Címke: 5/10
Filmmánia: G.I. Joe - The Rise of Cobra (G.I. Joe: A kobra árnyéka)
Spike kritikája a G.I. Joe című akciószösszenetről.
G.I. Joe: The Rise of Cobra (2009)
“Evil Never Looked So Good”
Ki a rendező: Stephen Sommers, amerikai születésű rendező és forgatókönyvíró. 1962. március 20-án született Ohio államban, Dayton városában, gyermekéveit Minnesotában töltötte. 1980-ban a Saint’s John Egyetemen, Minnesota államban, Collegeville városában az egyik, míg Spanyolországban, a Sevillai Egyetemen a második diplomáját is sikeresen megszerezte. Ezután négy évet töltött el különböző színházi csoportokban és rockbandákban, átszelve egész Európát. Végül visszatért az Egyesült Államokba, Los Angelesbe költözött, ahol három éven keresztül tanult a USC School of Cinematic Arts nevezetű intézményben, amely Amerikai legrégebbi és egyben legnagyobb filmszakos egyetemén. Megszerezte harmadik egyetemi diplomáját is, és rendezője és írója is volt a Perfect Alibi című rövidfilmnek, amelyért díjazásban is részesítették. Itt ismerkedett meg Bob Ducsay-jal is, aki azóta is szervesen segédkezik filmjeinél, mint szerkesztő.
A Perfect Alibi sikere segített neki több független finanszírozót is szerezni, amelynek hála megrendezhette élete első komolyabb filmjét, az úgynevezett „tinédzserversenyzős” filmet, a Catch Me, If You Can-t, amelyet St. Cloud városában forgatott, 80 ezer dolláros büdzséből. Alkotása bizonyította tehetségét, hiszen a Cannes-i Filmfesztiválon nem kevesebb, mint 7 millió példány kelt el művéből, és később videón is debütált az Államokban.
Négy évvel később az anyagi helyzete is veszélybe került, így megírta és megrendezte Mark Twain, amerikai író világhírű novellájának feldolgozását, az Adventures of Huck Finn-t 1993-ban, a Disney égisze alatt, a főszerepben Elijah Wood-dal. Ezt követte 1994-ben egy szintén Disney film, a Dzsungel könyve, Rudyard Kipling, angol Nobel-díjas író örök érvényű klasszikusának egy újabb adaptációja. Még ebben az évben megrendezte a Gunman c. akcióvígjátékot, majd rá egy évvel, azaz 1995-ben következett a The Adventures of Tom and Huck című Disney film, amelynek szintén írója és producere is volt. 1998-ban egy másik műfajban is kipróbálta tehetségét, ez volt a Deep Rising c. horrorfilm, a főszerepben Treat Wiiliamsszel és Famke Janssennel, a Hollywood Pictures berkein belül. 1999-ben megrendezte élete talán máig legnagyobb sikerű és bevételt termelő akció-kaland-fantasy filmjét, a Múmiát, amely az 1932-es klasszikus film azonos című adaptációja volt; két Saturn Award jelöléssel honorálta munkásságát az Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films, a Legjobb rendező és a Legjobb író kategóriákban. 2000-ben, az alkotás sikerén felbuzdulva ezt követte 2001-ben a Múmia visszatér, majd 2002-ben a Skorpiókirály c. ún. sequel, azaz előzmény, amely kronológiailag a folytatás előzményének volt tekinthető, de már jóval kisebb bevétellel és népszerűséggel. Tovább»
Filmmánia: Righteous Kill (A törvény gyilkosa)
Spike kritikája következik Robert De Niro és Al Pacino legújabb közös projektjéről.
Righteous Kill (2008)
“A jelvény tisztelet. A fegyver hatalom.”
Ki a rendező: Jonathan Michael Avnet, amerikai rendező, író, producer. A showbusiness-be ún. off-Broadway darabok mozis változataival tört be. Ezután csatlakozott az amerikai filmgyártó óriáshoz, a United Artist-hez, és részt vett az American Film Institute rendezői programjában, ahol megrendezte első tanulófilmjét, a Confusions Corner-t, a főszerepben az akkor még ismeretlen Richard Gere-el. 1977-ben Avnet megalapította Steve Tisch-el a Tish/Avnet Productions-t. Hét éven keresztül sok film producerei voltak ők ketten: Risky Business (1983), egy televíziós sorozat az NBC égisze alatt, a The Burning Bed (1984), vagy szintén egy rövid sorozat, a Call to Glory (1984-1985). Első rendezett filmje - amelynek a forgatókönyvét is ő írta - az 1986-os Between Two Woman volt, a főszerepben Farah Fawcett-el, de a Jessica Lange főszereplésével készült 1990-es Men Dont Leave című vígjáték-dráma is az ő nevéhez fűződik. Számos Disney alkotásnak volt a producere: Kerge Kacsák (1992), A Három Muskétás (1993), Az őserdő hőse (1997). Első, komolyabb sikert elért hollywoodi debütjére 1991-ben került sor, amikor is megjelent a mozikban a Sült zöld paradicsom c. dráma a zseniális Kathy Bates-szel és Jessica Tandy-vel a főszerepekben, és meglepetésszámba menő pozitív ovációt váltott ki a kritikusokból és a nézőkből egyaránt. Az 1996-os a Híradó szerelmeseit is ő filmesítette meg, amely Jessica Sawich televíziós riporter életét dolgozta fel, a főszerepekben olyan sztárokkal mint Robert Redford és Michelle Pfeiffer. 2007-ben Al Pacinóval dolgozott együtt a 88 perc című thrillerben, majd egy évre rá, azaz 2008-ban szintén együtt dolgozhatott Pacinóval a Törvény gyilkosa c. krimiben. Két filmje van még, amelyet hamarosan bemutatnak: az egyik egy akciódráma, a Second World, a másik pedig egy thriller, az I Kill. Tovább»
Szex, erőszak, gésa - Inju, la bête dans l’ombre
A trailer meglehetősen bizarr látványt ígért (aki nem tudná: az átlagnál valamivel fogékonyabb vagyok az elborult, beteg, bevállalós történetekre), szóval gondoltam bepróbálkozom ezzel a darabbal. Nem kellett volna.
Tipikus B-film ez annak minden előnyével és hátrányával együtt - inkább hátrányával mint előnyével: véres, erőszakos, perverz (eddig oké), de emellett gagyi, röhejes, semmitmondó és minimalista produkció olcsó horrorba avagy inkább igénytelen thrillerbe ágyazva.
A naturalizmuson és az explicit jeleneteken - gallokról lévén szó - már meg sem lepődöm: az Inju-ban hullanak a fejek mint a legyek (gyönyörű képzavar - gratula, jamesb), van benne egy jó adag szexuális aberráció: bondage, kikötözés, szado-mazo, fetisizmus, fenekelés, kukkulás, lábujjszopkodás, minden, ami szem-szájnak ingere.
Már a kellően “impozáns” nyitójelenetnél megindultak páran a kijárat felé: tradícionális japán házban csajszi mögé odalopódzik egy maszkos fazon egy bazinagy szamurájkarddal, majd a kedves leányzó annak rendje és módja szerint elveszíti a fejét (szó szerint). Aztán következik egy kis kardozás: a rejtélyes maszkos gyilkos kinyírja az egyszemélyes felmentő seregként érkező főhőst. Vértől csöpögő kardjával büszkén győzedelmeskedik a Gonosz, majd hirtelen peregni kezd a vége főcím. Wtf? Aztán kiderül, hogy amit az elmúlt néhány percben láttunk az valójában egy film a filmben, amit a történet főszereplője, Alex Fayard vetített le tanítványainak egy egyetemi szemináriumon.
Fayard regényíró, az extrém erőszak a szakterülete illetve a kedvenc témája, és könyvei is főleg erről szólnak. Példaképe a japán szerző, Shundei Oe, akinek stílusából előszeretettel merít.
Maga Oe egyébként rejtélyes egy figura: múltja ismeretlen, arcát senki nem ismeri, még kiadójának képviselője sem találkozhat vele szemtől-szemben. Mégis a pali sötét és vérben tocsogó, Gonoszt dicsőítő, elborult sztorijai különösen jól fogynak a japán könyvpiacon (még annak ellenére is, hogy számos vélemény szerint, Oe-t ugyanolyan beteg indulatok vezérlik mint saját antiszociális hőseit).
Fayard a példaképpel történő esetleges találkozás reményében lelkesen érkezik Japánba egy közönségtalálkozóra frissen megjelent könyvével egyetemben, azonban hamarosan ráfagy a mosoly az arcára, amikor saját bőrén tapasztalja meg, hogy Shundei Oe nem bírja a konkurenciát…
Annak ellenére, hogy full igénytelen B-moziról van szó, az alapszitu egész ígéretes (ezért is ültem be rá), de sajnos a forgatókönyv pontosan ugyanolyan hibáktól szenved mint a Jerichow: kiszámítható az egész (bár nem olyan mértékben mint Petzold filmje). Sőt akár a The Burning Plain-t is említhetném: hasonlóan mint ott, az Inju végén lévő nagy csavart már a sztori közepénél előre láthatja a tapasztalt mozinéző, így aztán nincs semmi meglepődés, semmi lehidalás (bár lehet, hogy csak én nézek túl sok thrillert, fene tudja). A lassan csordogáló történet a film utolsó harmadára ugyan belelendül, de akkorra sajnos már minden érdeklődésemet elveszítettem (egyébként is valamikor hajnali fél 1 fele fejeződött be a vetítés).
Túlságosan hatásvadász a rendezés (ez a fentebb linkelt trailerre is elmondható, de ott marketingszempontból nézve még belefér), sőt gyakran önmaga paródiájába fordul át. A lefejezős nyitójelenet inkább nevetségesen abszurd módon hat mint elborzaszt, vagy a lábujjszopkodós - később a változatosság kedvéért kiláncolós-elfenekelős - szexjelenet is inkább megmosolyogtatóan gagyi mint erotikus és érzéki. Pedig sajnos attól tartok Barbet Schroeder direktor úr ezt nagyon is komolyan gondolta.
Az eddig ismertetett velencei produkciókkal ellentétben itt aztán semmi extra színészi játékról nem beszélhetünk (oké, B-mozinál nem is ez a lényeg). Az egész cast-ból egyedül csak a Fayard-ot alakító Benoît Magimel feje volt ismerős, bár egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy honnan. Aztán leesett, hogy egy hasonlóan beteg Haneke-dolgozatban, a Zongoratanárnőben láttam korábban, ahol éppenséggel Isabelle Huppert kezdett ki vele meglehetősen emlékezetes, nem éppen hétköznapi módon.
Az Inju, la bête dans l’ombre egy meglehetősen igénytelen produkció maszkos gyilkossal, gésával, dugással és jó sok perverzióval, mely gyakran az abszurditás határán táncol. Egyedül talán a B-filmek szerelmesei számára ér meg egy próbát - nekik is csak akkor, ha majd kijön DVD-n. 5/10
Hogyan nyúljuk le a főnök csaját - Jerichow
A rendszerváltás után a németek egyre jobb és jobb darabokkal álltak elő a nemzetközi filmvilág széles porondján. És itt természetesen nem a Hangyák a gatyában féle langyizásokra gondolok, hanem például a Good bye Lenin-re, a Napolára (ne feledjük, hamarosan érkezik a Die Welle, a Moziünnepen fog menni premier előtt!), A bukásra, A kísérletre, a Pénzhamisítókra, a Lé meg a Lolára, a Fallal szemben-re, A másik oldalon-ra vagy akár az Edukators-re.
Ezek a filmek bebizonyították, hogy igenis van potenciál a germán filmgyártásban, a német rendezők bátran szembe mernek nézni viharos történelmükkel, és senki nem tud náluk hozzáértőbb filmet készíteni a második világháborús Németországról (lásd pl. A bukást), sőt ugyanilyen hitelesen és érzékenyen képesek ábrázolni a berlini fal leomlása előtti és utáni időszak kelet-európai viszontagságait is (lásd pl. Good bye, Lenin). Bárcsak ugyanezt a hozzáállást elmondhatnánk a jelen magyar filmgyártásról is, tisztelet a kivételnek! Tovább»
Filmmánia: WAZ
Egy kis Hetedik + egy kis Fűrész = egy nagy semmi… WAZ kritika.
WAZ (2007)
“Love doesn’t hurt. It kills.”
Ki a rendező: A brit születésű Tom Shankland, aki korábban tévé- illetve rövidfilmeket készített. Ez az első egész estés játékfilmje. Úgy látszik, bejönnek neki a sötét témák, mert jövőre már egy jófélének tűnő véres horrorral érkezik.
Ki játszik benne: Svédország egyik legsikeresebb exportszínésze, Stellan Skarsgård, aki korábban már olyan ismert filmekben játszott mint A lét elviselhetetlen könnyűsége, a Hullámtörés című Lars von Trier dolgozat, a Good Will Hunting, a Ronin, Spielberg Amistad-ja, a Háborgó mélység, illetve A Karib-tenger kalózai második és harmadik része.
Partnere a filmben Melissa George, aki fiatalon jóideig hivatásosan görkorizott az ausztrál nemzeti bajnokságban, majd modellkedett, míg végül a filmezésnél kötött ki. Többek között játszott A rettegés házában Ryan Reynolds-al, a Kisiklottak-ban Clive Owen és Jennifer Aniston mellett, illetve a 30 Days of Night című unalomba fulladó horrorban Josh Hartnett oldalán.
Mi a sztori: A sztori szerint Eddie Argo nyomozó és új társa, Helen egy bizarr sorozatgyilkosság ügyében nyomoznak, melyben az elkövető a brutálisan megkínzott áldozatok testére egy különös matematikai jelet pingál (WAZ, vagyis W delta Z). Ahogy a nyomozók egyre jobban beleássák magukat az ügybe, rájönnek, hogy a gyilkos az áldozatait minden esetben egy morbid döntés elé állította: öldd meg egyik szerettedet, vagy meghalsz!
Értékelés: Nos ez a film újabb lelombozó példa arra, hogy hogyan is kell elbaltázni egy ígéretes lehetőséget. Pedig a WAZ-ban igazán lett volna fantázia: az alaphangulat meglehetősen sötét, nem szarakodnak benne, kellően véres és brutális. Viszont az egész nem áll össze jópár hiányosságnak köszönhetően.
A már jó előre beharangozott marketingfogás, miszerint a WAZ olyan mintha a Hetediket keresztezték volna a Fűrésszel, nem igazán állja meg a helyét. Vagyis részben igen, de az nem válik a film erényévé (Shankland lenyúlta a Hetedik sötét hangulatát, pakolt a filmbe jópár sokkoló jelenetet, hogy kiszolgálja a torture porn rajongói bázisát, viszont az egész mit sem ér koherens és jól összerakott forgatókönyv nélkül). Ez a Fűrész összehasonlítgatás egyébként is kétélű dolog: lehet, hogy jó marketingduma, de nem biztos, hogy örülnék neki, ha a filmemet egy kínzós horrorhoz hasonlítgatnák. Az egész Fűrész univerzumból amúgy is csak az első részt tartom jó filmnek, és azt sem a hentelés miattt. James Wan és Leigh Whannell low budget horrorjában ugyanis még volt intelligens és csavaros történet, miközben a két srác a 2000-es évek elején képes volt megreformálni a horror műfaját azzal, hogy az összhatás növelése érdekében mindezt jól megtámogatta az amerikai mainstreamben korábban soha nem látott mennyiségű gore-ral, és kikövezte az utat a szigorúan R besorolású horrorok előtt, melyeknek egy idő után közös jellemzőjévé vált a kínzás, a szadista jelenetek és a meztelenség explicit ábrázolása (a torture porn mellett lassan már ide tartoznak a francia extrémflmek is Bustillo-val, Aja-val, Noe-val, Gens-al vagy Laugier-el). A probléma csak az, hogy ezen filmek jelentős részében a hangsúly átkerült az intelligens történetről és feszültségteremtésről a minél gyomorforgatóbb jelenetek öncélú ábrázolásásra. Semmi bajom a vásznon megjelenő nyers erőszakkal, ha az értő kezekben van, kizárólag a feszültségteremtés eszköze, és a történet szerves része (mind a három tételre klasszikus példa: Mechanikus narancs by Kubrick), és nem öncélúan sokkol (lásd Fűrész összes folytatása, Eli Roth munkássága, Captivity). Most komolyan a Fűrész 3. arcunkba nyomott 8 perces agyműtétéjét, vagy a 4. rész behatóan tanulmányozható boncjelenetét vajon mi a franc indokolta? Ez utóbira persze lehet azt mondani, hogy a kazetta, de akkor kérdem én, hogy az a bizonyos szalag vajon miért pont a gyomorban landolt? Nyilván azért, hogy Jigsaw barátunk a mindenféle cenzúra nélkül forgó kamerával egyetemben tegyen egy kellemes látogatást a proszektúrára, amit aztán a kedves néző végig is “élvezhet” a nagyvásznon.
Na de ne kalandozzunk el, vissza a WAZ-hoz! Szóval a Fűrészhez képest a Hetedikkel való összevetés már pozitívabb érzéseket kelthet(ne) az egyszeri filmrajongóban. Elvégre az a darab Fincher és egyben a kilencvenes évek egyik legsúlyosabb alapfilmje: miközben a Fűrész a horrort újította meg, addig a Hetedik a thriller műfajával tette ugyanezt ‘97-ben a maga hihetetlenül komor, brutális, nyomasztó és depressziós hangulatával. Nos a WAZ ezen jegyeket próbálta magáévá tenni, persze kevés sikerrel (mondjuk kiváncsi lettem volna, mi történik, ha a rendezői székben Fincher ül, Darius Khondji az operatőr és Andrew Kevin Walker szállítja a szkriptet, hehe…).
A színészi alakítás gyenge mint a harmat. Stellan még elmegy, de Melissa George sehol sincsen (a szép pofika meg a formás hátsó önmagában kevés a színésznői érvényesüléshez). Emellett a rendező elkövetett egy óriási casting bakit: kiválasztott főgonosznak egy olyan valakit, aki akárhogy is erőlködött, az istennek nem bírtam róla elhinni, hogy elmebeteg, brutális, szadista gyilkos (ahhoz túlságosan hiteltelen feje volt - vagy én vagyok perverz, fene tudja). Ekkora félrecastingot filmrajongói pályafutásom alatt én még nem pipáltam (bár lehet, hogy túlságosan élénken élt még bennem a Kegyetlen játékokban alakított figurája… :) ).
Klisékkel telepakolt tucat-sorozatgyilkosos szkriptről van szó. Az alapötlet nem lett volna rossz (ismeretlen gyilkos furmányos jelet pingál áldozatai bőrébe), azonban a megvalósítás gyenge (a gyilkos motivációja illetve a WAZ magyarázata úgy baromság ahogy van). Sablonos, rosszul megírt kétdimenziós karakterek, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róluk (látjuk, hogy az állandóan komor Stellan töke tele van a világgal, de hogy miért, az már nem derül ki). Kolléganője hasonlóan magányos figura (ha jól emlékszem, van valami homályos utalás rá, hogy pasijával összebalhézott, de ezen kívül nem sok mindent tudunk meg róla). A ketaminos dokis rész egyenesen erőltetett és láthatóan csak arra szolgált, hogy a történet menetét késleltesse. Az olyan apróságokat meg már meg sem említem, hogy valaki pont akkor ér oda egy parkolóba, amikor egy számára fontos másik valaki, mit ad isten, éppen arra autózik. Ez így gyenge, ha minőségi sorozatgyilkosos filmet akartok nézni, akkor inkább a Bárányok hallgatnak, a Henry - egy sorozatgyilkos portréja, a Tökéletes másolat vagy a Hetedik közül érdemes válogatni (sőt még a Parfümöt is idebiggyeszteném, bár az nem éppen egy klasszikus értelemben vett serial killer movie).
Az operatőr legalább kitett magáért: a sötét tónusú képek, az árnyakkal és a fénnyel való játék, illetve a nyers kézikamerás stílus rendben van, nem egy Cloverfield féle dokumentum-reality kategória, de azért képes volt bevonni pár jelenetbe, és dobott valamicskét a valósághűségen, már ha lehet ilyet mondani.
A film befejezése és a végső csavar sajnos ismét negatívum: annak ellenére, hogy drámainak szánták, pont az ellenkező hatást váltotta ki belőlem és inkább megmosolygtatónak éreztem (bár hozzátenném, hogy a korábbi események függvényében ekkorra már rég elvesztettem érdeklődésem a történet menete iránt).
Összességében a WAZ egy közepes produkció, afféle pelenkás Hetedik, amiből sokkal de sokkal többet ki lehett volna hozni egy tehetségesebb rendező, egy minőségi szkript és nem utolsósorban jobb színészgárda segítségével. Az év egyik nagy csalódása. Kár érte. 5/10