Rovat: Filmmánia
Filmmánia: In The Mood For Love (Szerelemre hangolva)
Utánozhatatlanul egyedi hangulatú darab az igényes romantikus filmek kedvelőinek… Szerelemre hangolva kritika.
Fa yeung nin wa (2000)
“It is a restless moment.
She has kept her head lowered…
to give him a chance to come closer.
But he could not, for lack of courage.
She turns and walks away.”
Ki a rendező: Wong Kar-Wai, a shanghai születésű direktor, aki erős vizualitású, stilizált, már-már expresszionista kifejezésmódú filmjeivel vált ismertté. Egyedi hangulatú műremekeinek köszönhetően hamar nemzetközi elismerésre tett szert, és tavaly végre elkészíthette első angol nyelvű produkcióját, a My Blueberry Nights-ot olyan nevekkel mint Jude Law, Natalie Portman, Rachel Weisz vagy Norah Jones. Ezen utóbbi filmen kívül olyan produkciókat köszönhetünk még neki mint a Vadító szép napok, a Csungking expressz, az Édes2kettes, a 2046 vagy az Eros.
Ki játszik benne: Az ázsiai filmek két nagy sztárja, akiket a hongkongi direktor előszeretettel szerepeltet filmjeiben. A férfi főszereplő, Tony Leung a nemzetközi közönség számára a Szigorúan piszkos ügyek, a Hős és az Ellenséges vágyak című filmekből lehet ismerős, míg filmbéli partnere, Maggie Cheung a Rendőrsztori, a Vadító szép napok és Az utolsó éjszaka Hong Kong-ban című daraboknak köszönhetően vált ismertté.
Mi a sztori: Hong Kong, 1962. Chow Mo-Wan, egy helyi újság szerkesztője új bérházba költözik feleségével. Ugyanazon a napon, meglepő módon, a titkárnőként dolgozó Su Li-zhen szintén éppen ekkor költözik be az épületbe vezető beosztású férjével egyetemben. Házastársaik távollétében Chow és Su Li-zhen hamar összebarátkozik, és egyre több időt kezd tölteni egymás társaságában. Nem sokkal később kiderül, hogy mindkettőjüket csalja a partnere (na vajon kit kivel?). Érzelmileg sérülten és kiszolgáltatottan a két magányos ember barátsága szorosabbá válik, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban elvből és hűtlen házastársaik elleni dacból megfogadják, hogy kapcsolatuk a barátság határát semmiképpen nem lépheti át - nem fognak olyan erkölcstelenekké válni mint ők. Ezt azonban nem is olyan egyszerű betartani… Tovább»
Filmmánia: Mirrors (Tükrök)
Jack Bauer terroristák helyett szellemeket üldöz… Mirrors kritika.
Mirrors (2008)
“There Is Evil……..On The Other Side”
Ki a rendező: A francia származású Alexandre Aja, aki a brilliáns Magasfeszültséggel megreformálta a modern horror műfaját, és beírta magát a Horrror nagykönyvébe. Évek óta nagy rajongója vagyok a fiatal és tehetséges direktor úrnak, és kifejezetten bírom a rendezői stílusát illetve a hozzáállását a horrorfilmekhez és a gore-hoz. Korábban már szántam emberünknek egy külön posztot itt.
Ki játszik benne: Jack Bauer, aki a tévé képernyőjén kívül alkalmasint Kiefer Sutherland-et alakítja több-kevesebb sikerrel. Hiába na, az alkoholizmus nem egyszerű probléma…
Mi a sztori: Ben Carson-t (Sutherland) kirúgták a New York-i rendőrségtől, mivel egy akció során lelőtte zsarutársát. Emberünk máig nem tudta kiheverni az esetet, eltávolodott a családjától és az alkoholizmusba menekült (d’oh!). Ben azonban nem adja fel az életbe vetett reményét, és elhatározza, hogy keres magának egy normális állást, amiből fizetni tudja a számlákat, ezért elvállal egy éjjeli őri melót egy évekkel ezelőtt csúnyán leégett bevásárlóközpontban. A kísérteties hely azonban lassan de biztosan kezdi az őrületbe kergetni főhősünket…
Értékelés: Mikor annak idején meghallottam, hogy Aja barátunk új filmre készül, méghozzá egy ázsiai horror remake formájában, két gondolat fogalmazódott meg bennem: a Mirrors vagy egy nagyon ütős brutálhorror lesz, vagy egy orbitális bukta. Nos azt kell mondjam, sajnos az utóbbiról van szó. Tovább»
Filmmánia: The Visitor
A világon élő hatmilliárd emberből akár egyetlenegy is képes örökre megváltoztatni az életed… The Visitor kritika.
The Visitor (2007)
“Connection is everything”
Ki a rendező: Thomas McCarthy, aki annak ellenére, hogy már 16 éve hivatásos színész (ráadásul olyan nagykaliberű hollywoodi filmekben játszott mint a Michael Clayton; a Good Night, and Good Luck; a Syriana vagy a Flags of Our Fathers féle Eastwood-dolgozat) soha a büdös életben nem hallottam róla, egészen addig, amíg 2003-ban meg nem rendezte a Station Agent című gyöngyszemet.
Ki játszik benne: Richard Jenkins, egyik kedvenc karakterszínészem, aki elsősorban a Sírhant Művek Nathaniel Fisher-eként lehet ismert. Rajta kívül, a nemzetközi stábot erősítendő, szerepel még a filmben a libanoni származású Haaz Sleiman (24, Vészhelyzet) és az arab-izraeli Hiam Abbass (a Paradise Now című, nem éppen habkönnyű témájú darabban láttam legutóbb - az is jó film, nézzétek meg mindenképpen).
Mi a sztori: Egy magányos, egyedül élő, élettől megcsömörlött közgáz prof New Yorkba utazik egy szakmai konferenciára, és az ottani, ritkán használt lakásában két illegális bevándorlót talál. A kezdeti ellenséges hangulat után emberünk megszánja az otthontalan fiatal párt, megengedi nekik, hogy maradjanak, és végül összebarátkozik velük. Azonban hamarosan a pár egyik tagját letartóztatják, és ki akarják toloncolni az országból…
Értékelés: Tom McCarthy a Station Agent illetve több év kihagyás után visszatért a vászonra egy nem is akármilyen darabbal. Tudni kell, hogy a Station Agent régóta az egyik all-time kedvenc filmem, így érthető, hogy McCarthy projektjét már legalább azóta vártam, amióta az imdb-n először felbukkant.
A The Visitor stílusában és hangulatában hasonló a fentebb említett filmhez: pontosan ugyanolyan életszerű és realisztikus szituációkba helyezi karaktereit mint a Station Agent, végig úgy érzed, mintha McCarthy az élet egy apró darabkáját vitte volna vászonra. Ugyanúgy in medias res kezdéssel indít: egyik pillanatról a másikra kapcsolódunk be Walter Vale közgáz prof. életébe, akinek tele van a hócipője az élettel és a körülötte lévő embertársaival. Megzuhant, depressziós, megcsömörlött személyiség, akin jól láthatóan elhatalmasodott már a kapuzárási pánik (csak zárójelben: ennek a jelenségnek egyik legemlékezetesebb példáját Bill Murray barátunk prezentálta néhány évvel ezelőtt Sofia Coppola hathatós segedelmével). Egyedül érzi magát felesége halála után, semmi öröm nincs az életében, minden egyes nap egy fárasztóan unalmas mókuskerék: emberünk bemegy az egyetemre, leadja az aznapi anyagot, elfogyasztja szerény ebédjét (természetesen mindig egyedül, hogy is másképp), majd hazamegy és folytatja tovább új könyvét (ami furamód már évek óta nem akar elkészülni).
Richard Jenkins rulez! A pasas Hollywood egyik legalulértékeltebb karakterszínésze, régóta nagy kedvencem (a Six Feet Under halálból visszaköszönő Fisher seniorja klasszikus). Remekül ábrázolja Vale megcsömörlött, életunt személyiségét. Itt jegyezném meg gyorsan, hogy ez azért nem kis mértékben McCarthy rendezői érdeme is, aki rendkívül jól érzékelteti a figura társadalomtól való izoláltságát: a pasas egy született tehetség a bonyolult emberi kapcsolatok és érzések vászonra applikálásában - tessék csak megnézni a zongoratanárnős nyitójelenetet! Olvastam valahol, hogy McCarthy eleve Jenkinsre írta Vale szerepét, és tudatosan olyan kevésbé ismert névvel akart dolgozni, akivel a nézők egyből tudnak azonosulni (Jenkins első ránézésre is egy hétköznapi everyman).
Szerencsére nem csak Jenkins karaktere, de a többiek szerepe is aprólékosan ki lett dolgozva. A fiatal arab emigránst alakító Tarek, aki dobolni tanítja a tehetségesnek tűnő Vale-t; annak csaja, aki Szenegálból érkezett New Yorkba, és kezdetben meglehetősen rideg főhősünkkel; vagy Tarek anyja, aki fiáért aggódva érkezik New York nagyvárosi forgatagába, és akinek különleges, bensőséges kapcsolata alakul ki Vale-lel. Mindegyikük remek és emlékezetes figura, és mindegyiküknek komoly szerepe van főhősünk személyiségének fejlődésében. Ők adták vissza Vale életben való hitét, és nélkülük sokkal szegényebb lett volna ez a történet.
Nagyon kijön a filmben az amerikaiak szeptember 11-i terrortámadások utáni félelme a bevándorlóktól (persze elsősorban az araboktól). A biztonsági intézkedéseket mindenhol túlszigorították, manapság is rengeteg ártatlan embert vetnek alá felesleges és megalázó vizsgálatoknak, majd utasítanak ki az országból azonnali hatállyal mindenféle indoklás nélkül. Pontosan ezen nagyon is létező problémák ábrázolása miatt a The Visitor nemcsak egy középkorú, élettől megcsömörlött pasas fejlődéstörténete, hanem egyúttal bepillantás is a jelenlegi, felemás amerikai bevándorlási helyzetbe és az illegálisan az országban tartózkodó emigránsok kiszolgáltatott életébe.
A filmzene bejövős, McCarthy két jól elkülöníthető műfajt használ: az egyik a komolyzene (Vale zongorázni tanul kevés sikerrel), míg a másik az afrobeat, illetve egy tradícionális afrikai ütőhangszer, a djembe beemelése a történetbe. A két különálló stílus meglepően jól keveredik a filmben, és határozottan kellemes, eklektikus elegyet alkot (olyannyira, hogy a filmzenét be is fogom szerezni).
A befejezés, illetve egészen pontosan az utolsó képkocka miatt fél ponttal feljebb kellett tolnom a végső értékelésemet, mert annyira jól meg lett csinálva, hogy azt egyszerűen tanítani kéne: nincsen túlhozva, semmi hatásvadászat, pofonegyszerű megoldás (pont mint a Station Agent-nél), mégis fejbevágja az egyszeri nézőt. McCarty pontosan tudja, mikor, hol és hogyan kell lezárnia történetét, és vérprofi rendezőhöz méltóan valósítja meg azt.
The Visitor egy újabb feel-good gyöngyszem egy kivételesen tehetséges rendező-forgatókönyvírótól, aki bebizonyította, hogy bemutatkozó filmjének sikere nem pusztán a véletlen műve volt (Hollywoodban bárki megmondja neked, hogy egy sikeres elsőfilm után egy hasonlóan sikeres második filmet rendezni baromi nehéz dolog a megnövekedett médiafigyelem és a nagy elvárások miatt). A The Visitor majdnem annyira jó mint a Station Agent, és a stílus illetve a műfaj kedvelői számára egyértelműen kötelező darab! 8.5/10
Filmmánia: Boy A
Vajon megbocsátható-e valaha egy múltban elkövetett gyilkosság? Boy A kritika.
Boy A (2007)
“Who decides who gets a second chance?”
Ki a rendező: John Crowley ír születésű elismert színházi rendező, aki a közelmúltban bepróbálkozott a filmezéssel is (Martin McDonagh, anyone?). Utóbbi úriemberhez hasonlóan újoncnak számít a filmszakmában: a temérdek színdarab mellett mindössze két egész estés játékfilm és két rövidfilm van a háta mögött.
Ki játszik benne: Andrew Garfield, akiről most előre megjósolom, hogy néhány éven belül nemzetközileg elismert nagy név lesz. Crowley-hoz hasonlóan a színház világából érkezett, meglehetősen tudatosan válogatja a szerepeit, akármilyen hulladékot nem vállal be (ahogy nyilatkozta, nem az Emile Hirsch, Shia LaBeouf utat járja, hehe). Négy film van a háta mögött: A másik Boleyn lány; a Gyávák és hősök, jelen poszt témája, a Boy A; illetve a hamarosan érkező The Imaginarium of Doctor Parnassus.
Mi a sztori: Fiatal srác (Garfield) frissen szabadul a javítóintézetből miután lehúzott 14 évet egy gyerekfejjel elkövetett brutális gyilkosságért. Új személyazonosságot kap, segítője szerez neki munkát és tisztes lakást Manchesterben. Jack társadalomba való visszailleszkedése viszonylag jól halad: új barátokra tesz szert, munkaadója elégedett vele, kapcsolata egyre szorosabbá válik újdonsült barátnőjével. Azonban a hazugságra épülő idill hamarosan megszakad, mivel a múltját senki nem tagadhatja meg… Tovább»
Moziünnep ‘08: Die Welle (A hullám)
Weh, nem is tudom, hol kezdjem, eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Na de ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk csak szépen sorjában. Réz András a bevezőként szánt kiselőadását kapásból azzal kezdte, hogy meglepődött, hogy mennyire sokan vagyunk (full teltház az Uránia dísztermében), mert hogy manapság, senki nem jár moziba, ha egyszer ott a DVD… :) Majd úgy jó negyedórában a szokásos laza stílusában tömören levezette a modern német filmgyártás történetét az 1998-as A lé meg a Lolától kezdve a Goodbye Lenin-en és az Edukators-on át egészen a Mások életéig. Méltatta, hogy németek mertek szembenézni saját múltjukkal, majd utalt rá, hogy bevállalós nézők vagyunk, mert ami most fog következni az a Moziünnep legtöbb filmjével ellentétben egyáltalán nem szórakoztató lesz: ettől a darabtól ugyanis nem lesz olyan könnyű szabadulni, ha majd egyszer kisétálunk a moziból a vetítés után. Tovább»