A Keresztapa nem egy nagy filmnek indult - Francis Ford Coppola interjú, 1. rész
A brit Filmstar magazin idén márciusban Cannes-ban készített egy kiváló interjút a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most immár 70 éves rendezőjével.
Coppola beszél pályafutásának kezdetéről; felfedezőjéről, Roger Corman-ről; karrierjének legjobb és legrosszabb filmjeiről; a Keresztapa készítésének előzményeiről; az Apokalipszis most nem éppen egyszerű forgatási körülményeiről; produkciós cégéről, az American Zoetrope stúdióról; az Oscar-díjas Patton című film emlékezetes nyitójelenetéről; a bátyjával és a családjával való kapcsolatáról; Sofia és Roman Coppola filmes ambícióiról; a szakma szépségeiről és buktatóiról, valamint még sok minden másról.
* * *
Cannes-ban két Arany Pálmát is nyert korábban. Milyen érzés újra itt lenni a legújabb filmjével, a Tetróval?
Nos igen, sokan kérdezik mostanában, hogy mi újság velem, hogyan érzem magam oly sok sikeres film után. De az igazság az, hogy az én filmjeim soha nem lettek kapásból népszerűek, nézze csak meg például az Apokalipszis most-ot, amely eleinte borzalmas kritikákat kapott. De ugyanígy érdemes elolvasni a Variety kritikáját is a Keresztapáról, pedig az a film elvileg a legelismertebb munkám lenne. Az én filmjeim mindig is kudarcnak indultak, csak idővel jöttek rá a nézők és a kritikusok, hogy hoppá, igen, ezek valóban értékes alkotások.
De azért tegyük hozzá, hogy annak idején az Apokalipszis most-tal félkész állapotban érkezett ide…
Igen, ez igaz. A lapok sokat cikkeztek róla akkoriban, hogy mekkora nagy bukta lesz, és az egyetlen védekezési lehetőségem az volt, ha idehozom és megmutatom mindenkinek - de a film akkoriban még nem volt végleges állapotban. Mindenesetre eljöttem ide Cannes-ba, és levetítettük a munkaverziót az összes fanyalgónak.
2001-ben pedig a kibővített Redux változattal tért vissza. Ezzel mi volt a célja?
Na ez egy érdekes dolog volt. Az első, vágott változat bemutatója után ugyanis egyre többen nézték meg a filmet, és olybá tűnt, hogy a nézők esetleg készek befogadni azt eredeti terjedelmében. Ezért fogtam és visszapakoltam egy csomó korábban kivágott jelenetet a mozis változatba. Ez lett a Redux verzió.
Idén a Tetro című filmje kapcsán vendégeskedik itt Cannes-ban. A filmben szereplő apafigura az Ön apjához hasonlóan zeneszerző. Szándékos ez a hasonlóság?
Apám mindig is tisztességes ember volt, nem olyan mint ez a filmben szereplő szörnyeteg. De a nyugati színjátszásban – sőt úgy általában a világ színjátszásában is – mindig is nagy hagyománya volt az erős és hatalmas Zeusz-szerű apafiguráknak, akiket a főhős fiúknak a történet során fizikai vagy erkölcsi értelemben le kellett győzniük. Persze ez a bizonyos apafigura ettől még lehetett szerethető.
Én egyébként mindig is jóban voltam a saját apámmal. Soha nem múlt el egyetlen nap úgy, hogy ne beszéltünk volna, és általában ne kértem volna ki valamiben a véleményét. Ő pedig mindig őszintén válaszolt, bármire is voltam kíváncsi. A Tetro nem kifejezetten önéletrajzi ihletésű munka, például semmi nem történt meg belőle a valóságban, de általános értelemben nagyon is igaz történet.
Tükrözi valamennyire a bátyjával, August-tal való kapcsolatát?
Valamilyen szinten igen. Soha nem gondoltam rá, hogy a testvérem majd egyszer ennyire hiányozni fog. Mindig is jó kapcsolatban álltunk egymással. De az életünk egy pontján – egy nem éppen kiegyensúlyozott időszakban, amikor úgy 12-13 éves lehettem – August elhagyott minket. És nagyon is tisztában voltam vele, hogy miért. A családunk sokat vándorolt akkoriban egyik városból a másikba. August pedig - aki éltanuló volt a középiskolában - egyik nap úgy döntött, hogy nem követi apánk [a zenész Carmine – jamesb] parancsát, nem hagyja ott az iskolát, és inkább a nagyanyjához költözik. Egyik pillanatról a másikra eltűnt az életemből, és amíg el nem kezdtem foglalkozni a Tetróval, nem jöttem rá igazán, hogy miért is hiányzott annyira akkoriban.
Milyen érzés volt egy ilyen családban felnőni?
Olyan családban nőttem fel, ahol rajtam kívül mindenki sikeres és népszerű volt. Édesanyám gyönyörű asszony volt, apám jóképű, bátyám úgyszintén, húgom egy tünemény. Állandóan azt hallgathattam, hogy Augie a briliáns eszű őstehetség, Tallie a gyönyörű királylány és a kis Francis… nos ő meg csak a kis Francis. Ez voltam én. Soha nem tartottak nagyra semmiben sem.
Gyerekként a filmek helyett inkább a természettudományok vonzották.
Egy kis tudós voltam. Pontosabban egy magányos kis tudós (Coppola 8 éves korában gyermekparalízisben szenvedett – jamesb]. Az egyetlen tehetségem – már ami volt – a természettudományok iránti fogékonyságban rejlett. Matematikából nem voltam kiemelkedő, de a többi tudományos tárgy egészen könnyen ment, és szívesen olvasgattam a nagy tudósok életrajzait is. Gyerekként mindig is tudós vagy felfedező szerettem volna lenni. Sőt még ma is gyakran foglalkoztatnak a technológiával kapcsolatos témák.
Milyen emlékei vannak a Roger Cormannel való közös munkáról? [Corman a B-filmek atyja, a hatvanas-hetvenes évek grindhouse filmjeinek első számú rendező-producere fedezte fel akkoriban többek között Coppolát is, lásd Dementia 13 – jamesb]
Corman egy zseni volt. Mindig is ösztönösen érezte a nézők igényeit, és tudta, hogy a fiatal tehetségek bármi áron be fognak kerülni a filmek világába, ezért akiket érdemesnek tartott rá, azoknak adott egy esélyt.
A The Rain People után kapott egy Oscart a Pattonért. Hogyan emlékszik erre az időszakra?
24 éves voltam, amikor a Patton forgatókönyvét írtam. Sokat olvastam akkoriban Patton tábornokról, és a szememben ő nem csak egy macsó háborús hős volt, hanem egy nagyon is intelligens és tanult ember, aki szabad idejében verseket írogatott és tanulmányozta a történelmet. Néha ugyan egyszerűen fogalmazott és borzasztóan káromkodott, de alapvetően romantikus lélek volt. Gondoltam, kezdhetnék valamit ezzel az ellentmondásos személyiséggel, ezért belekezdtem egy róla szóló forgatókönyvbe, és mire végeztem, már tudtam, hogy Burt Lancester fogja játszani a főszerepet.
Azonban a stúdió embereinek nem tetszett a szkript. Főleg a nyitójelenettel volt problémájuk. Túlságosan leragadtak a részleteknél, és olyan apróságokba kötöttek bele, hogy például Patton az egyik jelenetben négycsillagos tábornokként mond beszédet az amerikai zászló előtt, majd két perccel később kétcsillagos tábornokként látjuk viszont, és ez szerintük össze fogja zavarni a nézőket. A végeredmény végül az lett, hogy kirúgtak.
Egyébként évekkel később, miután George C. Scott elolvasta a forgatókönyvemet, azonnal megtetszett neki a karakter, és hamarosan el is játszotta az ellentmondásos személyiségű tábornok szerepét. Azóta hivatalosan is a Pattoné a filmtörténelem egyik legjobb nyitójelenete.
Ezután következett A keresztapa. Erre hogyan emlékszik vissza?
Először a Magánbeszélgetést (The Conversation) akartam megcsinálni, de nem volt rá pénzem. Aztán kaptam egy váratlan felkérést, hogy itt van ez a sztori, A keresztapa, forgassak le belőle egy filmet. Még csak nem is nagy filmnek szántuk, pusztán egy egyszerű kis gengsztermozi akart lenni, aztán végül az életemet változtatta meg. 32 évesen olyan sikerben részesülhettem, amilyenben még a rangidős rendezőknek is csak ritkán van részük.
Milyen érzés volt?
Az elején biztos voltam benne, hogy A keresztapa óriási bukta lesz, és körülöttem mindenki ezt is mondogatta. Ledöbbentett a film óriási sikere. Az életem gyökeresen megváltozott. Persze nem tagadom, örültem neki, de soha nem számítottam ilyen pozitív fogadtatásra. Hirtelen lett egy kis pénzem is, ami korábban soha nem volt jellemző. Az életem egy nagy fordulatot vett, és immár a Magánbeszélgetésbe is bele tudtam vágni. A keresztapa után azt mondták a producerek, hogy ha készítek ehhez a gengsztertörténethez egy második részt, akkor jöhet a Magánbeszélgetés.
Ez pedig így is lett. Majd a Magánbeszélgetés és A keresztapa II. után következett az Apokalipszis most, minden idők egyik leghírhedtebb filmje.
Nos igen. Mi tagadás, szeretek olyan filmeket készíteni, amelyek hangulata a mondanivaló súlyához mérhető. Az Apokalipszis most kétségtelenül őrült egy film, az ilyen filmek legalább annyira távol állnak a mozik kínálatától, mint a vietnami háború borzalmai az amerikaiaktól. Hiába, a forgatás során mindig is szerettem átélni az elmesélt történet szépségeit és borzalmait.
Önt sokan a filmben szereplő enigmatikus Walter E. Kurtz őrmesterhez hasonlították akkoriban….
Talán mert egy őrült, megalomán alak. Nekem is folyton azt mondogatták, hogy Francis te nem vagy normális. Egyébként meg már mindenfélének elhordtak a karrierem során: a Keresztapa idején én voltam Machiavelli, az Apokalipszis most után meg Kurtz, a megalomán. Bár én soha nem tartottam magam annak. Akkoriban mindig úgy vágtam vissza az efféle vádaskodásokra, hogy ez nem megalománia, pusztán csak lelkes és elkötelezett munkavégzés.
Az akkori hírek gyakran számoltak be arról, hogy a forgatások során dührohamai voltak a stressztől és az idegességtől. Ez igaz?
Nem, soha nem volt semmilyen idegösszeroppanásom. Nem őrültem meg, semmi ilyesmi. Ezt csak a sajtó találta ki. Az viszont tény, hogy egy 32 millió dolláros produkción dolgoztam, amelynek elkészítésére a saját házamat tettem fel. Ugyanis elfogyott a pénz, és nem volt elegendő költségvetés a filmhez. Így nem csak a forgatás szokásos nyűgjei miatt szenvedtem, hanem amiatt is, hogy a saját anyagi biztonságomat kockára téve készítek egy olyan filmet, amiről fogalmam nincs, hogy milyen fogadtatásban részesül majd.
Mindenesetre, amit véghez vittem, az életem egyik legszemélyesebb munkája lett. Soha nem tudhatod igazán, hogy a sors mit tartogat számodra, csak az ösztöneidet követheted. Én pontosan ezt tettem: követtem, amit a megérzésem és a józan eszem diktált, és megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Az Apokalipszis most egy feledhetetlen történet lett a morál hatalmáról.
Nem sokkal később leforgatta a One From The Heart című filmjét, ami jócskán túllépte az eredeti költségvetést, és csődközelbe sodorta a vállalkozását. Mennyire érintette ez a részben Ön által alapított American Zoetrope stúdiót? (a másik alapító George Lucas – jamesb)
Sikerült túlélnünk a helyzetet. Ma már Roman és Sofia [Copppola gyermekei – jamesb] a tulajdonosok, és szerencsére megy az üzlet. A Zoetrope gyártotta nemrégiben a Marie Antoniette, a Youth Without Youth és a Kinsey című filmeket is. A cég reményeim szerint immár az új generáció kezében van. Egyébként meg nem csak a Zoetrope próbálta megreformálni akkoriban a merev hollywoodi stúdiórendszert, és nem csak mi buktunk bele ebbe kis híján. Na de a lényeg, hogy a stúdió ma is működik, és évről évre egyre több filmet gyárt.
[Folyt. köv.]
Címkék: A keresztapa, American Zoetrope, Apokalipszis most, Francis Ford Coppola, Patton, rendező, Roman Coppola, Sofia Coppola, Tetro, The Conversation, The Rain People
Kommentek
4 hozzászólás ehhez: “A Keresztapa nem egy nagy filmnek indult - Francis Ford Coppola interjú, 1. rész” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Nagyszerű interjú volt a ma élő egyik legnagyobb rendezőfenoménnal, és egyben egyik kedvenc rendezőmmel is. Köszi, hogy ezt megosztottad velünk! Szóval akkor mégis csak igaz a mondás: az “utolsókból lesznek az elsők”, már ami Coppola családi életkörülményeit illeti. Ő nem volt szép, jó karizmájú, hanem egyszerűen zseni, ami több is ezen jelzőknél, szerintem, és lám, mire vitte az életben. Arról én is hallottam, hogy a házát adta fel többek között az Apokalipszis most című kultfilmre, de nem hiába lett ikonikus alkotás, és idővel csak megért az elismerésre. Személyes kedvencem a témában a Szakasz és az Acéllövedékek mellett. Szeretem és tisztelem az olyan emberkéket, akik a szívük után mennek, és mernek kockáztatni, hiszen kockázat nélkül nincsen győzelem, és így a siker íze is sokkalta mámorítóbb és ízletesebb.
A Pattonról is csupa jót hallottam, de sajnos még nem volt alkalmam megtekinteni, de amint tudom pótolom ezt a nagy kihagyásomat. Viszont a Keresztapa nálam igen ambivalens érzéseket kiváltó mű: remek színészi játékok(Marlon Brando(főleg) és Al Pacino megismételhetetlen!), korhű díszletek, autentikus és felejthetetlen dallamok, remekül felépített történet egy család kálváriájáról, és mesteri kohézió a részek között. Nos, a szememben ezek jellemzik a Keresztapa trilógiát, de számomra akkor is erősen túlértékelt produktum. Hogy a világ legnépszerűbb filmje sok helyen, már önmagában egy kicsit mosolyra fakasztó, de tény, hogy a műfajában megvétózhatatlan az érdeme. Persze ez is erősen szubjektív vélemény, hogy kinek mi tetszik, de nálam vagy egy tucatnyi olyan opusz van, ami előkelőbb, mint az amúgy zseniális Keresztapa.
Meghajolok Coppola nagysága, kitartása és küzdése előtt, hogy képes volt nem éppen könnyű élete mellett feltörni a legnagyobbak közé. Impozáns életmű, egy remek ember, és kitűnő apa. Respect!
Ha már Apokalipszis most, bevallom megvettem a Rendzeői változatot, ez volt az első találkozásom a művel, de olyan rettenetesen unalmas volt, hogy nem bírtam végigülni. Talán jobb lett volna az eredetivel kezdeni, és talán majd egyszer nekiugrom ismét.
A Keresztapa érdekes kérdés volt nekem is. Első megtekintésre láttam, hogy jó film, de annyira a remek színészi alakításokon túl én sem értékeltem, hogy nemcsak a zsánernek legjobb darabjai legyenek, hanem a filmművészetből is úgy cakum-pakk ennyire kiemelkedjen. Kellett hozzá 2-3 megtekintés, hogy igazából mindne kis részlet a helyére kerüljön, és ráeszméljek, nem csak jó film, hanem tényleg zseniális remekmű, szinte az összes rész. (a második kicsit túlságosan vontatott, ráadásul a fiatal Vito történetére annyira nem voltam sosem kíváncsi, Michael karaktere sokkal érdekesebb volt)
Azt én is meglepőnek tartom, hogy sokan ennyire Istenítik, de ennek elsősorban a filmes műveltség hiánya lehet az oka szerintem, hisz szerencsére a zsáneren belül is számos más kimagaslóan összerakott film van. Nekem a kedvencem A sebhelyesarcú a témában, ha valakit érdekel, a blogomon írtam róla. Bár Al Pacino-nál az Élete alakítása cím megoszlik úgy nagy átlagban Frank Slade, Serpico, Tony MOntana, vagy Michael Corleone között, számomra Montanaként megismételhetetlen.
Nagyon jó interjúk voltak, mindkettőt elolvastam már korábban, csak nem írtam rá semmit még :D.
Nekem Coppola a kedvenc rendezőm Scoresese és Tarantino mellett, úgyhogy én szinte iszom a munkáit :D.
Az Apokalipszis mostot én csak és kizárólag rendezői változatban láttam, de nekem nagyon bejött. Igen, lassú, s igen, sokaknak unalmas is lehet ez a lassúság. De itt pont ezen van a hangsúly: a lassúságon. Mert mit is takar ez? Lassúság: folyamat! S ez a folyamat a sztori lényegi eleme: mi vezet odáig, hogy egy kimagasló ezredes ilyen szintem megőrüljön? S mi vezet odáig, hogy egy másik katonára is ugyanúgy átszálljon ez az őrület? S mi oda, hogy egy harmadikra, s egy negyedikre? Sőt, egy egész szakaszra! Sőt, a film végére gyakorlatilag egy álomvilágszerű terepre tévedünk, ahol senki sem normális. Ennél megrázóbban és líraiabban szerintem nem nagyon sikerült ábrázolni és leírni, milyen is volt a vietnámi háború. Láttam pedig sok ilyen filmet: A szakasz, Szarvasvadász, Született július 4-én, Full Metal Jacket, de mindegyik megmaradt a realitás határán, mindegyik csak egyfajta drámai búskomorságot, tragikusságot tükrözött. Az Apokalipszis most viszont egy szubjektív őrületbe szippantott be minket. Igaz, őrülettel indul már, de eleinte még A szakasz vagy a Full Metal Jacket világából indulunk. Viszont Coppola egyre inkább szürrealizálja az egész világot. S ő csinálta jól! Vietnámot nem lehet reálisan bemutatni, hiszen maga volt az irrealitás, ahol megszűnik az ember, az emberiség, a civilizáció, s átveszi a helyét a féktelen erőszak, gyűlölet.
Úgyhogy nekem nagyon tetszett, pont emiatt, hogy a vontatottsággal ilyen atmoszférát bírt teremteni Coppola. Én ki merem jelenteni, hogy a legjobb filmje.
A Keresztapa meg szerintem szintén nem túlértékelt. Ugyanazt művelte Coppola ezzel az alkotásával a gengszterfilm műfajában, mint az Apokalipszis mosttal a háborús filmeknél: egyszerűen egyedülállóan lírai lett. A gengszterfilmek vagy nagy sötétek, vagy nagyon epikusak vagy lazák vagy agresszívek akarnak lenni. A Keresztapa olyan, mint egy kiválóan megkomponált zenei mű: csendes, nyugodt, lassú végig, s néha vannak benne olyan részek, mikor felzendülnek a “hangszerek”. Az 1. rész szerintem is kicsit könyvízű, legalábbis én akkora FAN vagyok, hogy elolvastam Mario Puzo könyvét, mielőtt megnéztem volna a trilógiát, s igazából csak a színészek tudnak hozzátenni a történethez. De a 2. részben Coppola nagyobb szabadságot kapott, s nagyobb kedvvel is csinálta már, így érződött, hogy ebben fejlesztette tökélyre azt, amit az 1. részben elkezdett.
A Scarface szerintem is nagyon jó (De Palma szintén kedvenc), de valahogy nincs meg benne az a légkör, ami a Keresztapában. De említhetném a Volt egyszer egy Amerikát is vagy a Nagymenőket: egyikben sincs meg az a pátosz, az az ünnepélyesség, ami miatt az ember szájtátva nézi a filmet, s egyszerűen elvarázsolja. Legalábbis rám így hatott a Godfather. Angol címét jobban is szeretem, hiszen ebben benne van az a mindenhatóság, amit a filmből végig érzünk (ugyebár a GODfather a lényeg). Tony Montana nagyhatalmú és tökös, de igazából fellélegzünk, amikor végre elhallgattatják, mert már nekünk ég a pofánk a baklövései miatt. A Volt egyszer egy Amerika főhőse meg minden, csak nem mindenható, inkább egy piti gengszter. A Nagymenők meg szintén inkább egy kisstílű, hirtelen bűnözőt mutat be. Ezzel szemben a Godfather valóban isteni hősöket vonultat fel, akik tényleg tiszteletet parancsolnak.
Szóval szerintem nincs ez túlértékelve, valóban kiváló gengszterfilm. Nem túlértékelve van, csak agyonidézve, s szinte már közhellyé vált, annyiszor emlegetik, s ez egy idő után visszás lehet. De ez nem szabad, hogy levonjon értékéből. Na, meg már amiatt is megérdemli a titulusát, hogy gyakorlatilag egy ponyvaregényből készült. Igaz, ez nem ritkaság, hiszen pl. D. W. Griffith is egy nagyon rossz regényből készítette Birth of a Nation című epikus 1915-ös filmjét.
Szerintem attól még valami nem kap nagyon jó hangulatot, hogy nagyon szépen, komótosan fejti ki az eseményeket, ha vannak. Egy pörgősebb filmnek is lehet hangulata.
A Keresztapa mindneképpen nagy újdonság volt a zsáneren belül, iszonyat jó hangulattal, díszletekkel, színészekkel, minden ott van benne, ami egy szakmailag is kiváló filmhze kell, de valkahogy nincs ereje. NIncs meg benne az az elemi erő, mi pl A sebhelyesarcúban megvan, hiába szakmai szempontból sokkal kevésbé kiforrott alkotás, mint A Keresztapa. Valahogy nem tudott sosem annyira a történet.