Címke: 4/10
Filmmánia: Surrogates (Hasonmás)
Bruce Willis visszatér… Surrogates kritika.
Surrogates (2009)
“How do you save humanity when the only thing that’s real is you?”
Ki a rendező: Jonathan Mostow, amerikai rendező, producer és forgatókönyvíró. 1961. november 21-én született Connecticut államban, Woodbridge városkájában. A Harvard Egyetemen megszerzett diplomája után Mostow, az American Repertory Company és a New Yorki- székhelyű Lee Strasberg Theatre and Film Institue nevezetű intézményekben folytatta tanulmányait. Számos rövid- és dokumentumfilmet, valamint zenés videót készített, mielőtt elkészült volna 1989-ben első komolyabb rendezése, a Beverly Hills Bodysnatchers című vígjáték. Ezt követte 1991-ben a Flight Black Angel c. akcióthriller. Mindkét fim esetében a produceri és a forgatókönyvírói feladatkört is ellátta.
1997-ben következett a Kurt Russel főszereplésével készült, a jegypénztáraknál akkoriban igen sikeres a Félelem országútján című thriller, amellyel Mostow bizonyította a műfaj iránti fogékonyságát. Ezután kapcsolatba lépett egy forgalmazó cég vezetőjével, Hal Lieberman-nel és az Universal-lal, amelyekkel közösen egy négyéves szerződést írt alá.
Több évig készült a Játsz/ma című krimi-thriller produkcióra, amelynek főszerepére Kyle MacLachlan-t és Bridget Fonda-t szerette volna megnyerni, azonban egyéb okokból kifolyólag végül David Fincher kapta meg a direktori széket, Michael Douglas-szal és Sean Pennel a főbb szerepekben, míg Mostow vezető producere lett a filmnek.
2000-ben, az U-571 című tengeralattjárós alkotásban ismét együtt dolgozott volna Douglas-szel, de a színész konfrontálódásaik miatt végül kiszállt a projektből, és többek között Harvey Keitel és Bill Paxton kapták meg a főszerepeket. A film meglehetősen sikeres lett - a szkriptet ismételten Mostow jegyezte - mind a kritikusok (Rotten Tometoes: 68%) és a nézők (77 millió dolláros gyártási költség, 127 milliós bevétel) körében.
2003-ban karrierje csúcsára ért, hiszen megrendezhette eddigi pályája kétségtelenül legnívósabb filmjét, a legendás Terminátor saga harmadik részét, a Gépek lázadását. A film megosztotta a rajongókat és a kritikusokat is egyaránt, de kétszeresen is megtérítette a büdzsé költségeit, így mondhatni sikeres lett, igaz korántsem olyan mértékben, mint a kultikus két első rész. Tovább»
Filmmánia: Crank 2. - Magasfeszültség
Jason Statham ismét felpörög… Crank 2. kritika.
Crank: High Voltage (2009)
“He was dead…But he got better.”
Ki a rendező: A Mark Neveldine és Brian Taylor páros, akik korábban színészkedésből, operatőrködésből és videoklipek rendezéséből éltek (mily meglepő). A ő nevükhöz fűződik a Crank első része, valamint a Pathology című borzadály is. Hamarosan érkeznek a Gamer-rel – Isten minket úgy segéljen.
Ki játszik benne: A korábban szebb napokat látott Jason Statham, akit anno még Guy Ritchie fedezett fel (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff). Azóta emberünk számos akciófilmben játszott több-kevesebb sikerrel (A szállító, Az olasz meló, Crank, Banki meló, Halálfutam, ilyesmik), de ha ilyen produkciókban folytatja, mint ez a mostani, akkor ebből nem lesz egyhamar Bruce-karrier.
Mi a sztori: Csávó placcsan egyet, csúnya bácsik elveszik a szívét, ő meg visszaszerzi… Komoly sztori, mi?
Értékelés: Hát izé. Azt hiszem, nem leszek kíváncsi a következő Neveldine/Taylor “videoklipre”, bármi is legyen az, mert ez a Crank 2. valami übergáz (pedig rohadtul ki vagyok már éhezve egy jóféle akciófilmre).
Anno az első rész még úgy ahogy nézhető volt, nem mondom, hogy marhára tetszett, de agyatlan szórakozásnak elment. Majd miután a becses rendezőpáros tavaly elkészítette a bűnrossz Pathologyt, és felnyomta bennem a pumát rendesen, már sejteni lehetett, hogy itt valami nincs rendjén. Mégis naivan úgy gondoltam, hogy miután a Pathology horror, elképzelhető, hogy ez a műfaj nem fekszik a mélyen tisztelt rendező uraknak, de ettől még tudnak király akciófilmet gyártani. Tovább»
Filmmánia: The Eye (A Szem)
A vak Jessica Alba ázsiai horror remake-ben ijesztgeti az egyszeri mozirajongót. Illetve csak próbálja… The Eye kritika.
The Eye (2008)
“How can you believe your eyes when they’re not yours?”
Ki a rendező: Az Alexandre Aja babérjaira pályázó francia születésű Xavier Palud és David Moreau, akiknek ez még csak a második rendezésük. Egyébként az ő nevükhöz fűződik még az Ils című francia horror is, ami a kritikák alapján egész jófélére sikeredett, ráadásul a sztorija is bejövős (némileg a Magasfeszültségre hajaz), asszem csekkolni fogom.
Ki játszik benne: A gyönyörű Jessica Alba (Fantasztikus Négyes), akit sosem színészi játéka miatt szerettünk. Mellette Alessandro Nivola (Ál/Arc) és Parker Posey (Broken English) segédkezik.
Mi a sztori: Sydney, a fiatal és gyermekkora óta vak hegedűművész új szemet kap. Miközben próbálja szokni a színek és formák kavalkádját, váratlanul félelmetes hallucinációk kezdik kísérteni. Halottak szellemeit látja, akiket különös árnyak kísérnek ét a túlvilágra. Sydney a kezdeti bizonytalanság után rájön, hogy csak akkor vethet véget a fura eseményeknek, ha kideríti ki az a személy, akinek a szemét megkapta.
Értékelés: Gondolom senkit nem lepek meg azzal, hogy ez egy gyenge remake. Nem annyira borzalmas mint amilyenre számítottam, egyszer azért nézhető, de meg sem közelíti a Danny és Oxide Pang által rendezett kínai eredetit. Az ugyanis az egyik legatmoszférikusabb ázsiai horror volt, amit valaha láttam (a Tartan kiadáson lévő DTS ES hangsáv keverése valami brutálisan jól sikerült, egy jó hangrendszer segítségével már abba beleborzongsz!). Okés, a Gin gwai sem tökéletes (a második részről ne is beszéljünk), de mégis összehasonlíthatatlanul jobban tud feszültséget teremteni mint ez az amerikai verzió. Emlékszem, mikor először láttam a Pang-tesók filmjét, már a hátborzongató és sejtelmes főcím kellően megadta az alaphangulatot.
A The Eye sajnos az amcsi tucathorrorokra jellemzően pusztán csak az olcsó ijesztgetésre megy rá (szöges ellentétben az ázsiai parafilmekkel vagy akár a közelmúltban tárgyalt El Orfanato-val). A film feszültségtartalma a nullához konvergál: azon egyszerűen nem tudok beszarni, hogy vicces külsejű ufószerű figurák néha belevicsorítanak a kamerába; faszán belobban egy sütő; vagy hogy Jessica alkalmadtán szellemekkel beszélget. Az egyetlen valamennyire félelmetes momentum talán csak a rondára maszkírozott csaj volt a kínai kajáldában.
Konkrétan négy ötletet/jelenetet számoltam össze, amit gyakorlatilag egy az egyben átkopiztak az eredetiből. Érdemes összehasonlítani őket, mert elég rendesen kijön a különbség (a következőkben linkelt videók spoilert tartalmaznak, szóval csak akkor kattints, ha már láttad a filmet, vagy nem tervezed megnézni!). Szóval itt van például a híres-hírhedt liftes jelenet, ami nemcsak az eredeti film, de megkockáztatom, hogy az ázsiai horrorok egyik legemlékezetesebb jelenete. Tessék csak összehasonlítani: az eredeti alapból jobban van vágva, idegörlően lassú, a score hatásosabb, a kamerakezelés profibb, illetve Angelica Lee messze jobb színésznő mint Jesscia Alba. A kórházas jelenetnél szintén az eredeti jobb, sokkal félelmetesebbek a hanghatások, jobb a vágás illetve Lee színészi játéka itt is alázza Albáét. Az autóbalesetes rész dettó. Az egyetlen kivétel az eltűnő majd előbukkanó szellem a fentebb említett rondára maszkírozott csajszival, melyet egész jól sikerült átültetniük, na ennél a jelenetnél azért ugrottam egyet a székemben… :)
Gondolom, mindenki sejti, hogy az amerikai verzió legnagyobb hátránya magában a főszereplőben keresendő. Imádom Jessicát, gyönyörű csaj, élmény nézni a vásznon minden rezdülését, de valami borzalmasan rossz színésznő (sorry, de mikor fejeket vágott a tükörben, meg beleordított a sütőbe, hát azt nem bírtam megállni röhögés nélkül). Most komolyan: miért pont őt kellett kicastingolni? Langyi romantikus vígjátékokban még elmegy, de egy horrorban azért nem ártana, ha a frászt hozná rám, vagy legalább elérné, hogy együtt parázzak vele. Igen, kifejezetten az volt a problémám a The Eye-al, hogy egyáltalán nem tudtam beleélni magam a kétdimenziós karakterébe.
A mellékszereplők egyébként szintén egysíkú sztereotíp karaktereket játszanak: látszik, hogy a forgatókönyvíró a szájukba adott valami gyorsan összetákolt sablonszöveget, ők meg előadták, ennyi, semmi extra (azért jellemző, hogy az eredetiben az orvost illetve a tesót játszó színész is jobb volt).
Ez van emberek, ezt a filmet maximum csak azoknak tudom ajánlani, akik nem látták a Pang-tesók klasszikusát, esetleg azoknak, akik egy egyszer nézhető popcorn mozira szeretnének beülni barátnővel/baráttal, vagy talán még nekik sem. Inkább nézzétek meg DVD-n az eredetit! Sajnos gyenge utánzat a The Eye, nem is tudom, ezek után mire számítsak a Shutter remake-kel kapcsolatban. 4/10
Filmmánia: Jumper (Hipervándor)
Malibu kritikája következik a Jumper-ről.
Jumper (2008)
“Anywhere. Anything. Instantly.”
Ki a rendező: Az eddig viszonylag jól sikerült munkáiról ismeretes Doug Liman, akinek nevét az első Bourne epizód és a Mr. & Mrs. Smith stáblistáján láthattuk, tehát akcióban otthon van az uraság, jövőre várhatunk tőle egy asztronautás, Jake Gyllenhaal-os, valószínűleg szintén akcióorientált alkotást is.
Ki játszik benne: Hayden Christensen, aki valószínűleg a legkevesebb színészi tehetséggel a legtöbb pénzt kaszálja Hollywood-ban, bár a filmiparban, a sorozatoknál azért vannak nála is nagyobb suttyók. Hihetetlen, hogy nem tűnt még el a srác az A-listás filmekből – ráadásul még a világ egyik legjobb sci-fi-jének, a Neuromancer-nek a főszerepére is őt szemelték ki a minden bizonnyal vak producerek. Rajta kívül még a jó pénzért mindent elvállaló Samuel „Madafaka” L. Jackson is gonoszkodik a filmben, de az egész stábból valószínűleg az elképesztően tehetséges Jamie Bell csodálkozik leginkább azon, hogy mit keres itt, aztán ránéz a filmért kapott csekkjére, és tekintete kisimul.
Mi a sztori: Vannak a Jumperek, akik tudnak teleportálni, és vannak a Paladinok, akik meg a Jumpereket üldözik, mert szerintük jogtalan, hogy a Jumper bácsiknak ekkora tudásuk van. Igen. Ennyi. Egy ötlet, és kész, de majd ezt részletezem.
Értékelés: Kerüljétek David S. Goyer nevét, méghozzá nagyon nagy ívben, mert a film legnagyobb negatívuma az bizony a forgatókönyv, márpedig látványfilm ide, akcióközpontúság oda, ez fontos eleme egy filmnek. Szánalmas karakterfejlődés, értelmetlen fordulatok, röhejesen változó kapcsolatok a szereplők közt, és nagyon béna dialógusok. Ráadásul Goyer egy rohadt rövid filmbe akar belezsúfolni annyi dolgot, ami talán egy kétszer ilyen hosszú filmre sem lenne elég: percenként jelennek meg új szabályok, még újabb high-tech cuccok és „remek” fordulatok.
Összességében ez a film olyan mintha valami pre/alfa állapotban került volna a mozikba: szörnyű fércmunka mind a mono-, mind a dialógusok siralmasak lettek, kezdve Hayden és Rachel kapcsolatának váltakozásától egészen addig, amíg Hayden „csatlakozik” Jamie-hez.
Apropó Jamie. Ha a srácnak egy almát kellett volna alakítania a filmben, akkor is lejátszotta volna Haydent, elképesztő tehetség a srác, de miatta ne nézzétek meg a filmet, tessék szépen beírni a keresőbe, hogy Hallam Foe, és elolvasni jamesb cikkét róla, mert az bizony egy nagy film, és akkor még a srác első munkájáról, a Billy Elliot-ról nem is szóltam, hihetetlen érzékeny film gyönyörű történettel. Hagyjátok a szarba a Jumpert, odavaló.
Hadd beszéljek kicsit Hayden Christensenről. A srácot már a SW2-ben is nagyon utáltam, nem a helyes pofijára való irigységből, hanem mert olyan antitalentum, hogy az általa keltett színészi vákuumtól csodálom, hogy nem kezdtek el repkedni a popcornok a mozikban. De persze mikor leoltják az arcot, hogy szar színész, mindenki jön a Hazugsággyárossal, hogy abban meg egész korrekt volt. Peersze, nagy kár, hogy abból a karakterből egy Casey Affleck díjesőt hozott volna ki, de persze Haydenke is „meglepő volt magához képest”. Aztán jött az SW3, ahol már nem a sima kis kamaszodó padawant kellett játszania, aki dühös, mert meghalt a mami, hanem egy kőkeményen a sötét oldalhoz közeledő jedi-t, akinek egyúttal a belső hatalma és az egója is nő. Már nem azért, de az SW2 idején is láthatták volna, hogy babyface ehhez nagyon kevés lesz, egy ilyen karaktert 100%-osan csak egy olyan method acting-isten mint mondjuk Bale tudott volna kihasználni. Christensen csak vágta a fejeket, először emo lett, zavarodott, és folyamatosan szenvedett, kb annyira hatásosan, amilyen hatásosan Jessica Alba mondjuk nevettetni tud (jajj ne, eszembe jutott az Awake, a két „színészisten” közös filmje) – de aztán jött az igazi vígjátéki rész, mikor gonosz lett belőle, amit úgy lehetett észrevenni, hogy úgy nézett ki a „visszafojtott, kitörni készülő düh” miatt mint valami durva székrekedéses beteg erőlködés közben. Lucasék már nem győztek annyi effektet beledobálni a filmbe, hogy az elterelje a figyelmet róla, megváltás volt, mikor rákerült a Vader-maszk, abban nézett ki legjobban. A Jumperben se volt jobb, bár azért most kivételesen a szerepe is elhibázott volt – ebbe a filmbe egy olyan karakter kellett volna, aki megindokolja, miért is vadásszák a Paladinok a Jumpereket. Egy isten-komplexusos, szociopata állat, én legalább ilyen főhőst elvártam volna, de még mellékszereplő se lett ilyen. Shame on you, Hollywood.
Na de vissza a filmhez: Goyer és Liman folyamatosan dobálják egymásra a szálakat, úgy ugrál a film, ahogy Hayden a térben, és persze, hogy csak egyetlen jelenetben használják ki rendesen az alapötletet (Jamie és Hayden kergetik egymást), de még ott is bukó az üldözés miértje, gáz az egész. A látvány viszonylag rendben van, mondjuk én a stáblistán erősen keresgéltem Tony Scott nevét a Special Thanks címke alatt – hadd ne kelljen ezt megmagyaráznom, idegbeteg vágás rulez.
Hogy akkor mégis mi szól a film mellett? Igazából nem sok minden. Nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy popcorn-filmnek tökéletes, de még arra se buzdíthatnálak titeket, hogy tegyétek az agyatokat formalinba, és úgy nézzétek, mert amekkora baromság az egész, agy nélkül se bírnátok. Lehet, hogy egy normális forgatókönyvíró, egy legalább B-listás főszereplő, egy ügyesebb rendező, és még pár hónap meló jót tett volna a filmnek, de nem tett – így aztán az lett, ami. Kerülendő agyzsibbasztás (ráadásul a producerek, a Box Office-eredmények és a folytatások lehetőségének összefüggését ismerve nem ússzuk meg Hiperszupervándor nélkül). 4/10
Filmmánia: Hitman
Malibu kritikája a népszerű számítógépes játék filmes adaptációjáról.
Hitman (2007)
“Names are for friends, so I don’t need one.”
Ki a rendező: Xavier Gens, elsőfilmes francia srác, aki gondolom hamarosan a Luc Besson baráti kör tagja lesz, hasonlóan kevés tehetséggel rendelkező társaihoz (Gérard Krawczyk, Chris Nahon, stb.)
Ki játszik benne: Timothy Olyphant, aki eddig sok tehetségről nem tett tanúbizonyságot, de nem is rontott nagyokat (Scream 2, Die Hard 4, Girl Next Door, Deadwood); Olga Kurylenko, egy orosz modell; Ulrich Thomsen, akinek alakítását az Ópium c. hazai filmben csodálhattuk meg; Dougray Scott, akiről sok mindent elmond az, hogy karrierje csúcsa a második Mission: Impossible film főgonoszának szerepe volt; valamint Robert Knepper, mindenki T-Bag-je.
Mi a sztori: A klasszikus „megbízzák a bérgyilkost, de átverik” történet keveredik a klasszikus „megesik a bérgyilkos szíve egy csinos csajon, ezért meg akarják ölni” sztorival, semmi egyedi, messziről bűzlő klisészag.
Értékelés: A cikk elején lévő idézet a Hitman sorozat eddigi utolsó, negyedik részéből való, és tökéletesen bemutatja, milyen is a jó öreg 47-es, aki rövid idő alatt beírta magát a halhatatlan játékkarakterek panteonjába. Egy csöndes, hidegvérű, cinikus, és néha-néha filozofikus bérgyilkosról van szó, aki érzelemmentesen, rutinból hajtja végre feladatait, sosem hibázik. A játék lényege a feladatok minél csöndesebb, minél ötletesebb végrehajtása volt, pont ez az, ami a filmből jócskán hiányzik, sok más dolog mellett, egy szóval a játékból maximum a körítést emelték át, meg a főkaraktert, de istenem: Hollywood.
Először is nem sikerült választaniuk egy normális főszereplőt, aki megfelelő arccal rendelkezik a 47-es eljátszáshoz. Nem hinném, hogy ha valakinek választania kellene Jason Statham, Timothy Olyphant és Vin Diesel között, akkor bárkinek is Olyphant jutna eszébe, nem csak amiatt, mert a feje nem passzol a karakterhez, de eddig csupán egyetlen akcióhősi szerepe volt, és a Deadwood Seth Bullockjában, valamint a tar bérgyilkosban nem sok közös van. Annak, aki látta a Szállító című opust, lehet fogalma arról, hogy ezt a szerepet Jason Stathamnek találták ki, de a végén mégis Olyphant kapta. Ezzel egyszerre rúgták tökön Hitman karakterét, és vesztettek a rajongók érdeklődéséből, hiszen Hitman így megkapta az Olyphanthoz járó félmosolyt és gesztikulálásokat, no meg a fanoktól a „babaarcú” jelzőt, ami nem a legjobb ómen egy bérgyilkosnak.
Persze ettől a film még lehetett volna jó. De nem lett, amiben oroszlánrészt vállalt Skip Woods író, no meg a rendező Gens, illetve a vágó is. Woods egy elképesztően élettelen, unalmas, és Hitmantelen szkriptet rakott le az asztalra. Valószínűleg neki „köszönhetjük” Hitman műmájer dumáit - melynél kevésbé a 47-es szájába illő dolgot nehezen tudott volna találni - valamint az érthetetlen eseményeket. Például az Interpol ügynökök találnak egy keresztet formáló kulcsot, és szinte „Heuréka!” kiáltással sikerül rájönniük a kulcson lévő latin felirat elolvasása után, hogy az egy templom kulcsa. Vagy ott van a röhögőgörcsöket és értetlen tekintetek tucatjait kiváltó kacsás jelenet, amiről máig nem értem, hogy mi értelme volt, azon kívül, hogy a Hitman 2. egyik küldetésében és a 4. rész egyik promóképén is volt egy gumikacsa.
Aztán ott vannak az akciók. Mint fentebb írtam, a Hitman sorozat lényege a csendes, ötletes gyilkolás volt, melyet néhány kivételt leszámítva teljesen kihagytak a filmből, de ez gondolom vagy a producerek nyomása vagy amiatt volt, hogy a rendező a Hitman tetralógiát maximum hírből ismeri. Így tehát kapunk egy rakás viszonylag ötlettelen akciójelenetet, amiket a béna vágás végképp hazavág, szinte fáj nézni őket (gondolok itt például az elnök öccsének megölésére), és néhány igazi, a játékra jellemző momentumot, melyek ekkora mennyiségben sajnos nem sokat javítanak a film minőségén – pl. a pályaudvaros átöltözés vagy az éttermi jelenet.
A történet meglehetősen érdekes, ugyanis semmi köze nincs a játék sztorijához, és olyan, általános hülyeségeket tartalmaz, melyeket elég nehéz megemészteni. Az orosz titkosügynökség épülete természetes, hogy éjszaka kihalt, üres és őrizetlen, de persze napközben jövőt idéző felszereléssel rendelkező kommandós sereg őrzi. Hitman lerohan a pályaudvar alá, és találkozik egy vagonban klónjaival, melyek közül az egyik néger, majd fegyvereiket eldobva előrántják az eddig maguknál tartott katanákat, és vad harcba kezdenek. Az rendben van, hogy az oroszok angolul beszélnek, mivel a film lényeges része a jó öreg Oroszországban játszódik, de azt nem értem, hogy miért kell ennek ellenére mondandójukat echte orosz szavakkal díszíteni.
Bár eddig a filmről szinte csak rosszat írtam, azért voltak benne jó dolgok is. Például a mellékszereplők, akikkel nem volt gond, de kiemelni egyet sem érdemes - kivétel természetesen a Nikát játszó orosz színésznő, Olga Kurylenko, aki olyan hihetetlen gyönyörű, hogy ha már az akciójelenetek nem, akkor legalább ő szájtátásra készteti az egyszerű férfinézőt. És, hogy a rajongókat megnyugtassam, Nikával nem került bele igazi szerelmi szál a sztoriba. Sőt Nika szerepe azt volt hivatott megmutatni, mennyire is semlegesek a 47-es számára a nők – bár azért meg-megremegett, különösen a szállodai szobás jelenetnél, de én ezt betudom annak, hogy Timothy Olyphant is emberből van, és néha elhagyja a szerepét, ha egy orosz bombázó csücsül rá.
A másik kiemelendő a hanghatások, bár azért 2007-re igazán elvárható, hogy rendesen dörrenjenek a pisztolyok, puskák, és hogy a hangtompító ne csak egy molyfing legyen a szélben. A díszletek érdekes voltak, néhol ráismertem némelyik pályára, például a szentpétervári hotel egy az egyben a Hitman 3. budapesti szállodája, az ottani történések pedig a 3. rész záróküldetését idézték, nem tudom, ez direkt volt-e.
Összességében tehát elmondható a filmről, hogy mint Hitman-adaptáció, csúfos bukás, de mint önálló akciófilm sem sokkal jobb, köszönhető ez a zavaros történetnek, a borzalmas vágásnak, és annak, hogy azok számára is leesik az, hogy Hitman szájában nem állnak jól a James Bond dumák, aki még életében nem irányította a 47-es ügynököt. Végezetül tehát a filmet igazán ajánlani nem tudom senkinek, férfiaknak érdemes tán megnézni Nika miatt, viszont a Hitman-fanokat nem biztos, hogy kárpótolja majd a szépség.
Rögös volt a 47-es útja a monitortól a vászonig, félúton visszafordulhatott volna, hogy egy pocsék rendező helyett ötödször is mi irányíthassuk. A konklúzió megint az mint a többi játékadaptációnál: tehetséges alkotógárdával, az eredeti készítők segítségével, és a játék maximális tiszteletével több lehetett volna, sokkal több.
Ja, és még valami: aki döntött arról, hogy ne Jesper Kyd szerezze a film zenéjét, az tegyen egy szívességet, és most azonnal monnyon le! :) 4/10