Rovat: Filmfesztivál
A 66. Velencei Filmfesztivál programja
Wááh, Velencébe kéne menni… Ezeket például tutira megnézném.
Versenyfilmek:
“Baaria,” Giuseppe Tornatore (Italy) - nyitófilm
“La Doppia Ora,” Giuseppe Capotondi (Italy)
“Accident,” Cheang Pou-Soi (China-Hong Kong)
“Life During Wartime,” Todd Solondz (U.S.)
“Persecution,” Patrice Chereau (France)
“Lo Spazio Bianco,” Francesca Comencini (Italy)
“Soul Kitchen,” Fatih Akin (Germany)
“White Material,” Claire Denis (France)
“Mr. Nobody,” Jaco van Dormael (France)
“Tetsuo The Bullet Man,” Shinya Tsukamoto (Japan)
“A Single Man,” Tom Ford (U.S.)
“Lourdes,” Jessica Hausner (Austria)
“Bad Lieutenant: Port of Call New Orleans,” Werner Herzog (U.S.)
“The Road,” John Hillcoat (U.S.)
“Between Two Worlds,” Vimukthi Jayasundara (Sri Lanka)
“The Traveller,” Ahmed Maher (Egypt)
“Lebanon,” Samuel Maoz (Israel)
“Capitalism: A Love Story,” Michael Moore (U.S.)
“Women Without Men,” Shirin Neshat (Germany)
“Il Grande Sogno,” Michele Placido (Italy)
“36 vues du Pic Saint Loup,” Jacques Rivette (France)
“Survival of the Dead,” George Romero (U.S.)
“Prince of Tears,” Yonfan (Hong Kong)
Sundance 2009 mazsolázgatás
Az ilyen kínálatot látva indul csak be igazán a fanatikus filmőrült nyálelválasztása. Durván két hét múlva kezdődik a független filmek legnagyobb nemzetközi seregszemléje (régi nagy álmom, hogy egyszer elzarándokoljak ide). Na ennek apropóján kimazsoláztam néhány ígéretes filmet a teljes versenyprogramból, melyet én biztos hogy megnéznék, ha kilátogatnék idén januárban Park City-be.
500 Days of Summer (rendező: Marc Webb): Lúzer csávót kidobja a csaja, majd flashbackben megismerjük korántsem hétköznapi kapcsolatuk 500 napját. Na igen: “A Man Who Believes in Love Falls for a Woman Who Very-Much Doesn’t” - egy ilyen tagline-nal ez csak nyerő darab lehet. Ja és a két főszereplő: Zooey Deschanel és Joseph Gordon-Levitt. Tutira megnézős.
Adventureland (rendező: Greg Mottola): 1987 nyara: a végzős fősulis srác nyári munkára jelentkezik egy isten háta mögötti szórakoztatóparkba. A Superbad rendezőjének legújabb filmje a felnőtté válásról.
Endgame (rendező: Pete Travis): Politikai akcióthriller a Vantage Point rendezőjétől. Titkos szervezkedések a háttérben az apartheid megbuktatása érdekében Dél-Afrikában. Főszereplők: William Hurt, Chiwetel Ejiofor és Mark Strong (akire a Body of Lies-ban figyeltem fel először). Tovább»
A szétcsúszott pankrátor története - The Wrestler
Oké, akkor talán kezdeném azzal, hogy Darren Aronofsky régóta óta egyik kedvenc rendezőm. Emlékszem a legelső film, amit láttam tőle az a Rekviem egy álomért volt, és kegyetlenül beütött. Nagyon kevés olyan sokkoló dráma volt az életemben, melynek megtekintése után még napokig a hatása alatt voltam. Aronofsky egy hihetetlenül kemény, megalkuvások nélküli filmet készített a gyógyszer- és kábítószerfüggőségről, melyet kiváló színészi alakítások, különösen emlékezetes zenei főtéma (Clint Mansell rulez!), a rendező úr védjegyévé vált egyedi vizuális megoldások és ezt támogató profi operatőri munka jellemez (itt figyeltem fel először Matthew Libatique-re, aki úgy kábé az egyik legnagyobb tehetség az egész szakmában). Tovább»
Családi dráma az esküvő kellős közepén - Rachel Getting Married
Szokatlan egy választás ez a film mind Jonathan Demme, mind pedig Anne Hathaway részéről. Egyrészt Demme-től nem kifejezetten erre számítana az ember (főleg a Bárányok hallgatnak és a Philadelphia után), másrészt Hathaway is látványosan szembefordult a róla kialakult képpel, és korábbi szerepeivel gyökeresen ellentétes figurát vállalt be.
Hogy milyen a végeredmény? Nos a Rachel Getting Married egy csendes és egyszerű indie darab lett, mely a korábban már ismertetett Goodbye Solo-hoz hasonlóan nem rendelkezik nagyratörő ambíciókkal, mindössze csak egy életszerű szituációt szeretne elmesélni, jelen esetben egy esküvő egyetlen napját.
A testileg-lelkileg leamortizált Kym (Anne Hathaway) hosszú idő után végre hazatér a rehabról látszólag tökéletes mintacsaládjához, hogy együtt ünnepeljék meg nővére, Rachel (Rosemarie DeWitt) esküvőjét. A szabad szájú Kym érkezése azonban rendesen felkavarja a Buchman család megszokott hétköznapjait, és a múlt feltépett sebei miatt a kezdeti békés harmónia hamarosan felborul.
Mint a fenti szinopszisból is kiderül, családi drámáról van szó, ám szerencsénkre korántsem az unalmas, elcsépelt, hollywoodi fajtából. Ez pedig elsősorban az intelligens, okos és fanyar humorú forgatókönyvet szállító Jenny Lumet-nek köszönhető (igen, Sidney mester lánya). A kezdő írónak számító Lumet csemete nem esett messze a fájától, és igazi tehetségnek bizonyul: egy meglehetősen egyszerű ámde hatásos és megható történetet mesél el egy múltban elkövetett súlyos tragédiáról, annak következményeiről, a lelki megváltás fontosságáról illetve a megbocsátásról, miközben mindezeket egy esküvő előkészületei illetve maga a nagy esemény hátterébe helyezi.
Eléggé megmosolygtató, de a sajtótájékoztatón valamelyik újságíró megkérdezte Lumet-től, hogy mi a véleménye arról, hogy a filmben ábrázolt konfliktus aktuálpolitikai felhangokkal is rendelkezik. Khm, hát szegény forgatókönyvírónk nézett rendesen…:) Nem is csodálom, ez azért már kekeckedés szerintem - bár az tény, hogy a filmben megjelenített eklektikus kulturális és társadalmi sokszínűség (ami talán némileg el is van túlozva) kifejezetten Amerikára jellemző.
Meglepő, ámde remek visszatérés ez a film Demme részéről, Hathaway-ről nem is beszélve, akinek ha szerencséje van, jópár jelölésre biztosan számíthat a hamarosan közelgő díjszezonban. A 25 éves színésznő élete messze legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben (saját bevallása alapján is Kym volt karrierjének eddigi legkomolyabb és legnehezebb szerepe, ám a kezdeti nehézségek ellenére kedvelte ezt a figurát, és a jövőben is szívesen bevállalna hasonló témájú darabokat - úgy legyen, van tehetség a csajban, és egyébként sem tenne jót a karrierjének, ha baskatulyáznák az aranyos pofikájú naíva szerepébe).
Egyébként Hathaway végtelenül szimpatikus színésznő benyomását keltette a premieren. Tetszett, hogy mindenféle sztárallűröktől mentesen viselkedett: a bevonulás előtt kellemesen elfotózkodott a rajongókkal, kiosztott vagy száz autogrammot, és jókedélyűen elcsevegett a közönséggel. Egyébként kiváncsi lennék rá, hogy az egyszerű hétköznapjaiban hogyan viseli a sztárságot, mert a velencei őrület alapján kötve hiszem, hogy bármikor kimozdulhat az utcára anékül, hogy felismernék (arról nem is beszélve, hogy akkor is elvárják tőle, hogy jópofizzon, amikor rohadtul nincs kedve hozzá).
A jól összeválogatott színészgárdának köszönhetően nemcsak Hathaway-t érdemes kiemelni, hanem a többi szereplőt is. A tesó szerepében brillírozó Rosemarie DeWitt, a családfőt alakító Bill Irwin, a nagy visszatérő Debra Winger és a vőfélyt alakító Mather Zickel (aki első ránézésre olyan benyomást kelt mintha George Clooney-t és Robbie Williams-et keresztezték volna) mind-mind kiváló teljesítményt nyújt.
A mindössze 24 órát átfogó történet szinte végig kézikamerával rögzített, mely meglehetősen személyes hangulatot kölcsönöz a filmnek. Le a kalappal az operatőr előtt: olyan képi világot sikerült kreálnia, melynek eredményeképpen úgy érzed mintha a szereplőkkel együtt te is ott lennél azon a bizonyos nagy napon, miközben végig át tudod érezni a szemed előtt zajló konfliktusokat.
Demme jókora irányt változtatott karrierjén a Rachel Getting Married-del, és rendesen meglepte a nézőket illetve a kritikusokat egyaránt. Filmje mégis kellemes meglepetés: megváltani ugyan nem fogja a világot, viszont egyszeri megtekintésre határozottan alkalmas darab. 7.5/10
A legalja: Süt és Nuit de Chien
Hihetetlen, de a következő két film az idei Velencei Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában szerepelt (teljesen érthetetlen és érdemtelen módon). Az egyszeri mozirajongó igazán elvárná egy fesztiváligazgatótól és kis csapatától, hogy erőltesse meg picit magát, szelektálja ki a selejtet, és ne fordulhasson az elő, hogy a versenyfilmek 40-50 százaléka igénytelen hulladék (a 21 filmből kapásból 8-10-nek semmi keresnivalója nem volt itt).
A következő néhány bekezdésben röviden megnézzük a számomra két legborzalmasabb emléket. Előre szólok, földbedöngölő fikázás következik, az érzékenyebb lelkületűek inkább hagyják ki ezt a posztot. Tovább»