Rovat: Vélemény
Mi a baj a Moziünneppel?
1. Konstans tömegnyomor, végeláthatatlan sorok és kilátástalan hajsza a legjobb helyekért és jegyekért. Yikes.
2. A max. 550 Ft-os kedvezményes jegyár nem éppen olcsó, alapállapotban kellene ennyinek lennie (így a nézőszám éves szinten is emelkedne, és nem csak ezen a 4 napon - jó, tudom, üzemeltetési költség blablabla, de mégis).
3. Az ismét vászonra került filmek nagy részét már láttad korábban (ha tetszett, akkor többször is). Most akkor minek menj el rá még egyszer?
4. Arra a kevés filmre, ami éppenséggel érdekelne, nem, vagy csak kompromisszumokkal tudsz bejutni, mert a) elkelt minden jegy, b) némi túlzással már csak az első sor szélén van szabad hely, c) az előadást túl kevés moziban és/vagy túl kevés időpontban játsszák (emiatt már tavaly is szívtam). A brigantik este 8-as vetítésére a westendben például délután ötkor -2 db jegy volt (biztos betettek még két széket, hehe). Sebaj.
5. Hihetetlenül érdekfeszítő és friss a kínálat.
Tessék csak megnézni. Asszongya, premier előtti filmek szekció: A csúf igazság, Az Admirális, Családban marad, Köntörfalak, Megtört ölelések, Pippa Lee négy élete, Tréfa, Utolsó idők, Vérvonal, “1″.
Na hát ezek közül csak a Megtört ölelések, a Pippa Lee négy élete, az 1, meg a Vérvonal érdekelt többé-kevésbé, bár ez utóbbit 2007. júliusában már láttam a Karlovy Vary Filmfesztiválon (hamar ideért, mi?).
A premierfilmekre keresztelt “válogatás” szintén tetszett a benne árválkodó egyetlen animációs filmmel.
* * *
Tisztelt Szervezők! A Moziünnep maximálisan becsülendő és támogatandó kezdeményezés, de ez így, ilyen formában, nem jó.
Javaslatok:
- Max. 300 Ft-os jegyár (pl. a megugrott nézőszámnak köszönhetően a nagyobb büféfogyasztásból úgyis visszajön a különbözet).
- Tessék több vidéki mozit bekapcsolni a programba.
- Ne az ismét vászonra kerülő filmek szekcióra erősítsünk (illetve ne kizárólag arra), hanem a premier- és a premier előtti filmekre.
- Legyen több vetítési időpont, több moziban, több napra elosztva.
- Ha már tartják ezt a jegyárat, akkor tessék igényesebb és frissebb filmekből szemezgetni a premiereknél (az aktuális vagy a max. 1 évvel korábbi berlini, Karlovy Vary-i, velencei, torontói, cannes-i filmfesztivál programjában mindig lehet gyöngyszemekre bukkanni - és most nem feltétlenül a drága blockbusterekre gondolok).
Egy magyar filmfanatikus portréja
Néhány hete egy érdekes felmérés eredményeit böngészgettem az Indexen, amiben 5000 lelkes júzer kérdőíves válaszai alapján jól felprofilozták az ungarische mozifanatikust, mint olyat. Van benne pár dolog, amit hülyeségnek tartok, de azért néhány pontban meglepő módon abszolút magamra ismertem.
Csak érdekességképpen nézzük már meg ezeket a megállapításokat egy picit részletesebben.
1. A magyar ember moziba nem jár, hanem netről letöltve nézi a dvdripet.
Hát igen, ez bizony - sajnos vagy nem sajnos (nézőpont kérdése) – így van. Bár igazából nincs mit csodálkozni rajta, mivel az egyszeri filmrajongó - érthetően - gyakran nem bírja megállni, hogy ne töltsön le olyan filmeket a net korlátlan kínálatából, amelyek soha az életben nem fognak magyar mozikban menni, vagy esetleg csak több hónapos/éves késéssel (tessék mondani, az olyan kis költségvetésű, kevésbé ismert gyöngyszemek mint a Boy A vagy a Dead Man’s Shoes jönnek-e egyáltalán valaha hozzánk, legalább DVD-n?).
Arról nem is beszélve, hogy néha már ott tartunk, hogy bizonyos filmek esetében a dvdrip, az r5 vagy a screener hamarabb jön ki, mint ahogy a jó magyar filmfanatikus a hivatalos premiert látná a moziban (a cam-es megoldást inkább hanyagoljuk - igazi filmrajongó ilyen gyatra minőséget elvből nem néz).
2. Újságok és blogok véleménye alapján választunk filmet.
Jajaja. Ez annyira igaz, hogy néhány éve már filmmagazint sem vásárolok (tudniillik régebben elkötelezett VOX-rajongó voltam), szinte kizárólag az interneten vagy a barátaim/ismerőseim véleménye alapján tájékozódom a megnézendő filmekkel kapcsolatban.
Ja és jogos a megállapítás: A nyomozót tényleg méltatlanul hanyagolták a mozilátogatók, az ugyanis messze az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmje (a Kaméleonnal egyetemben). Tovább»
Hannibal Lecter ismét sorozatgyilkol
A Bárányok hallgatnak saga első része a sorozatgyilkosos thrillerek műfajának koronázatlan királya (na és persze nem mellesleg egy kegyetlen jó rendezés). Azon kevés zsánerdarabok egyike, amelyet több - egészen pontosan öt - Oscar-díjra jelöltek, és 1993-ban még a legjobb film díját is elhozta. Mind Anthony Hopkins, mind pedig Jodie Foster karrierje legjobb alakítását nyújtotta ebben a filmben (a kígyószemű, merev tekintetű, kimért modorú Lecter - lehet-e ezt egyáltalán elfelejteni?).
Aztán jött a második rész Ridley Scott úr rendezésében, ami a pszichocucc helyet inkább a gyomorforgatásra ment rá (emberevő disznók, meg Ray Liotta szépen felnyitott koponyája, ilyesmik). Voltak benne jó pillanatok, thrillernek nem rossz (de nem is túl jó) - elmegy kategória.
A Vörös Sárkány sikerült talán a legjobban a folytatások közül, pedig ezt is fikázták rendesen, hogy mekkora szar (szerintem nem az). Nem kell nagy durranásra gondolni, nyilván a Bárányok hallgatnak közelébe sem érhet, de ettől függetlenül simán veri a Hannibált, és tetszett, ahogyan az első rész előzményeit bemutatatták (azért a Manhuntert is csak be kéne pótolni - ugyanez a sztori Michael Mann tálalásában ‘86-ból, állítólag jóféle).
Végül aztán következett a fiatal Lecter életét bemutató, Hannibal Rising, amely viszont orbitálisan nagy bukta lett. A főszereplő srácnak köze nem volt Hopkins alakításához (hiába állították váltig, hogy hónapokig tanulmányozta a nagy elődöt).
Azért tegyük gyorsan hozzá, hogy ez a projekt már az ötlet felmerülésekor halálra volt ítélve: most komolyan, hogyan is képzelhették, hogy majd megússzák a Hopkinsszal való nyilvánvaló összehasonlítást (ebből pedig, férfiasan valljuk be, lehetetlen győztesen kikerülni). A sztorit és a rendezést még fikázni sem érdemes: messze a leggyengébb az egész sorozatban.
Nos itt tartunk jelenleg. Erre jön a napokban a hír, hogy Anthony Hopkins és Ridley Scott ismét összeállna egy újabb Hannibal Lecter filmre. Hűha, örvendetes dolog (már csak azért is, mert nagy Hopkins/Lecter fan vagyok), de azért óhatatlanul ott motoszkál a fejember a kérdés, hogy vajon pusztán csak egy újabb bőrt óhajtanak lehúzni a franchise-ról, vagy valóban komolyan gondolják ezt a reboot-ot. Ha előbbiről van szó, akkor bele se kezdjenek, ha meg az utóbbiról, akkor viszont nem lesz egyszerű dolguk, mivel az eddigi folytatások közül egyik sem ért fel a zseniális első részhez (sem sztori, sem rendezés szempontjából). Arról nem is beszélve, hogy a Hannibal Rising utáni csorbát kiköszörülni nem lesz egyszerű.
Ja és még valami: Claris Starling szerepére állítólag Cate Blanchett érkezik (miután Jodie Foster látványosan tojik az egészre, és inkább Evan Rachel Woodot rendezi a Flora Plum-ban - lehet, hogy sejt valamit).
Azért ez a megszellőztetett Blanhett-dolog elég erősen wtf-os kategória. Egyébként is hagyni kéne már ezt a Starlingos erőltetést (anno Julianne Moore sem volt az igazi). Ha Foster nem vállalja, akkor találjanak ki helyette másik karaktert, és kész, mert ennek így sok értelme nincsen (alapból nem szeretem, ha egy jól megszokott karaktert egy másik színész visz tovább, csak úgy).
Mindenesetre a fentiektől függetlenül a Universal szóvivője kijelentette, hogy Hopkins és Scott komolyan veszi a folytatást (mi mást is mondhatnának, hehe), elkötelezettek a projekt iránt, és egyébként is egy nagyon jó szkriptet sikerült szermányolniuk. Úgy legyen.
Klasszikus színészet vs. method acting
A múltkoriban arról beszélgettünk hasonszőrű filmfanatikus jóbarátommal, hogy mennyire sokat is fejlődött a színészi teljesítmény Hollywoodban a kezdetektől egészen napjainkig.
Nemrégiben ugyanis újranéztem jó pár klasszikus filmet Hollywood őskorából, és arra a “szentségtörő” következtetésre jutottam, hogy néhány kivételtől eltekintve a harmincas-negyvenes évek filmjeit egyszerűen nem nekem találták ki: hiába is vagyok tudatában filmtörténeti jelentőségüknek (már amelyiknek persze), egyszerűen baromi nehéz olyan filmet találni köztük (tisztára a tű és a szénakazal esete), amelyekben nincs az a korai filmekre jellemző, idegesítő ripacskodás, és amelyekre azt tudnám mondani, hogy igen, ebben akkorát alakított a főszereplő csávó vagy csaj, hogy a földön keresgéltem az államat (számomra egyébként például Humphrey Bogart több alakítása volt ilyen).
Igen, a sokszor megmosolyogtató és túljátszott alakításokkal van bajom, bár azt azért gyorsan hozzátenném, hogy ez nem feltétlenül a színészek hibája, mivel Hollywood hőskorában ez a fajta színészi stílus mindennapos, bevett gyakorlat volt. A színészek valóban sokszor túljátszották szerepüket, de akkoriban ez volt az elfogadott, elvárt szint, és ők jóhiszeműen pusztán csak a közönség kegyeiben próbáltak járni. Ellentétben számos mai ripaccsal, akik számára a színészet sokszor csak gyors megoldás az akut pénzgondok megoldására és a hírnév állandó hajszolására, lásd pl. a magyar filmvígjátékként ismert fura állatfaj állandó klikkjét, de hogy ne csak hazabeszéljünk, gondolhatunk nyugodtan Chevy Chase, Steve Martin vagy Leslie Nielsen egyes alakításaira is. Maximálisan tiszteletben tartom, ha valakinek ez a fajta színészi stílus bejön, de engem sokszor egyszerűen csak irritál.
A ripacskodás, az erőltetett jópofizás, meg a seggreesős poénok egyébként sem színészet, és nem kell hozzá nagy tehetség (sőt!). Amihez viszont határozottan igen, az az ötvenes-hatvanas évek hajnalán elterjedt innovatív színészi módszer, amely részben Lee Strasberg, részben pedig Stella Adler jóvoltából method acting néven vált világszerte ismertté (bár tény, hogy az alapokat Sztanyiszlavszkijtól nyúlták).
A method acting - számos mai profi színész által előszeretettel használt - olyan módszer, amelynél a színész a fentebb kritizált klasszikus stílus tanításaival ellentétben nem kizárólag (sőt elsősorban nem) külső eszközökkel operál (azaz nem eltúlzott, közhelyes gesztusokat, hamisnak tűnő és gyakran megmosolyogtató intonációt és mimikát használ), hanem pszichológiai, érzelmi szempontból közelíti meg a karaktert, és a megformálandó figura személyiségjegyeit felvéve, az adott konfliktushelyzetet maximálisan átélve, belülről fakadóan jelenít meg érzelmi állapotokat - minél élethűbb, három dimenziós és valós figurát létrehozva ezáltal. Olyan figurát, amely ideális esetben szinte lemászik a vászonról.
Az ezen módszert alkalmazó színész nem pusztán bevágja és felmondja a forgatókönyvet, majd mint aki jól végezte dolgát, a forgatás után gyorsan lelép a kellemes hatszámjegyű összeget tartalmazó csekkel a hátsó zsebében. Nem, emberek, nem, az ilyen színész, miután elfogadta a szerepet és aláírta a szerződést, lelkiismeretesen “elvégzi a házi feladatát”: utánajár a karakter megformálásához szükséges minden egyes apró elemnek; feltérképezi azt a környezetet, amelyben a figura mozog; a forgatás során (sőt durvább esetben azon kívül is) maximálisan együtt él és lélegzik az eljátszandó személy minden egyes tulajdonságával és jellemzőjével; a legszokatlanabb és a legbizarrabb dolgokra is képes, hogy megértse az adott karakter mélyről fakadó motivációt; és egyáltalán nem fél áldozatot hozni (pl. kívülről-belülről teljesen megváltozni) a figura minél hitelesebb megformálása érdekében. Tovább»
24: Beszt konflikt evör (majdnem)
Kinek az életét mentsük meg? Azét, aki a miénket mentette meg korábban? Vagy azét, aki az egyetlen esély egy pár óra múlva bekövetkező nukleáris katasztrófa elhárításában?
Bauer persze tudja, de csúnyán elcseszi…