Sam Rockwell az űrbe látogat - Moon

Na szóval mint tudjátok, néhány nappal ezelőtt Londonba látogattam (mintha hazatértem volna, egyszerűen imádom azt a várost), ezért úgy döntöttem, hogy ha már ott vagyok, akkor két legyet ütök egy csapásra: egyrészt kipróbálom, milyen is beülni egy felsőkategóriás moziba Nyugat-Európa egyik legnagyobb metropoliszában, másrészt pedig jó filmfanatikushoz méltóan megpróbálom becserkészni az általam már régóta várt Moon londoni premierjét a West Enden (egészen pontosan a Leicester Square melletti Odeon Covent Garden moziban).

Nos örömmel jelenthetem, hogy az akciót sikeresen végrehajtottam, pedig paráztam tőle rendesen, hogy július 17-re nem kapok jegyet, vagy valami váratlan dolog közbejön, és jegelhetem az egészet.

Milyen érzés beülni egy multiplexbe Londonban? Hm, röviden szólva: király. Bővebben? Nagyon király. :) Na de komolyra fordítva a szót, rengeteg mozi van a Leicester Square környékén (csak ezen a téren vagy 4 mozit számoltam össze egymás mellett), és én mindössze csak kettőt próbáltam ki. Mindjárt mondom is, hogy milyen volt, csak előbb gyorsan megmutatom, hogy mely mozikat fedeztem fel a környéken.

Odeon West EndOdeon Leicester Square + MezzanineOdeon EmpireVue Cinema Leicester

Szóval a népszerű hollywoodi és európai celebek jellemzően ezekbe szoktak személyesen ellátogatni egy-egy filmjük londoni premierjekor (mind a négy a Leicester Square-en található, vörös szőnyeg, embertömeg, vakuk villódzása stb). Sőt az idelátogató filmfanatikusok (mint például jómagam) a los angelesi Hollywood Boulevard-on található Walk of Fame-hez hasonlóan egyes színészek nevét és kézlenyomatát is megtekinthetik (beleapplikálva az aszfaltba jól).

Ami a mozik méretét illeti, a kínálat az 50-60 fős kis termektől egészen az 1500-2000 fős THX minősítésű gigatermekig terjed. Ahol én voltam - Odeon Covent Garden (Moon) és Odeon Mezzanine (Drag Me to Hell) – ott a vásznak kábé ugyanakkorák mint bármely budapesti multiplexben, a különbség inkább a hangrendszerben van, ami szerintem sokkal durvábban szól ezekben a termekben, és simán kenterbe veri a legtöbb hazai mozi térhangzását.

Moon

Na de térjünk rá a Moon-ra. Szóval így utólag a trailer picit megtévesztő szerintem, mivel én spec. azt hittem, hogy a videoklipek és a reklámfilmek világából érkező Duncan Jones rendezőbarátunk (aki nem mellékesen a pop kaméleonjának, David Bowie-nak a becses fia) kizárólag az őrületre, a magányra és az elidegenedettség érzésére fog rámenni. Nos ez így is van, de amellett, hogy visszanyúl a hetvenes évekre jellemző minimalista megközelítéshez (überlátványos trükkök, gépek és nagy csaták helyett elsősorban az emberre mint sebezhető személyiségre koncentrál), pluszban még olyan tisztán tudományos témákat pakol be a sztoriba mint a géntechnológia, a mesterséges intelligencia, a klónozás lehetősége és egyéb hasonló nyalánkságok.

MoonA sztori szerint 2026-ban járunk. A Föld energiatartalékai kifogytak, ezért az emberiség az életben maradáshoz szükséges energiát kénytelen a világűrből importálni, egészen pontosan egy a Holdon bányászott kőzetből nyerik ki a Helium-3 névre hallgató héliumszármazékot, és azt használják fel általános energiaforrásként (ez amúgy nem hülye technoblabla, hanem tudományosan megalapozott lehetőség). A bányászati jogot egy nagyvállalat, a Lunar Industries nyeri el, amelynek sikerül teljesen automatizálnia a kitermelési folyamatot, így a számítógépeket leszámítva mindössze egyetlen emberre van szükség a Holdon: aki felügyeli a rendszert, és néha közbeavatkozik, ha esetleg valamilyen hibát kell elhárítani.

Nos erre a meglehetősen magányos és unalmas feladatra jelentkezett a kétkezi munkás Sam Bell, aki immár 3 éve egyedül tengeti napjait odafenn, és alig várja már, hogy két hét múlva – a következő váltás megérkeztekor - végre leléphessen innen a fenébe. Aktív rádiókapcsolat sajna nincs (mivel korábban felmondta a szolgálatot), így emberünk kizárólag rögzített videóüzenetek formájában képes tartani a kapcsolatot a Földön tartózkodó feleségével és kislányával, valamint a feletteseivel.

Sam-et kegyetlenül megviseli az egyedüllét (jellemző, hogy minden egyes használati tárgyát és házi növényét emberi néven becézgeti), de ez nem is csoda, hiszen az elmúlt években mindössze egyetlen igazi beszélgetőtársa akadt: a monoton hangon kommunikáló, mindenféle érzelemtől mentes robot, GERTY (Kevin Spacey hangjával).

Moon

Ahogyan telnek a hátralévő napok és órák, emberünk úgy kezd egyre inkább becsavarodni: rendszeresen hallucinál, valamint mély depresszió és rosszullétek sorozata gyötri. Egyik nap aztán, amikor az egyik ilyen rosszullét során súlyos balesetet szenved a holdjáróval, elájul, és csak órák múlva tér magához a bázison. Fogalma sincs, hogyan került vissza, ezért GERTY figyelmeztetése ellenére kimegy, és megkeresi a balesetet szenvedett járgányt. Majd durván ledöbben, amikor észreveszi, hogy valaki még mindig ájultan fekszik a kabinban - és az a valaki nem más, mint ő maga! Wtf?? Ki a jósiten ez a hasonmás? A saját képzelete, vagy talán egy klón? Esetleg valami bizarr időutazás történt? És egyébként is mi a francot keres itt ez a másolat?

Na itt kezdődik ez a film, amelyet már a megjelenése előtt sokan az Alienhez és a 2001: Űrodüsszeiához hasonlítottak. Valóban érezhető rajta a két klasszikus hatása, de azért nagy merészség lenne kijelenteni, hogy a Moon egyszerűen lekoppintotta Ridley Scott és Stanley Kubrick mestermunkáját.  A 2001: Űrodüsszeiával való egyetlen igazi hasonlóság egyébként is csak GERTY (lásd HAL), de talán még ez se jó példa, mivel a két robot “személyisége” és szándéka gyökeresen eltér egymástól.

A Moon nagyon is megállja a helyét önmagában: Jones ugyanis nem pusztán visszanyúlt a hetvenes-nyolcvanas évek sci-fijeinek (Silent Running, Outland, Solaris, Dark Star) minimalista stílusához, hanem kiegészítette azt a saját elképzeléseivel (persze a rendelkezésére álló szűkös anyagiak függvényében), és kreált hozzá egy akkora mindfuck sztorit, hogy csak lestem (különösen az első felében, amikor a lepukkant Sammel együtt tapogatódzunk a sötétben, hogy vajon mi a franc is folyik ezen az istenverte bázison).

Moon

A trükkök előtt abszolút le a kalappal. Ebben a mindössze 33 nap alatt leforgatott filmben aztán egy deka CGI nincsen, mégis baromi hiteles és meggyőző az egész (különösen, amikor a két Sam egyetlen snittben pingpongozik egymással – na hogy ezt miként oldották meg számítógép és/vagy testdublőr nélkül, arra azért baromi kíváncsi lennék). A Holdbázis környezetének megalkotásához pedig kizárólag miniatűr, mechanikus modelleket használtak, és a rendező saját bevallása szerint a járműveket mindössze egyetlen egyszerű damil segítségével tologatták föl-alá a set-ben (lol). Hiába na, nem volt pénz drágább felszerelésre. Mégis a végeredményen ez egyáltalán nem látszik. Egyébként is mutassatok már egy olyan direktort, aki első filmként csekélyke 5 (!) millió dollárból be mer vállalni egy ennyire költségigényes, kockázatos és mindenféle stúdiótámogatástól mentes független produkciót (még Danny Boyle relatíve olcsó indie sci-fije, a Sunshine is kb. 50 millából jött ki – nem csoda, hogy Jones-nak már eleve a szkript megírásakor is a költséglimithez kellett igazodnia).

Sam Rockwell 4 prezident! A Moon egy az egyben Rockwell one man showja (pontosabban two man showja, mivel két figurát alakít egyszerre…:) ): ő az egyetlen igazi szereplő a történetben, a többi figura csak a rögzített videóüzenetekben látható, akkor is csak rövid ideig. Igazi jutalomjáték és kiugrási lehetőség ez Rockwell számára, aki maximálisan ki is használja a helyzetet. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb felfigyelnek rá Hollywoodban, és több főszerepet fog majd kapni, mert amúgy rendkívül tehetséges a srác. Baromi jól hozza az egymástól totál eltérő két személyiséget: a lepukkant, testileg-lelkileg kikészült, depressziós és rohamosan romló állapotú, szerencsétlen Sam Bell I-et, valamint a vele szemben álló fiatal, életerős, eltökélt, karizmatikus, magabiztos, ámde kezdetben távolságtartó, ellenséges és cinikus Sam Bell II-t. Meg merem kockáztatni, hogy ezt a filmet már pusztán Rockwell alakítása miatt kötelező megnézni.

Moon

Clint Mansell zenéje szintén alap. Aki ismer, tudja, hogy régóta nagy rajongója vagyok a pasasnak, és nagyon bírom a zenei stílusát. Darren Aronofsky házi zeneszerzője (civilben a Pop Will Eat Itself korábbi frontembere) ezúttal is emlékezetes score-t komponált: egyszerre szomorú és felemelő témát visz végig a filmen, miközben hátborzongatóan játszadozik a néző érzelmeivel. Mansell egyszerűen képtelen hibázni.

A Moon egy tehetséges fiatal rendező bemutatkozó munkája, amely csont nélkül az elmúlt évek legemlékezetesebb és legkreatívabb sci-fi drámája. Olyan igazi csemege ez, amelyet még azon filmrajongóknak is nyugodt szívvel tudok ajánlani, akik egyébként alapból nem csípik a sci-fi műfaját. 8.5/10

Tiéd a szó! Szerinted? (Moon)

Eredmény


Címkék: , , , , , , , , , ,

Jó poszt? Add hozzá a kedvenceidhez (Ctrl+D), vagy oszd meg:

  • RSS
  • del.icio.us
  • Propeller
  • Blogtér
  • Linktér
  • Twitter
  • Netvibes
  • Google Bookmarks
  • Digg
  • Technorati
  • StumbleUpon
  • Facebook
  • MySpace

Nyomtatás Nyomtatás | Küldés e-mailben Küldés e-mailben

Kommentek

24 hozzászólás ehhez: “Sam Rockwell az űrbe látogat - Moon” Hozzászólok!

Tessék hozzászólni!


Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.

(kötelező)

(kötelező)