Ramin Bahrani: Man Push Cart és Chop Shop
Na ez az a poszt lesz az, amit valószínűleg senki nem fog elolvasni, de nem érdekel, erről a rendezőről és erről a két filmről akkor is írnom kell.
Ramin Bahrani nevével akkor találkoztam életemben először, amikor tavalyelőtt szeptemberben kinn voltam a Velencei Fimfesztiválon, és ösztönösen, pusztán sztori alapján kiszúrtam a Goodbye Solo című filmjét, mint potenciális megnézendő alkotást, beültem rá, és bizony elég rendesen beütött (részletes kritika itt), és a fesztivál egyik legnagyobb élménye lett számomra. Ezzel valószínűleg nem csak én lehettem így, mivel a film nem sokkal később elnyerte a Velencei Filmfesztivál közönségdíját, és a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) legjobb rendezői díját.
Na ekkor fogadtam meg, hogy ha hazaérek, utána fogok nézni a pasas filmográfiájának, egészen pontosan a Chop Shop-nak és a Man Push Cart-nak. Aztán eltelt egy év és pár hónap, és mindig akadt más, amire szintén kíváncsi voltam, és hiába szereztem be a DVD-ket, az istennek nem akart rájuk sor kerülni.
Végül egy unalmas hétköznap este különös ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy itt az alkalom, kellően indie hangulatban vagyok, lelkiekben rákészültem, essünk neki az egyik darabnak.
Megnéztem a Chop Shop-ot, és mit ad isten, annyira bejött, hogy aznap este fél 12 tájékában, nem bírtam ki, hogy bele ne kezdjek a másikba is (pedig nem szoktam ilyen double fícsöröket csinálni, általában egyszerre egy film elég, főleg ha utána még valami kritikaféleséget is szeretnék belőle kerekíteni). Nagyon régen találkoztam olyan fiatal rendezővel, akinek ennyire bejött volna a stílusa, illetve a filmkészítéshez való hozzáállása.
Persze el bírom képzelni, sőt tisztában vagyok vele, hogy erről a rendezőről és főleg a filmjeiről nagy valószínűséggel szinte senki nem hallott még kis hazánkban, mégis úgy vagyok ezen alkotásokkal, mint annak idején a Boy A-vel: ezeket minden igényes filmrajongónak legalább egyszer látnia kell.
Ramin Bahrani
Néhány szót elöljáróban a rendező csávóról. Az iráni-amerikai felmenőkkel rendelkező Ramin Bahrani 1975. március 20-án látta meg a napvilágot Winston-Salemben, Észak-Karolinában (btw itt játszódik a Goodbye Solo is). A drágalátos jóember a Columbia Egyetemen végzett New Yorkban, majd három évre visszatért szüleihez Iránba, ahol aztán elkészítette vizsgafilmjét, a Strangerst (2000).
Emberünk életműve összesen három egészestés filmet tartalmaz. Az első a 2005-ben készült Man Push Cart, amelyet még ugyanebben az évben jól be is mutattak Velencében, majd rá egy évvel később a Sundance-szen (wáh, ide kéne egyszer elmenni, régi nagy álmom). A film úgy kábé tizenvalahány rangos nemzetközi filmes elismerést söpört be, és Ebert bácsi 2005 egyik legjobb, méltatlanul alulértékelt produkciójának titulálta (benne is van emberünk 2006-os Top 10-ében). Teljesen jogosan, teszem hozzá halkan.
Rendező barátunk következő filmje a Chop Shop, amelyek premierjét Cannes-ban tartották 2007-ben, majd jól megköröztették még pár fesztiválon Torontótól egészen Berlinig. A filmet jópár kritikus az Isten városához hasonlította, ami azért erős túlzás szvsz, de az tény, hogy van némi hasonlóság a két alkotás között.
Bahrani legutóbbi és talán legerősebb munkája a fentebb már említett Goodbye Solo. Ezt volt szerencsém tavalyelőtt Velencében látni, és megerősíthetem, hogy Ebert bácsi nem túloz, amikor egyik írásában Bahranit az egyik legnagyobb feltörekvő rendezőzseninek nevezi.
Emberünk filmjei a függetlenfilm-gyártás iskolapédái: minimálköltségvetés, nó szpesöl effekt (minek is az), mindössze pár hét forgatás, pofonegyszerű, ámde végtelenül életszagú sztori, fullamatőr színészek, kézikamerás dokumentarista feeling. Már a Goodbye Solónál kiszúrtam, de egyébként Bahrani mindegyik filmjére igaz, hogy a rendező úr nem komplex történetet mesél el, hanem Jim Jarmusch-hoz hasonlóan az amerikai átlagemberek, vagy talán még inkább az átlag alatt élő amerikaiak mindennapjaiba nyújt hiperrealista bepillantást, és elsősorban hangulatokkal és érzésekkel operál. Filmjei erősen karakterközpontúak, kiélezett konfliktushelyzetekkel dolgoznak, intelligenciát feltételeznek, soha nem kínálnak egyértelmű fekete-fehér megoldást, és - talán pont ezért - mélyen megérintik az arra fogékony drámarajongókat.
Mivel a Goodbye Solóról már írtam a fesztivál kapcsán (teljes kritika itt), ezért most csak a Man Push Cart-ról és a Chop Shop-ról szólnék néhány szót ajánlásképpen.
Man Push Cart (2005)
Bahrani mindegyik filmje in media res módon kezdődik (vagyis mindenféle különösebb felvezetés nélkül egyből a dolgok közepébe vág), és kábé ilyen hirtelen is ér véget. Ráadásul előszeretettel használ antihollywoodi megoldásokat: a happy end nem szükségszerű (de még mennyire nem), nagyon is életszerű helyzetekkel operál, nem hanyag módon rágja a néző szájába a mondanivalót, hanem inkább kérdéseket vet fel és elgondolkodtat.
A Man Push Cart pontosan ilyen film. Egy olyan évekkel korábban sikeres (?) pakisztáni énekes, ámde immáron lecsúszott, elszegényedett és megfásult amerikai bevándorló életébe nyújt bepillantást, aki jelenleg New Yorkban tengeti sanyarú hétköznapjait, és abból él, hogy guruló árusként reggelente kávét és fánkot árul Manhattan utcáin a munkába sietőknek. Ahmad Razvi minden nap hajnali háromkor kel, és amikor még a város apraja-nagyja alszik, és persze a forgalom is kisebb, nagy nehezen átvonszolja büféskocsiját New York álmos utcáin keresztül a belváros megszokott helyére, hogy kora reggel friss kávéval és fánkkal kínálhassa a munkába sietőket.
Minden reggel ugyanúgy telik el: emberünk monoton lassúsággal és sziszifuszi nyugalommal teszi dolgát egy olyan városban, amelyet nem hívhat a sajátjának. A magánélete egyébként sem egyszerű: feleségét néhány hónappal korábban veszíttette el, kisfiát is csak ritkán láthatja, lévén a nagyszülők őt okolják lányuk halála miatt. Ahmad próbál kitartó és optimista maradni a kilátástalanság tengerében, és naívan bízik abban, hogy munkája gyümölcse beérik, és élete előbb-utóbb jobbra fordul. De vajon tényleg így lesz-e?
Az a hihetetlen egyébként, most így utólag visszagondolva, hogy a film sztorija valóban ennyiből áll, Bahrani mégis olyan szkriptet hozott össze, ami nemhogy elfáradna a második felére, hanem még inkább felcsigázza a néző figyelmét. Realista és megrázó módon ábrázolja egy szerencsétlen ember fizikai és érzelmi elszigeteltségét egy éjjel-nappal lélegző óriási metropoliszban (soha nem láttam még filmen New York utcáit ennyire valószerűtlenül idegennek, nélkülözve mindenféle szokásos, klisészerű csillogást-villogást és pátoszt, de egyébként dettó ugyanez igaz a Chop Shop-ra is, csak ott a helyszín nem Manhattan, hanem Queens). Egy olyan ember magányába kapunk bepillantást, aki képtelen megbékélni saját múltjával. Persze lehet, hogy a komótos cselekményvezetése miatt sokan unalmasnak és lassúnak fogják találni ezt a filmet, de hát ízlések és pofonok, engem pont ez fogott meg benne (és részben ezért is bírom pl. Jim Jarmusch vagy Alexander Payne filmjeit).
Szomorúság, boldogság, csalódás és remény. Talán így lehetne a legjobban összefoglalni a filmben keveredő érzéseket. És mindezt meglepően őszintén és hitelesen ábrázolja a főszereplő pasas, aki valójában full amatőr, korábban soha egyetlen filmben nem játszott még.
Talán nem véletlenül éreztem végig, hogy olyan ez az egész, mint valami hiperrealista drámába csomagolt kvázi dokumentumfilm: korábban a direktor nyilatkozott úgy, hogy ez a bizonyos főszereplő csávó, akit valahol New York utcáin szedett össze, valójában évekig guruló árusként dolgozott a metropoliszban, és az ő hiteles és valóságos élményei és tapasztalatai alapján született ez a film. Na igen, van benne valami.
A Man Push Cart egy gyönyörűen fényképezett, utánozhatatlan hangulatú, melankolikus, intelligens és életszagú film. Egy igazi gyöngyszem az életbe vetett hit erejéről, amelyet minden, független alkotásokat kedvelő filmrajongónak nyugodt szívvel tudok ajánlani. 8.5/10
Chop Shop (2007)
Bahrani saját bevallása szerint a Man Push Cart utómunkálatai során hallott először a queensi Willets Pointról (itt forgatták a Chop Shopot): emberünk kedvenc házi operatőrének, Michael Simmonds-nak egyik nap kinyiffant a kocsija, és Queensbe kellett vinnie megjavíttatni. Úgy alakult a dolog, hogy emberünk elvitte magával a hírhedt Willets Pointba Bahranit is, akit egyébként már korábban is foglalkoztatott, hogy milyen életet élhetnek az arrafelé tengődő, kilátástalan sorsú emberek, vajon milyen való és valószerűtlen álmokat szövögethetnek, és egyáltalán, pontosan kik is ők.
A direktort mélyen megérintették az ott látottak. Minél több időt töltött el Queens-ben, annál jobban érdekelte az ottani utcagyerekek kilátástalan és nyomorral teli élete, az az élet, amelyből még a legnagyobb megpróbáltatások ellenére sem veszett ki a remény utolsó szikrája. A Chop Shop ezen megrázó “élményből” született, és maga a film egy random módon (a Man Push Cart castingjához hasonlóan szintén helyben) összeszedett valódi utcagyerek, egy 12 éves latin-amerikai kölök mindennapjait követi nyomon, aki emberfeletti módon mindet megtesz, hogy jobb életet biztosíthasson négy évvel idősebb nővére, és persze saját maga számára is.
A korához képest meglepően önálló és érett gondolkodású Alejandro, vagy ahogyan a filmben becézik, Ale a külvárosi Queens utcáin tengeti nyomorúságos életét, amíg egy Carlos nevű haverja munkát nem szerez neki egy közeli lepukkant autóbontóban (Willets Pointban, hol máshol).
Ale a sokszor erkölcstelen felnőttek között harcol a mindennapi betevőért, megtanulja hogyan kell autót festeni és karosszériát javítani, miközben még egy kis pénzmagot is keres vele. Munkán kívül aztán pornó DVD-k tömkelegével seftel a környéken (hasonlóan a Man Push Cart Ahmad-jához), és színes cukorkát árul egyik haverjával a közeli metrón.
Nagyon megörül neki, amikor kiderül, hogy nővére, Isamar csatlakozik hozzá, és végre közösen, együtt lakhatnak, igaz csak a bontó mögötti lepukkant szobát foglalhatják el a kegyes főnök jóvoltából. Ale segít a csajnak állást találni az egyik büfésnél, és megszállottan hisz abban, hogy egyszer életük jobbra fordul (kilátástalanság és remény, mint állandóan visszatérő téma): azt tervezik ugyanis, hogy a kegyetlen sok munkával összekuporgatott pénzükért vesznek egy rozoga büféskocsit, felújítják és végre saját vállalkozásba kezdenek. De vajon tényleg sikerül nekik?
A Chop Shop stílusra és hangulatra megegyezik a Man Push Carttal, témájában szintén hasonló: a New York-i utcák és nyomornegyedek kegyetlen valóságát mutatja be a maga egyszerű és naturális módján.
A színészi játék hiteles (Bahrani itt is amatőr színészekkel dolgozott, a gyerekek a valódi nevükön játszottak, és valós problémáik fura elegyként keveredtek az előre lazán felvázolt szkripttel).
Bár az elején vegyes benyomásaim voltak a főszereplő csávó teljesítményével kapcsolatban: néha úgy éreztem, mintha túljátszotta volna a szerepét (lásd pl. az ominózus cukorkaosztogatást a metrón), néha viszont megdöbbentően valósághű alakítást nyújtott (a filmbeli nővérével való összes jelenete, kivétel nélkül, meglepően hiteles - szinte le mertem volna fogadni, hogy az életben is testvérek, annyira közös volt az összhang közöttük). Egyébként a laza történetváznak köszönhetően egy csomó jelenet, jól láthatóan, nem volt leszkriptelve, hanem egy az egyben improvizálták, ami szintén hozzájárul a film realisztikus voltához.
A forgatókönyv dettó, mint valami ütős dokumentumfilm: egyszerű, megrázó, hiteles és valószerű. Amikor egy interjúban megkérdezték Bahranit, mit szól hozzá, hogy egyes nézők a film megtekintése után úgy vélekedtek, hogy ez a történet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, emberünk úgy reagált rá, hogy aki kételkedik a sztori hitelességében, az nyugodtan ellátogathat a filmben szereplő, valóban létező queensi autóbontóba, megkeresheti a még mindig ott dolgozó tulajt, Rob-ot, és érdeklődhet nála a történtekről. Ennyi.
A Chop Shop egy megrázó és realista történet New York egy kevésbé napos oldaláról, egy olyan alkotás, amely a független filmek kedvelői számára kötelező látnivaló. A rendező úr egy elképesztően nagy tehetség (ezúton jelentem ki büszkén: elkötelezett Ramin Bahrani rajongó lettem, most, hogy végre láthattam az összes filmjét), és meg vagyok róla győződve, hogy néhány év múlva emberünket olyan kaliberű független filmesekkel fogják egy lapon emlegeti, mint Jim Jarmusch, Werner Herzog, Abbas Kiarostami, Alexander Payne, David Gordon Green vagy Tom McCarthy. Csak így tovább, Mr Bahrani! 8.5/10
* * *
Ja és ha már Ramin Bahrani, említsük meg, hogy emberünk közben tavaly - Werner Herzog barátunkkal közösen - kijött egy új rövidfilmes projekttel, Plastic Bag címen. Kérem szépen, mikor lehet már megtekinteni?
Címkék: 8.5/10, Chop Shop, dráma, indie, Man Push Cart, Ramin Bahrani
Kommentek
Egy hozzászólás ehhez: “Ramin Bahrani: Man Push Cart és Chop Shop” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
A Chop Shop-ot volt szerencsém megnézni és csatlakozom a kritikushoz, remekmű !
Ha sok időm lesz, megnézem a többi alkotását is a direktor úrnak.