltam megkedvelni, de egyszerűen nem ment. Azt hittem, hogy egy fasza kis hardcore horror lesz, erre egy baromi unalmas és vontatott zagyvalékot kapunk összecsapott szkripttel és gyakorlatilag zéróra redukált ijesztgetéssel (némi túlzással annyi benne a feszültség mint mackósajtban a brummogás). Igénytelen, szar, horrornak álcázott drámakezdemény ez, melynek se füle, se farka. Nem is értem, mi volt ebben a horror: no para, no blood, no suspense - csak ásítás és alukálás a kellemesen puha székben.
Paul (Rufus Sewell) és Jeanne Bellmer (Emmanuelle Béart) hat hónappal ezelőtt vesztette el kisfiát a délkelet-ázsiai térséget sújtó szökőárban. Az esetet - érthető módon - a mai napig nem bírták kiheverni, és még mindig Phuket-ben, Thaiföldön tartózkodnak, hátha valahogy nyomára bukkannak az elveszett kis srácnak. Egyik este a helyi segélyszervezet az aktuális összeruccanáson levetít egy videofelvételt a Burma legeldugodtabb részében található falvak és az ottan élők nyomorúságos helyzetéről. Jeanne meg van győződve róla, hogy az egyik képkockán saját elveszett gyermekét pillantotta meg. A felvétel azonban túlságosan homályos, és a férj sem hisz igazán az egészben, mégis saját lelkiismeretük megnyugtatása érdekében a házaspár egy helyi emberkereskedő banda tagjának segítségével (Thaksin Gao rulez:) ) beveti magát a burmai dzsungel kellős közepére, ahol az események néhány nap múlva váratlan fordulatot vesznek.
Az alapötlet egész jó, sőt még jól is kezdődik (a főcím és a nyitójelenet technikai megvalósítása vérprofi - a Visszafordíthatatlan című sokkoló brutáldráma operatőrének munkája), viszont a sztori az első félóra után egyre érdektelenebbé válik (elsősorban azért mert a dzsungelben történő események sorozata egyszerűen eltúlzott és nevetséges hülyeség, ami nemhogy hihető, de még komolyan se lehet venni).
Nagyon nem jött be ez a film: horrornak harmatgyenge, drámának meg túl felületes. Néha konkrétan az volt az érzésem, hogy Fabrice Du Welz rendező úr maga sem tudta eldönteni, hogy akkor most horrort vagy drámát kíván forgatni. Egy-kicsit-ebből-egy-kicsit-abból maszlag az egész, a sokkolónak szánt rizstálas jelenetet egyszerűen nem bírtam ki röhögés nélkül. Meg egyébként is, sorry, de fehérre meszelt képű, 10 éves forma lurkóktól egyszerűen nem tudok beparázni, akárhogy is szeretnék. Arról nem is beszélve, hogy ehhez hasonló sztorit egyszer már amúgy is láttunk az Ils jóvoltából (az is gyenge horror volt, mégis klasszisokkal jobb mint ez a langyizás).
A film végén lévő zárójelenet meg inkább sajnálatra méltóan szánalmas mint sokkoló: hiába erősít rá a horrorvonalra a rendező úr, ha egyszer valószerűtlen és megmosolygató az egész. A közönség nem is díjazta, az eddigi filmek közül ez kapta a legkisebb tapsot a vetítés után (elég égő pillanat volt a jelenlévő Béart és Du Welz számára - nem lettem volna a helyükben akkor).
Nagy csalódás számomra a Vinyan: egy paráztató belga pszichoterrorra számítottam bemelegítésképpen a hamarosan közelgő Martyrs előtt, erre egy-két jól összerakott jelenet kivételével kapunk egy teljesen átlagos, igénytelen B-filmet. Ez azonban édeskevés. 4.5/10
Szex, erőszak, gésa - Inju, la bête dans l’ombre
A trailer meglehetősen bizarr látványt ígért (aki nem tudná: az átlagnál valamivel fogékonyabb vagyok az elborult, beteg, bevállalós történetekre), szóval gondoltam bepróbálkozom ezzel a darabbal. Nem kellett volna.
Tipikus B-film ez annak minden előnyével és hátrányával együtt - inkább hátrányával mint előnyével: véres, erőszakos, perverz (eddig oké), de emellett gagyi, röhejes, semmitmondó és minimalista produkció olcsó horrorba avagy inkább igénytelen thrillerbe ágyazva.
A naturalizmuson és az explicit jeleneteken - gallokról lévén szó - már meg sem lepődöm: az Inju-ban hullanak a fejek mint a legyek (gyönyörű képzavar - gratula, jamesb), van benne egy jó adag szexuális aberráció: bondage, kikötözés, szado-mazo, fetisizmus, fenekelés, kukkulás, lábujjszopkodás, minden, ami szem-szájnak ingere.
Már a kellően “impozáns” nyitójelenetnél megindultak páran a kijárat felé: tradícionális japán házban csajszi mögé odalopódzik egy maszkos fazon egy bazinagy szamurájkarddal, majd a kedves leányzó annak rendje és módja szerint elveszíti a fejét (szó szerint). Aztán következik egy kis kardozás: a rejtélyes maszkos gyilkos kinyírja az egyszemélyes felmentő seregként érkező főhőst. Vértől csöpögő kardjával büszkén győzedelmeskedik a Gonosz, majd hirtelen peregni kezd a vége főcím. Wtf? Aztán kiderül, hogy amit az elmúlt néhány percben láttunk az valójában egy film a filmben, amit a történet főszereplője, Alex Fayard vetített le tanítványainak egy egyetemi szemináriumon.
Fayard regényíró, az extrém erőszak a szakterülete illetve a kedvenc témája, és könyvei is főleg erről szólnak. Példaképe a japán szerző, Shundei Oe, akinek stílusából előszeretettel merít.
Maga Oe egyébként rejtélyes egy figura: múltja ismeretlen, arcát senki nem ismeri, még kiadójának képviselője sem találkozhat vele szemtől-szemben. Mégis a pali sötét és vérben tocsogó, Gonoszt dicsőítő, elborult sztorijai különösen jól fogynak a japán könyvpiacon (még annak ellenére is, hogy számos vélemény szerint, Oe-t ugyanolyan beteg indulatok vezérlik mint saját antiszociális hőseit).
Fayard a példaképpel történő esetleges találkozás reményében lelkesen érkezik Japánba egy közönségtalálkozóra frissen megjelent könyvével egyetemben, azonban hamarosan ráfagy a mosoly az arcára, amikor saját bőrén tapasztalja meg, hogy Shundei Oe nem bírja a konkurenciát…
Annak ellenére, hogy full igénytelen B-moziról van szó, az alapszitu egész ígéretes (ezért is ültem be rá), de sajnos a forgatókönyv pontosan ugyanolyan hibáktól szenved mint a Jerichow: kiszámítható az egész (bár nem olyan mértékben mint Petzold filmje). Sőt akár a The Burning Plain-t is említhetném: hasonlóan mint ott, az Inju végén lévő nagy csavart már a sztori közepénél előre láthatja a tapasztalt mozinéző, így aztán nincs semmi meglepődés, semmi lehidalás (bár lehet, hogy csak én nézek túl sok thrillert, fene tudja). A lassan csordogáló történet a film utolsó harmadára ugyan belelendül, de akkorra sajnos már minden érdeklődésemet elveszítettem (egyébként is valamikor hajnali fél 1 fele fejeződött be a vetítés).
Túlságosan hatásvadász a rendezés (ez a fentebb linkelt trailerre is elmondható, de ott marketingszempontból nézve még belefér), sőt gyakran önmaga paródiájába fordul át. A lefejezős nyitójelenet inkább nevetségesen abszurd módon hat mint elborzaszt, vagy a lábujjszopkodós - később a változatosság kedvéért kiláncolós-elfenekelős - szexjelenet is inkább megmosolyogtatóan gagyi mint erotikus és érzéki. Pedig sajnos attól tartok Barbet Schroeder direktor úr ezt nagyon is komolyan gondolta.
Az eddig ismertetett velencei produkciókkal ellentétben itt aztán semmi extra színészi játékról nem beszélhetünk (oké, B-mozinál nem is ez a lényeg). Az egész cast-ból egyedül csak a Fayard-ot alakító Benoît Magimel feje volt ismerős, bár egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy honnan. Aztán leesett, hogy egy hasonlóan beteg Haneke-dolgozatban, a Zongoratanárnőben láttam korábban, ahol éppenséggel Isabelle Huppert kezdett ki vele meglehetősen emlékezetes, nem éppen hétköznapi módon.
Az Inju, la bête dans l’ombre egy meglehetősen igénytelen produkció maszkos gyilkossal, gésával, dugással és jó sok perverzióval, mely gyakran az abszurditás határán táncol. Egyedül talán a B-filmek szerelmesei számára ér meg egy próbát - nekik is csak akkor, ha majd kijön DVD-n. 5/10
Filmmánia: Pathology
Boncolás, dugás és halálos játszmák a hullaházban… Spoilerekkel fűszerezett kritika az év egyik legrosszabb filmjéhez.
Pathology (2008)
“No body is safe”
Ki a rendező: A hannoveri születésű Marc Schoelermann, akinek ez az első egész estés játékfilmje. Korábban reklámfilmesként dolgozott illetve rendezett két videoklipet is a Scooternek (<sarcasm> ez aztán a fantasztikus karrier </sarcasm>).
Ki játszik benne: Mindössze két ismertebb névvel (Milo Ventimiglia és Alyssa Milano) találkozhatunk, a többiek maximum sorozatokból lehetnek ismerősek.
Mi a sztori: Miután az orvostanhallgató Ted Gray (Milo Ventimiglia) kiváló eredménnyel diplomázik, bekerül az ország egyik legnevesebb egyetemének patológia kurzusára. Tehetségének és határozottságának köszönhetően meghívást kap egy zárt elitcsoportba, ahol a képzés kiemelkedő gyakornokai dolgoznak. Ted örül ugyan új barátainak, de hamarosan gyanakodni kezd, mivel valami nem stimmel körülöttük. Végül rájön, hogy ő pusztán csak eszköz a titkos éjszakai hullaházi foglalkozások során, ahol a tökéletes gyilkosság kivitelezésében versenyeznek. Ted-et egyre inkább magával rántják az események, azonban ha életben akar maradni, akkor egy lépéssel mindig a többiek előtt kell járnia…
Értékelés: Nos emberek, ez a film - így, ilyen formában - gáz! Ha ezt viccnek szánták, akkor nem volt vicces, ha meg komolyan gondolták, akkor szégyelljék magukat. Pedig nagyon vártam már ezt a thrillert, tavaly még a legjobban várt 30 film közé is bekerült.
Olyan ez kérem, mint az állatorvosi ló, hogy hogyan is nem kéne filmet készíteni. Először is itt van a forgatókönyv, ami már önmagában egy vicc. Halálkomolyan mondom, nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára ennyire borzalmas szkripttel. Pedig az alapötlet nem lett volna rossz (sőt a film még egész jól indult a maga morbid stílusában). Na de így elcseszni valamit. Elkezdik építeni Ted karakterét: ő a jólfésült, szimpatikus csávó, aki imádja a barátnőjét, szeret segíteni az embereken, szaktudását kizárólag az emberiség megsegítésére használja fel (lásd hippokratészi eskü a film elején), aztán a sztori közepén Neveldine-nek és Taylor-nak köszönhetően a karakter valami oknál fogva mégis vesz egy elegáns 180 fokos fordulatot, és a rendező úr lehúzza a WC-n az egészet, amit az első néhány jelenetben felépített.
Emberünk úgy kábé a 15. percben előadja a szentbeszédet, hogy állatok vagyunk, bennünk van az ölés ösztöne, de nem gyilkolunk, mert intelligens és civilizált emberek vagyunk, úgysem úsznánk meg satöbbi-satöbbi, aztán újabb negyedórával később szemrezzenés nélkül hagy meghalni valakit a buszon. Vagy a másik nagy pillanat, amikor a kórházban kínyír egy ember, és még ő érvel azzal, hogy úgyis meghalt volna (hiába szánták annak, ez nem jellemfejlődés, hanem abszolút karaktertől elütő viselkedés mindkét jelenetben). Vagy ilyen dumákat, hogy asszongya: “Az első dugást sosem felejted el. Íme az apám!”. Wtf? Akkor ezt így most hogy? Ilyenek max. gagyi tinivígjátékokban szoktak szerepelni nem egy önmagát valamennyire is komolyan vevő thrillerben (nem is bírtam megállni röhögés nélkül).
Aztán amivel abszolút betelt nálam a pohár, az az egyik jelenet volt a sztori vége felé: amikor Ted a csaját boncolja lágy, szinte már-már simogató kézmozdulatokkal - kiemeli a hölgy szívét, majd szerelmetesen ránéz, miközben szól a romantikus zenei aláfestés. Nos ez kérem szépen, olyan szinten önmaga paródiája volt, hogy még most visszagondolva is rámtör a nevethetnék, pedig elvileg egy drámai jelenet akart lenni. Ha ezt Herr Schoelermann komolyan gondolta, akkor javaslom, hogy gondolkozzon el egy esetleges pályamódosításon, mert ezt a szakmát nem neki találták ki. És akkor még nem is említettem olyan logikai bakikat, hogy vajon a főmocsok hogy a jóistenbe él túl egy olyan robbanást, amiben mindenki azonnal kinyiffan, vagy hogy miként lesz 1 percből 6 és fél perc. De hát ezek már csak apróságok, a fentiekhez képest.
Na de elég legyen a szkript baromságaiból, nézzük a szereplőket! Igazán szólva csak Milo barátunk volt ismerős a castból (ő alakította ugye korábban Sly fiát a Rocky Balboában). Nem állítom, hogy Tobey Maguire-klón barátunk akkora istencsapása lenne mint Hayden Christensen, Orlando Bloom vagy Shia LaBeouf, de hát sajnos nem tudott mit kezdeni azzal a maszlaggal, amit a “tiszteletreméltó” forgatókönyvírók a szájába applikáltak.
A többi szereplő még felejtősebb, egyébként is testhezálló, igazi B-kategóriás színészeknek való munkát kaptak: boncoltak, piáltak, dugtak vagy egymást fikázták a vásznon. Sajnos elég gáz volt látni, hogy Alyssa Milano hová süllyedt (jó, nem mintha olyan magasról koppant volna, de azért mégis). Egyedül talán csak a főellent alakító Michael Weston-t emelném ki, az ő játéka volt a legjobb az egész bagázsból (már amennyire ilyen feltételek között lehet legjobbnak lenni). Csak mellékesen jegyezném meg, hogy Weston egyébként sem tehetségtelen hülyegyerek, a Sírhant Művekben egyszer már lekanyarított egy emlékezetes epizódszerepet (ő volt az a bizonyos őrült stoppos).
Emlékszem korábban számos kritikus megemlítette, hogy mennyire gore-ral teli ez a film. Nos akkor lehet, hogy én rossz fillmet néztem, de az À l’intérieur-ök vagy a Fűrészek korában ez a fajta naturalizmus szinte már semmiség (ha többé-kevésbé elviseled Jigsaw szadista munkásságát, akkor ezt is simán túl fogod élni!).
Nagy csalódás a Pathology, a REC és a WAZ mellett idén már a harmadik (bár ha összehasonlítjuk, Balagueró filmje még mindig messze jobb mint ez a hullaházas baromság vagy az a pelenkás Hetedik próbálkozás). Soha többet ilyet mégegyszer! Marc Schoelermann illetve a mélyen tisztelt forgatókönyvíró duó meg büntetésből nézzen egy héten keresztül Kis Vukot! 3/10
Filmmánia: WAZ
Egy kis Hetedik + egy kis Fűrész = egy nagy semmi… WAZ kritika.
WAZ (2007)
“Love doesn’t hurt. It kills.”
Ki a rendező: A brit születésű Tom Shankland, aki korábban tévé- illetve rövidfilmeket készített. Ez az első egész estés játékfilmje. Úgy látszik, bejönnek neki a sötét témák, mert jövőre már egy jófélének tűnő véres horrorral érkezik.
Ki játszik benne: Svédország egyik legsikeresebb exportszínésze, Stellan Skarsgård, aki korábban már olyan ismert filmekben játszott mint A lét elviselhetetlen könnyűsége, a Hullámtörés című Lars von Trier dolgozat, a Good Will Hunting, a Ronin, Spielberg Amistad-ja, a Háborgó mélység, illetve A Karib-tenger kalózai második és harmadik része.
Partnere a filmben Melissa George, aki fiatalon jóideig hivatásosan görkorizott az ausztrál nemzeti bajnokságban, majd modellkedett, míg végül a filmezésnél kötött ki. Többek között játszott A rettegés házában Ryan Reynolds-al, a Kisiklottak-ban Clive Owen és Jennifer Aniston mellett, illetve a 30 Days of Night című unalomba fulladó horrorban Josh Hartnett oldalán.
Mi a sztori: A sztori szerint Eddie Argo nyomozó és új társa, Helen egy bizarr sorozatgyilkosság ügyében nyomoznak, melyben az elkövető a brutálisan megkínzott áldozatok testére egy különös matematikai jelet pingál (WAZ, vagyis W delta Z). Ahogy a nyomozók egyre jobban beleássák magukat az ügybe, rájönnek, hogy a gyilkos az áldozatait minden esetben egy morbid döntés elé állította: öldd meg egyik szerettedet, vagy meghalsz!
Értékelés: Nos ez a film újabb lelombozó példa arra, hogy hogyan is kell elbaltázni egy ígéretes lehetőséget. Pedig a WAZ-ban igazán lett volna fantázia: az alaphangulat meglehetősen sötét, nem szarakodnak benne, kellően véres és brutális. Viszont az egész nem áll össze jópár hiányosságnak köszönhetően.
A már jó előre beharangozott marketingfogás, miszerint a WAZ olyan mintha a Hetediket keresztezték volna a Fűrésszel, nem igazán állja meg a helyét. Vagyis részben igen, de az nem válik a film erényévé (Shankland lenyúlta a Hetedik sötét hangulatát, pakolt a filmbe jópár sokkoló jelenetet, hogy kiszolgálja a torture porn rajongói bázisát, viszont az egész mit sem ér koherens és jól összerakott forgatókönyv nélkül). Ez a Fűrész összehasonlítgatás egyébként is kétélű dolog: lehet, hogy jó marketingduma, de nem biztos, hogy örülnék neki, ha a filmemet egy kínzós horrorhoz hasonlítgatnák. Az egész Fűrész univerzumból amúgy is csak az első részt tartom jó filmnek, és azt sem a hentelés miattt. James Wan és Leigh Whannell low budget horrorjában ugyanis még volt intelligens és csavaros történet, miközben a két srác a 2000-es évek elején képes volt megreformálni a horror műfaját azzal, hogy az összhatás növelése érdekében mindezt jól megtámogatta az amerikai mainstreamben korábban soha nem látott mennyiségű gore-ral, és kikövezte az utat a szigorúan R besorolású horrorok előtt, melyeknek egy idő után közös jellemzőjévé vált a kínzás, a szadista jelenetek és a meztelenség explicit ábrázolása (a torture porn mellett lassan már ide tartoznak a francia extrémflmek is Bustillo-val, Aja-val, Noe-val, Gens-al vagy Laugier-el). A probléma csak az, hogy ezen filmek jelentős részében a hangsúly átkerült az intelligens történetről és feszültségteremtésről a minél gyomorforgatóbb jelenetek öncélú ábrázolásásra. Semmi bajom a vásznon megjelenő nyers erőszakkal, ha az értő kezekben van, kizárólag a feszültségteremtés eszköze, és a történet szerves része (mind a három tételre klasszikus példa: Mechanikus narancs by Kubrick), és nem öncélúan sokkol (lásd Fűrész összes folytatása, Eli Roth munkássága, Captivity). Most komolyan a Fűrész 3. arcunkba nyomott 8 perces agyműtétéjét, vagy a 4. rész behatóan tanulmányozható boncjelenetét vajon mi a franc indokolta? Ez utóbira persze lehet azt mondani, hogy a kazetta, de akkor kérdem én, hogy az a bizonyos szalag vajon miért pont a gyomorban landolt? Nyilván azért, hogy Jigsaw barátunk a mindenféle cenzúra nélkül forgó kamerával egyetemben tegyen egy kellemes látogatást a proszektúrára, amit aztán a kedves néző végig is “élvezhet” a nagyvásznon.
Na de ne kalandozzunk el, vissza a WAZ-hoz! Szóval a Fűrészhez képest a Hetedikkel való összevetés már pozitívabb érzéseket kelthet(ne) az egyszeri filmrajongóban. Elvégre az a darab Fincher és egyben a kilencvenes évek egyik legsúlyosabb alapfilmje: miközben a Fűrész a horrort újította meg, addig a Hetedik a thriller műfajával tette ugyanezt ‘97-ben a maga hihetetlenül komor, brutális, nyomasztó és depressziós hangulatával. Nos a WAZ ezen jegyeket próbálta magáévá tenni, persze kevés sikerrel (mondjuk kiváncsi lettem volna, mi történik, ha a rendezői székben Fincher ül, Darius Khondji az operatőr és Andrew Kevin Walker szállítja a szkriptet, hehe…).
A színészi alakítás gyenge mint a harmat. Stellan még elmegy, de Melissa George sehol sincsen (a szép pofika meg a formás hátsó önmagában kevés a színésznői érvényesüléshez). Emellett a rendező elkövetett egy óriási casting bakit: kiválasztott főgonosznak egy olyan valakit, aki akárhogy is erőlködött, az istennek nem bírtam róla elhinni, hogy elmebeteg, brutális, szadista gyilkos (ahhoz túlságosan hiteltelen feje volt - vagy én vagyok perverz, fene tudja). Ekkora félrecastingot filmrajongói pályafutásom alatt én még nem pipáltam (bár lehet, hogy túlságosan élénken élt még bennem a Kegyetlen játékokban alakított figurája… :) ).
Klisékkel telepakolt tucat-sorozatgyilkosos szkriptről van szó. Az alapötlet nem lett volna rossz (ismeretlen gyilkos furmányos jelet pingál áldozatai bőrébe), azonban a megvalósítás gyenge (a gyilkos motivációja illetve a WAZ magyarázata úgy baromság ahogy van). Sablonos, rosszul megírt kétdimenziós karakterek, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róluk (látjuk, hogy az állandóan komor Stellan töke tele van a világgal, de hogy miért, az már nem derül ki). Kolléganője hasonlóan magányos figura (ha jól emlékszem, van valami homályos utalás rá, hogy pasijával összebalhézott, de ezen kívül nem sok mindent tudunk meg róla). A ketaminos dokis rész egyenesen erőltetett és láthatóan csak arra szolgált, hogy a történet menetét késleltesse. Az olyan apróságokat meg már meg sem említem, hogy valaki pont akkor ér oda egy parkolóba, amikor egy számára fontos másik valaki, mit ad isten, éppen arra autózik. Ez így gyenge, ha minőségi sorozatgyilkosos filmet akartok nézni, akkor inkább a Bárányok hallgatnak, a Henry - egy sorozatgyilkos portréja, a Tökéletes másolat vagy a Hetedik közül érdemes válogatni (sőt még a Parfümöt is idebiggyeszteném, bár az nem éppen egy klasszikus értelemben vett serial killer movie).
Az operatőr legalább kitett magáért: a sötét tónusú képek, az árnyakkal és a fénnyel való játék, illetve a nyers kézikamerás stílus rendben van, nem egy Cloverfield féle dokumentum-reality kategória, de azért képes volt bevonni pár jelenetbe, és dobott valamicskét a valósághűségen, már ha lehet ilyet mondani.
A film befejezése és a végső csavar sajnos ismét negatívum: annak ellenére, hogy drámainak szánták, pont az ellenkező hatást váltotta ki belőlem és inkább megmosolygtatónak éreztem (bár hozzátenném, hogy a korábbi események függvényében ekkorra már rég elvesztettem érdeklődésem a történet menete iránt).
Összességében a WAZ egy közepes produkció, afféle pelenkás Hetedik, amiből sokkal de sokkal többet ki lehett volna hozni egy tehetségesebb rendező, egy minőségi szkript és nem utolsósorban jobb színészgárda segítségével. Az év egyik nagy csalódása. Kár érte. 5/10
Kellően brutális nyitójelenet a Mirrors-hoz
Aja barátunk szerencsére nem tagadja meg önmagát: a korábbi vérgőzös promókép (18 éven felülieknek katt ide) után megérkezett pár perc a filmből, mely újabb biztató jel arra nézve, hogy nem egy lámer horrort fogunk kapni. Go Aja Go!
Ugyanez HD-ben errefelé.