Filmmánia: Repulsion (Iszonyat)
Iszonyat? Igen is, meg nem is… (mi van?) Repulsion kritika.
Repulsion (1965)
“I must get this crack mended.”
Ki a rendező: Roman Polanski, aki pedofilkodott egy kellemeset a hetvenes évek alkonyán, majd lelépett az USA-ból az ítélethozatal elől. Most meg harminc évvel később, mindenki nagy csodálkozására, a bulvármédia ízesen-kéjesen csámcsog az ügyön, miután emberünkre ismét rá akarják húzni a vizes lepedőt (meglepő, mi?).
Aztán, hogy ez gáz-e vagy sem, abba inkább ne menjünk bele, mert messzire elkalandoznánk.
Ki játszik benne: Catherine Deneuve, aki minő meglepetés, valóban tud játszani (fene se gondolta volna), és nem csak szépségével hódítja el rajongói szívét. A francia filmek nagyasszonya olyan el(ismert) filmekben szerepelt korábban, mint az Utolsó metró, az Indokína, A Vendome tér asszonya, a 8 nő, na és persze aktuális filmajánlónk tárgya, az Iszonyat.
Mi a sztori: A magának való, szépségbizniszben nyomuló, manikűrös csaj egyedül marad a szép nagy apartmanban, miután a nővére lelép a csávójával külföldre.
Ez eddig kérem szépen, nem lenne probléma, a bajok ott kezdődnek, amikor hölgyeményünk az egyformán monoton napok lassú haladtának, a kínzó egyedüllétnek, a nem éppen stabil személyiségének, na és persze (persze?) saját elnyomott szexuális frusztrációjának köszönhetően lassan, de biztosan kezd becsavarodni. De nem ám akárhogyan…
Értékelés: Polanski, anyone? Repulsion? Senki nem látta még ezt a filmet? Nem? Na akkor igen sürgősen tessék csekkolni, mert ez lenne itten az egyik legügyesebb pszichothriller, amit valaha filmvászonra (rém)álmodtak!
De tényleg, el sem hiszem, hogy 1965-ben készült ez a film, mert még mai szemmel nézve is súlyos. Kész pszichológiai tanulmány: Romanski klinikai pontossággal mutatja be egy 20 év körüli, halk szavú, visszahúzódó csaj érzelmi sivárságát, zavarodottságát és depresszióját, amely lassan de biztosan enged utat a súlyosbodó skizofréniának, a durva hallucinációknak, a kóros paranoiának, óhatatlanul is a menthetetlen őrülethez vezetve hősnőnket. Soha - de télleg soha! - nem láttam még filmvásznon a mentális őrület és a totális becsavarodás ennyire valószerű ábrázolását.
A sztori szerint fiatal csajszink egy szépségszalonban dolgozik, és nővérével él együtt egy londoni bérházban. Már az elején is furcsán viselkedik, láthatóan irtózik a férfiak közeledésétől, és nyilvánvalóan valamilyen mélyen gyökerező lelki, érzelmi problémától szenved. A dolog akkor kezd súlyosbodni, amikor a nővér úgy dönt, hogy elhúz a csávójával két hétre Rómába, és hősnőnk egyedül marad a töküres apartmanban.
Ahogyan haladunk előre a filmben, Polanski úgy építi fel jelenetről-jelenetere a testileg-lelkileg törékeny figura sérült személyiségét (a csajnak beszóló munkások, a potenciális udvarló csávó visszautasítása, idegen fogkefe a fürdőben stb), majd a szisztör lelépése után lassan, de biztosan helyezi olyan szituációkba, amelyeknek köszönhetően a csaj személyisége fokozatosan torzul el a nem éppen megfelelő irányba (kényszercselekvések, hallucinációk, rothadó nyúlhús a szobában, gyilkosságba torkolló üldözési mánia és hasonló nyalánkságok).
Nagyon tetszett, hogy Polanski full minimáleszközökkel dolgozik: ebben a filmben aztán télleg semmiféle gore nincsen (nem is lett volna rá komoly technikai lehetőség akkoriban), vér is alig folyik, mégis a rendező csávó hihetetlenül hátborzongató és klausztrofóbiás hangulatot képes kreálni gyakorlatilag a semmiből. Azok a jelenetek maradtak meg a legerősebben, amikor például a csaj az éjszaka közepén tökegyedül, félálomban fekszik az ágyában, és fura zajokat, közeledő lépteket hall, majd hirtelen arra riad, hogy egy középkorú pasas tör be a sötét szobába, és meg akarja erőszakolni. A képzelet és a valóság néha óhatatlanul összemosódik.
Sőt ha már itt tartunk, az Irreversible-t leszámítva nem is emlékszem olyan filmre, amelybe ennyire hírhedten emlékezetes megerőszakolós jelenetet pakoltak volna. Nem is a tartalom durva (semmi explicit nincsen benne, legalábbis napjaink Ken Park-jaihoz vagy 9 Songs-jaihoz képest, a pornófanok nyugodtan kihagyhatják), hanem annak álomszerű kivitelezése: az a bizonyos kilassított, elmosódó, sejtelmesen hátborzongató jelenet, amely alá ráadásul semmiféle zenét nem kevertek, s csak a zavarbaejtő csend és az éjjelióra halk, lassú és ütemes kattogása hallatszik (tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk), hát az teljesen kész, egy életre beleégette magát az emlékezetembe.
A hollywoodi horror remake-ekre szakosodott kisiparosok elkezdhetnek jegyzetelni, a Repulsion újabb kiváló példa a hangulatteremtésre mindenféle CGI vagy gyomorforgató cucc használata nélkül (az a jelenet a végén, amikor a kamera a távolból gigalassan, ultraközeliben rázoomol a régi családi fényképen magányosan, hátul álldogáló, sápadtfehér arcú szerencsétlen kiscsaj távolba révedő, riadt szemeire, hát attól a hideg rázott ki, brrr). Fene se gondolta volna, hogy egy ‘65-ben készült film ennyire tud ütni. Atomjó rendezés, de télleg, minden elismerésem Polanskié. Most már értem, hogy miért tartják a Repulsiont a pszichothriller műfaj egyik legnagyobb klasszikusának. Mert ez az, nem vitás (esküszöm jobb, mint a Psycho).
Amúgy a Repulsion volt az első olyan alkotás, amelyet Catherine Deneuve főszereplésével láttam, és hát azt kell mondjam, kellemesen csalódtam. A hatvanas évek egyik legnagyobb szexszimbóluma meglepően nagyot alakít a naiv, ártatlan leányka szerepében. Azt a zavarodottságot és földöntúli félelmet a szemeiben soha nem fogom elfeledni.
Egyetlen igazi negatívumot tudnék talán csak felhozni a filmmel kapcsolatban: baromi lassú, főleg az elején, és elég nehezen indul be a sztori. Lehet, hogy jópáran a falra fognak mászni tőle, mégis úgy érzem, hogy szükség volt erre az alapozásra, mivel így még nagyobbat ütött az egész, ráadásul néha pont a nyugalomba ringató lassúsága utáni gyors váltás hozta rám a legnagyobb frászt (annál a tükrös jelenetnél akkorát ugrottam mint állat, pedig asszem kellően edzett idegekkel rendelkezem…:) ).
El bírom képzelni, hogy a Repulsion sokakat fog untatni, és a CGI-szörnyeken nevelkedett közönség gyengének fogja titulálni, de legyen ez az ő bajuk, nálam a Repulsion messze a filmtörténet egyik legemlékezetesebb és legfelkavaróbb pszichothrillere. Ennyi. Tessék megnézni! 8.5/10
Címkék: 8.5/10, Catherine Deneuve, dráma, Ian Hendry, Iszonyat, John Fraser, pszichothriller, Repulsion, Roman Polanski
Kommentek
2 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: Repulsion (Iszonyat)” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Én is szeretem ezt a filmet, még 10 évvel ezelőtt művész moziban láttam először és nagy hatással volt rám. Teljesen átlagos hangúlatom volt aznap és eléggé befordított, kissé depresszióba vitte akkori16 éves személyiségemet. Főleg a színek tetszenek benne, és az erős képek, amik beleégnek az ember fejébe. Valamennyire az egész olyan látomáshoz hasonló, nekem kicsit eszembe jutnak róla David Lynch filmjeinek hangúlata. A kritikádhoz megjegyzés, hogy az a fickó aki éjszakánkénr meglátogatja képzeletében, nem más mint az az útépítő munkás, aki mellett az elején elhalad…
L.
Nagyon jók a gondolataid a filmről, és szerintem is kötelező darab, a legjobb pszichothriller, Hitchcock csókolomot köszönhet Polanskinak. Hasonlóan jó személyiségfejlődést, azaz inkább romlást láttam Fábri Zoltán Édes Annájában, az a film is kész pszichológiai esettanulmány.
Nem annyira lényeges, de hadd jegyezzem meg, h nem Rómába megy a szisztör, hanem Pisába. :)