Címke: 8.5/10
Kitano mester visszatér - Achilles to kame (Achilles and the Tortoise)
Fesztiválindító filmhez képest (legalábbis nekem fesztiválindító, mert amikor megérkeztem, a Burn After Reading már sold out volt) nagyon is erős darab.
Igen, azt kell mondjam, Kitano barátunk ismét megcsinálta. Pedig a közönségpremier a Sala Grande-ben nem valami fényesen indult (arról nem is beszélve, hogy egy néző állítólag megfulladt az aznap délelőtti sajtóvetítésen). Szóval miután Kitano bejött, szépen megtapsolták, majd lement a Venezia 65 szignálja (ami - zárójelben jegyezném meg - elég gyengécskére sikeredett, a mi tavalyi Titanicunk szpotja bejövősebb volt mint ez), aztán elindult végre a film, azaz hogy csak indult volna, mert néhány képkocka után se kép, se hang, a projektor váratlanul felmondta a szolgálatot. Villany fel, mindenki zavartan nézegetett hátrafelé, hogy mi a jóisten történt. Persze Kitano barátunk jó ázsiaihoz méltóan nyugodtan tűrte a kínos pillanatokat. A leggázabb az az volt, amikor úgy kb. negyedóra projektorbuherálás elteltével a szokásos, bájos női hang bejelentette, hogy mindenki foglaljon helyet, a vetítés mindjárt kezdődik… Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül. :) A technika ördöge nyilván bármikor közbeszólhat (lásd a saját példámat), de azért mégiscsak Európa második legnagyobb filmfesztiváljának egyik premiervetítéséről van szó.
Na de elég a rizsából, nézzük a filmet! A komikus elemekkel tűzdelt morbid dráma címe egy ókori görög filozófus, Zénón egyik paradoxonjára utal, miszerint Akhilleusz nem érheti utol a teknőst, ha az adott neki néhány méter előnyt, mivel ha egyet lép, akkor a teknős pont annyit halad előre, hogy éppen ne érje utol (mindez a kezdő képsorokban matematikailag szépen le is van vezetve a kételkedők számára meglehetősen humoros formában).
Egy Machisu nevezetű született művésztehetség sztoriját követhetjük végig a problémás gyermekkortól kezdve a felnőtté váláson át egészen az idős korig. Maga a film egy megkattant, kizárólag a művészetének élő festő önmagára találásának folyamatát meséli el meglehetősen extrém állomásokkal ábrázolva a művészi fejlődést. Bár azért tegyük hozzá, hogy a történet eléggé sablonosan indul: 6-7 éves forma különc gyerkőccel ismerkedünk meg, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenáron festő lesz. A szülői háttér meglehetősen tragikus: a család vállalkozása csődbe ment, papa-mama öngyilkos lett stb. A srác egy rokonhoz kerül, ahol a folyamatos tiltás csak jobban felerősíti benne a festészet iránti vágyat. Majd néhány évvel később aztán egy művészeti suli hallgatójaként, szintén kellően elborult társaival együtt a lehető legabszurdabb módokon próbál kitörni a festészet illetve a házirend kötött szabályai közül.
Az extrém, önmaga korlátaival való kísérletezgetés (vajon meddig tolható ki a művészet határa?), a harmadik szegmensben - ahol Kitano már maga játssza az idős korba lépő figurát - csak tovább fokozódik. Nézzük a pasas próbálkozásait, melyek egyszerre szánalomra méltóak és szomorúak, mégis morbidan komikus az egész. A sztori eddig sem volt mentes az éjfekete humortól, de ami ebben a részben következik, az feltehetően az érzékenyebb nézők gyomrát elég rendesen meg fogja feküdni. Semmi problémám nincs az elborult és beteg történetekkel, de Kitano konkrétan egy jelenettel szerintem túllőtt a célon (csak érzékeltetésképpen: van benne egy női hulla meg egy darab rúzs, a többit a képzeletetekre bízom). “This is a story about cruel art” - fogalmaz Kitano. Khm, nos igen, van benne valami.
A zeneszerzőnek külön piros pont jár, nagyon jól sikerült score-t sikerült alkotnia. Olyat, mely az ideális OST-hez méltóan teljes mértékben visszaadja a film keserédes, melankolikus, viszont korántsem hétköznapi hangulatát. Nem számítottam rá, így abszolút kellemes meglepetésként ért. Ezt az albumot tutira be fogom szerezni.
Érdemes tudni egyébként, hogy Kitano maga is elismert festőnek számít hazájában, így a produkció egyfajta önéletrajzi ihletésű, személyes projektként is felfogható. Arról nem is beszélve, hogy a mester saját - nem is akármilyen - festményeit szerepelteti a filmben, ami külön kuriózumként szolgál a direktor rajongói számára.
Az Achilles to kame lassú, kimért, csendes és mély film, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel Kitano illetve az ázsiai filmek világa. 8.5/10
Ja és még valami: nem egy hétköznapi dolog volt látni, ahogyan a vetítés utáni kb. 10 percnyi tapsvihar során a mester jól láthatóan elérzékenyült a közönség reakciójától. Na igen, az ilyen élményekért érdemes filmfesztiválokra járni!
* * *
Holnap megnézzük, hogy Charlize Theron és Kim Basinger mit alkotott a The Burning Plain-ben, illetve hogy Arriaga miként boldogult Iñárritu nélkül.
Filmmánia: À l’intérieur
Mániákus hölgyemény terhes csajt inzultál… À l’intérieur kritika.
À l’intérieur (2007)
“Ouvre-moi ta porte… que je t’ouvre le ventre”
Ki a rendező: A francia származású Alexandre Bustillo és Julien Maury, akik jól láthatóan Alexandre Aja nyomdokaiban járnak. Mindkettőjüknek ez az első rendezése.
Ki játszik benne: Az egészen különleges orgánummal rendelkező Béatrice Dalle (Betty Blue) illetve Vanessa Paradis húga, Alysson Paradis.
Mi a sztori: Karácsony este. Sarah, a Párizs külvárosában élő fiatal fotós csaj 24 óra múlva életet ad első babájának. A lány azonban korántsem boldog, mivel pasija és egyben születendő kisgyermekének apja néhány hónappal ezelőtt tragikus körülmények között életét vesztette egy borzalmas autóbalesetben. A depressziótól szenvedő Sarah egyedül kívánja tölteni az előtte álló éjszakát, azonban hajnalban egy ismeretlen és rejtélyes nő csönget be hozzá, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenáron megszerzi Sahah kisbabáját, és a cél érdekében mindenre képes…
Értékelés: Hooly ssshit!! Most előre szólok emberek, hogy ez valami igen durván beteg film! A Magasfeszültség óta nem láttam ennyire véres, brutális és sokkoló gorefestet: komolyan mondom, a Hostel vagy a Fűrész bármelyik része ehhez képest habkönnyű, ártalmatlan hétköznapi matiné. Azt hiszem, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy nem a REC, hanem az À l’intérieur az év eddigi legjobb horrorfilmje!
Az a helyzet, hogy egyre inkább hajlandó vagyok elismerni, hogy ezek a gallok tényleg tudnak valamit: az elmúlt néhány évben ugyanis nagyon durván ráerősítettek a horrorvonalra. Ott volt ugye először a kultklasszik Magasfeszültség a maga kíméletlen és brutális valójában Aja mester “szerény” tálalásában, aztán jött az Ils David Moreau-val és Xavier Palud-dal, akiket aztán gyorsan be is szippantott a hollywoodi remake biznisz (a korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy Aja is beadta a derekát az amcsiknak a Sziklák szeme féle Wes Craven adaptációval, mégis az a produkció minden hibája ellenére sokkal jobb horror mint a Jessica Alba-s The Eye). Aztán megérkezett a Frontières című újabb horroradag-szállítmány egyenesen a Hitman rendezőjétől, ami jelen poszt tárgyával együtt jó alaposan felkavarta tavaly a nemzetközi horror állóvízét. A rajongók nagy örömére, akiknek egyébként is tele volt már a hócipőjük a PG-13 kategóriás langyizásokkal meg az olcsó amerikai tucatremake-ekkel. Igazuk van na, tisztességes hentelést a népnek, nem kellenek nekünk a Prom Night meg a One Missed Call féle gagyik! Könyörgöm, ne szemérmeskedjenek már Hollywoodban, egy tisztességes hardcore horror egyébként is minimum rated R-nél kezdődik! Egy fasza horror legyen félelmetes, brutális, erőszakos, véres, ijesztő, sokkoló, elborzasztó, gyomorfelforgató, nah…
Nah… de mielőtt túlságosan elragadtatom magam, hajózzunk vissza gyorsan mai témánkhoz! :) Szóval hosszú idő után az À l’intérieur avagy Inside az első olyan produkció, amire azt mondom, hogy ez igen, így néz ki egy ideális horror. Megvan benne ugyanis az a négy kritérium, amitől igazán horror egy horror: van benne kellő mennyiségű gore és vér, rendelkezik épkézláb forgatókönyvvel, jó a színészi játék és korrekt a rendezés.
Nézzük akkor őket szépen sorjában! A véres jelenetek illetve a gore hihetetlenül valósághűre sikeredtek: nem tudom, a készítőknek mennyi pénzük volt rá, de a fejlövős, szemenszúrós vagy hasfelmetszős jelenet bizony elég durván ütött (ez utóbbit bevallom, alig bírtam végignézni, egyszerűen el kellett fordítanom a fejemet). Látszott, hogy olyan apróságokra is ügyeltek, hogy vér gyanánt nem olcsó “paradicsomlét” használtak, hanem mélyvörös, lassan folyó vagy helyzettől függően gyorsan spriccelő, ragacsos, nyállal keveredett szirupos anyagot, ami sokkal inkább hasonlít igazi vérre.
A forgatókönyv hentelős horrorhoz képest abszolút korrekt: van eleje, közepe és vége. Kapunk némi motivációt: a sztori végén ugyanis megtudhatjuk, hogy mániákus hölgyeményünk miért is akart kötözött sonkát csinálni állapotos hősnőnkből. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag egyetlen zárt térben (Sarah házában) játszódik az egész film, a történet végig izgalmas tud maradni, és szó szerint a székbe szegezi a nézőt. Azonban a rendezőpáros mindezt nagyon ügyesen nem csak gore-ral, hanem mesteri feszültségteremtéssel éri el. Kiváló példa erre a film mindenféle vértől és erőszaktól mentes első 20 perce, melynek elsődleges célja a karakterépítés, a hangulatteremtés illetve a néző kellő ráhangolása a hamarosan bekövetkező érzékek elleni brutális támadásra. Különösen jól sikerült az a jelentsor, amelyben a feketeruhás, rejtélyes nő az éj sötétjében becsenget Sarah házába, és a mesteri megvilágításnak illetve árnyjátéknak köszönhetően csak a zaklató hátborzongató sziluettjét látod, ahogyan az üvegablak mögött áll, és mereven téged néz. Szinte szabályosan átérzed Sarah félelemét (ki az isten ez a nő, és mit akar?) illetve bizonytalanságát (úristen, mit csinálnék ilyen helyzetben?).
A két főszereplő színésznő nagyon jól játszik: Béatrice Dalle a sátáni alakításával néhány jelenetben konkrétan a frászt hozta rám (a hideg rázott ki attól az elborult, őrült tekintetétől illetve a már-már természetellenesen mély hangjától). Egyébként abszurd vagy sem, de a figurája némileg Takashi Miike Audition-jére emlékeztetett (főleg azzal a fekete szado-mazo bőrcuccal).
A másik leányzó, Alysson Paradis remekül hozza a halálrarémült fiatal terhes csajt, aki egyszerűen képtelen feldolgozni pasija váratlan halálát. Érdemes megfigyelni a csaj játékát: kiváló példája annak, hogy hogyan kell egy horrorban úgy játszani, hogy a néző átérezze a karakter csontig hatoló félelmét és szenvedését.
A rendezés és hangulatteremtés elsőfilmes rendezőkhöz képest nagyon profi: abszolút bejött a helyenként videklipszerű vágás illetve a sokkoló jelenetekhez totál passzoló, bár egyben elidegenítő hatású indusztriális zajhatások bekeverése. Sőt az is jellemző, hogy a lesújtani készülő ollóra mint szúróeszközre fókuszáló képpel egy az egyben Hitchcock Psychojának híres zuhanyzójelenetére utaltak vissza a rendezők. Abszolút le a kalappal Alexandre Bustillo és Julien Maury előtt! Mindenképpen oda kell majd figyelni erre a két Aja kaliberű srácra a jövőben, már csak azért is, mert úgy néz ki, hogy hamarosan ők fogják rendezni a klasszikus Hellraiser újráját - gondolom jó sok “belsőséggel” megspékelve. Már most előre várom… :)
Azért a fenti pozitívumok ellenére a karakterépítésre szánt felvezetés némileg vontatott lett, szóval ez lehet, hogy nem fog majd tetszeni néhány erre érzékeny nézőnek. De ez legyen az ő bajuk, engem nem túlzottan zavart.
Szóval mindent összegereblyézve, az À l’intérieur csont nélkül az év vérgőzös horrorja (ott van a dobogón a brilliáns Magasfeszültség mellett), sok ilyen minőségű darabot szeretnék még látni a közeljövőben! Horrorrajongóknak egyenesen kihagyhatatlan must see darab (gyengébb idegzetűek illetve terhes leányzók viszont kerüljék)! 8.5/10
Filmmánia: El Orfanato
Zsákfejű kiscsávó a frászt hozza az emberre… El Orfanato kritika.
El Orfanato (2007)
“A tale of love. A story of horror.”
Ki a rendező: A spanyol Juan Antonio Bayona, akinek ez a rendezői bemutatkozása. Korábban hosszú éveken át videoklipek és reklámfilmek készítésével foglalkozott.
Ki játszik benne: Főként spanyol színészek: Belén Rueda, Fernando Cayo, Roger Príncep, Montserrat Carulla, Geraldine Chaplin. Ez utóbbi kivételével egyikükről sem hallottam korábban.
Mi a sztori: A spanyol házaspár Laura és Carlos úgy döntenek, hogy megvásárolják és felújítják azt a régi árvaházat, amelyben még annak idején Laura felnőtt. A beköltözés után azonban örökbefogadott fiuk, Simon hamarosan “képzeletbeli” barátokra tesz szert. A szülők először nem veszik komolyan a dolgot, azonban a srác nem sokkal később rejtélyes módon eltűnik. Több hónap telik el, és a fiút még mindig nem találják, az anya viszont meg van róla győződve, hogy Simon még életben van. Laura a rendőrség mellett egy médium segítségét kéri…
Értékelés: Nagyon régóta vártam már erre a filmre több ok miatt is: 1. horrorrajongó vagyok, 2. imádom a sötét és súlyos drámát mint műfajt, 3. Guillermo del Toro rulez, elsősorban a Faun labirintusa óta. Bár del Toro itt csak producerként működik közre, az első két indok miatt akkor is kötelező volt beiktatni az El Orfanato-t. Megérte? Mindjárt kiderül!
Nos az a nagy harci helyzet, hogy miközben pötyögöm befelé ezeket a sorokat, még mindig a hatása alatt vagyok ennek a zseniális rendezői bemutatkozásnak. Nem kifejezetten horror (gore-t nem is nagyon érdemes benne keresni!), inkább egy intelligens, érzékeny és megható dráma ez némi borzongatással fűszerezve (műfaji szempontból a hasonlóan hibrid A Tale of Two Sisters-hez tudnám hasonlítani). Viszont azt a “némit” olyan ügyesen alkalmazták, hogy két jelenetnél konkrétan a frászt hozták rám, pedig eléggé edzettek az idegeim. Egyébként is valami elképesztően atmoszférikus filmről van szó, mely minden olyan tipikus műfaji kellékkel rendelkezik, ami egy tisztességes beszaratós sztorihoz szükséges: van itt nagy, baljós és ódon árvaház sötét, hosszú folyosókkal, homályos szobákkal; megmagyarázhatatlan jelenségek, hangok és zörejek; zsákkal a fején paráztató kiscsávó; szelleműzés médiummal. Az elsőfilmes Juan Antonio Bayona olyan szinten műveli a feszültségteremtés művészetét, hogy azt oktatnia kellene a tinihorrorokon rúgózó amerikai kollégáknak. A spanyol direktor ugyanis nem az olcsó ijesztgetésre megy rá, hanem a minőségi ázsiai horrorok legszebb hagyományaihoz hűen húzza szép lasan az idegeidet a profi és kimért kameramozgásokkal (néha úgy érzed, mintha te is részese lennél az eseményeknek), játszik a sötétséggel illetve az árnyakkal, az elúszó alakokkal, az idegbeteg zenével, a profi hangkeveréssel, illetve a nézőre frászt hozó pengeéles vágásokkal. Szántszándékkal és szemét módon épít a láthatatlantól való alapvető emberi félelemre, és mocskos módon, kegyetlenül ki is használja azt. Le a kalappal, most előre megjósolom, hogy néhány év múlva kult lesz ebből a spanyol mestermunkából.
Oké, szóval a paráztatós hangulat csekk, de akkor mégis mi az, ami miattt az El Orfanato sokkal több egy pusztán fasza ijesztgetős filmnél? Nem más ez mint a rendkívül intelligens szkript illetve a profi történetvezetés: a tökéletesen megválasztott drámai eszközök segítségével zseniálisan mutatja be annak az anyának a kétségbeesett harcát, aki bármire képes, csak hogy megtalálja nyomtalanul eltűnt fiát. A végén pedig még úgy istenesen egy jókorát is csavarint a történeten, még súlyosabbá és nyomasztóbbá téve ezzel a már eddig sem könnyed filmet. Abszolút le a kalappal a forgatókönyvíró előtt - beszarás, de megint csak az jut eszembe, amit már a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-nál is megbirizgáltam, hogy nálunk mi a francért nem tudnak legalább csak hasonló minőségű szkriptet gyártani? Ez tényleg nem pénzkérdés lenne… Na csak azért is leírom, a 35 éves Sergio G. Sánchez-ről van szó, jegyezzétek meg ezt a nevet, mert ez a pasas, ha így folytatja, nagyon sokra fogja még vinni (a del Toro-val együtt készülő 3993-mal már most megvettek kilóra!). A hazai leendő forgatókönyvírók szeme előtt pedig lebegjen az újabb élő példa, hogy miként lehet egy kis kreativitással nemzetközi sikert elérni, Guillermo del Toro presents ide vagy oda.
Hadd méltassam még egy picit a színészeket is: elsődlegesen a Laura-t alakító Belén Rueda-t említeném meg, aki tökéletesen pontos és precíz munkát végzett a fiát kereső anya szerepében. Az ő érzékeny, megrendítő és hiteles alakításának köszönhető, hogy végig együtt tudtam érezni a karakterével. A Laura férjét és fiát alakító két színészt szintén remekül kicastingolták, viszont két hátborzongató karaktert játszó színésznőt külön kiemelnék: az egyik a Benigna-t alakító Montserrat Carulla (bazz, ilyen fejjel több horrorban kéne szerepelnie :)), míg a másik a médiumot alakító Geraldine Chaplin (igen, annak a Chaplin-nek a lánya). Az ő közös teljesítményük nélkül sokkal kevesebbet érne ez a produkció.
Jellemző egyébként, hogy még csak alig 2 hónapja mutatták be a filmet az Egyesült Államokban, de máris készül az angol nyelvű remake. Ez van, az ő dolguk, ti viszont addig is ezt az eredetit pótoljátok. Remélem sikerült pár Filmhírek olvasó érdeklődését felkeltenem, mert ezt a gyöngyszemet minden igényes filmrajongónak látnia kell! Egyértelműen a tavalyi év egyik legjobbja, ahogy az IMDB-n írja valaki: “Intelligent, scary, thrilling, moving.” Ennyi, tessék megnézni! 8.5/10