Filmmánia: Martyrs
És lőn a legújabb bizarr és elmebeteg ámokfutás a gallok jóvoltából… Martyrs kritika.
Martyrs (2008)
“Mártír gör 1. vértanú 2. sokat szenvedő, elgyötört ember”
Ki a rendező: Pascal Laugier, aki a Martyrs előtt mindösszesen egyetlen horrort rendezett Saint Ange címmel Virginie Ledoyen-nel a főszerepben (ő volt DiCaprio csaja A partban). Úgy néz ki, emberünk továbbra is a horrorbizniszben óhajt tevékenykedni, mivel hamarosan érkezik a Clive Barker féle Hellraiser újrájával (nem Bustillóék rendezik, kár). Na meg persze jó hollywoodi szokás szerint már készül a Martyrs amerikai remake-je is (szintén Pascal bácsival a direktori székben).
Ki játszik benne: Két számomra tökismeretlen csaj: egy kezdő színésznőcske, Morjana Alaoui (a Martyrsban azért nem ennyire szendén nézett ki, hehe) és egy viszonylag komolyabb tapasztalatokkal bíró Mylène Jampanoï (jól van, legyen róla is egy kép).
Mi a sztori: A korábban jól megkínzott fiatal csajszi bosszút áll, majd a barátnő is bosszút áll, akit aztán végül jól megkínoznak, amiért a csaj bosszút állt… Persze nem ilyen egyszerű, de röviden így lehetne összefoglalni ezt a sztorit, aminek az első félóráját leszámítva sok értelme ugyan nincsen, viszont legalább van benne gore dögivel (d’oh).
Értékelés: Bázze, fátter! - szólá Bart Simpson (frissítsünk - szólá jamesb). Na szóval Bart-hoz hasonlóan reagáltam én is a Martyrs megtekintése utáni percekben, a nagyívű koncepciónak köszönhetően ugyanis sajnos ismét sikerült jól elcseszni egy egyébként szimpatikusan induló projektet. Nem lenne ez rossz próbálkozás, csak éppen végig olyan érzésem volt, mintha a rendező úr kizárólag a minél nagyobb sokkolásra, a kellő megbotránkoztatásra és a gyors hírnévre gyúrt volna, hogy na majd ez lesz az a film, amire tíz éves távlatban úgy fogunk visszatekinteni, hogy itten vala a legbrutálisabb torture porn, amit valaha celluloidra (rém)álmodtak.
Hát, izé. Megmondom őszintén, én bizony a sztori kétharmadát végigunatkoztam. Igen, a forgatókönyvvel van baj, ami - mint már oly sokszor említettem a Filmhíreken - minden valamirevaló horror és parafilm egyik legfontosabb kelléke. Lehet vért ontani hektoliterszámra, nyakat nyiszálni nyuggerosan, elevenen megnyúzni valakit, csak mert az cool, perverzen torturálni, gyereket premier plánban shotgunnal keresztüllőni (csak hogy az oly hőn áhított tabudöntögetés is meglegyen), csajokat kínozni az elképzelhető legőrültebb és legkifinomultabb módokon - szóval mindezt lehet, de ha az egész egy ködös és érdektelen sztorira van felfűzve, akkor gáz van ám, és akkor születnek az olyan öncélú baromságokkal teli oktondi trógerségek mint a Fűrész kábé összes része az első kivételével, vagy Eli Roth barátunk perverz agyszüleménye, a Hostel (amely azért tegyük gyorsan hozzá, legalább nem vette túl komolyan magát: emlékszem, a paródiának is beillő második részen többet röhögtem mint szörnyülködtem). De ugyanígy említhetném a közelmúltból a Vinyant vagy akár a Captivityt is, ami szimplán csak szar.
Tömény erőszakot alkalmazni egy filmben - ráadásul öncélúan, mindenféle racionális indok nélkül - erősen kétélű dolog: egy bizonyos szintig kétségtelenül az újdonság élményével hat az erre fogékony közönség számára, de aztán az egyszeri horrorrajongó akarva-akaratlanul is érzéketlenné válik a brutalitással és a gore-ral szemben (ahogy egyik ismerősöm fogalmazna: egy idő után a kezdő boncmester is hozzászokik a hullák látványához), egy bizonyos szintet túllépve már nem lehet fokozni az erőszakot, a néző megcsömörlik, és a mozi szépen lassan dögunalomba fullad.
Ha én komoly rendező lennék, akkor normális forgatókönyv hiányában tutira nem rendeznék horrort (sőt ha már itt tartunk, semmilyen filmet sem), akármekkora gázsit is kínálnának érte, ez elvi kérdés. Ha viszont meglenne a megfelelő szkript, akkor minden tudásomat és tehetségemet beleadva megpróbálnám a lehető legtöbbet kihozni belőle. Talán az ilyen hozzáállás eredményképpen kap néha az egyszeri horrorrajongó olyan gyöngyszemeket mint az El Orfanato (az ezredforduló utáni európai horrortermés messze egyik legjobbja), a Shutter (az Alone-t szintén érdemes megsasolni, ugyanaz a rendező-testvérpár követte el), a Texasi láncfűrészes (szigorúan csak az eredeti és nem az olcsó tinihorrorrá degradált remake), az À l’intérieur (a műfaj kedvelői számára kötelező és kihagyhatatlan tananyag), vagy Takashi Miike Audition-je. Ja és még valami: egy jó horrorszkript megírása nem feltétlenül agysebészet mint pl. az A Tale of Two Sisters, lehet ezt lájtosan is művelni (lásd pl. Magasfeszültség - egyszerű mint a kő, mégis üt mint a kettőhúsz, izé mint a magasfeszültség…;) ).
Nos ehhez képest a Martyrs olyan mint valami random módon egymásra hajigált ötletdarabkák furmányos halmaza egymáshoz lazán vagy néhol sehogy nem kapcsolódó történeti szálakkal: az elején az a bizonyos családjelenet a döglött egeret himbáló mammerrel egyenesen komolytalan; Anna és Lucie valószínűleg leszbikusok lennének, ha már látványosan csókot váltanak, de hogy erre mi szükség a történet előrelendítése céljából, az egy marha jó kérdés (azon kívül, hogy általában izgató, ha két csaj lesmárolja egymást a vásznon), valószínűleg a direktor úr sem tudta, mivel úgy lóg ott az egész a levegőben mint a pórul járt elefánt.
Arról meg már nem is beszélve, hogy a sztoriban szereplő, decens feketébe öltözött, nívós társaság vajon mi a franccal is foglalkozik valójában? Mi a motivációjuk? Miért kell embereket kínozniuk? Egyszerűen nem hiszem el, hogy az emberi tűrőképesség határának kutatása kizárólag gyilkosságokban vagy “kellemes” kínzásokban merülne ki.
És mindezt csak fokozza a műfaji jellemzők zavaros kavalkádja: az egész az ijesztgetős jelenetekkel együtt úgy kezdődik, mint valami rossz japán kísértethorror, aztán a sztori a második felében átvált Hostel és Fűrész üzemmódba, ahol a fő cél láthatóan a francia újhullámos horrorokon edződött nézők ingerküszöbének megugrása (megjegyzem, sikertelenül), végül a terrorhullám a megváltás tematikájával cseng le szépen, perverz módon lírai hangvételt kölcsönözve az összeturmixolt katyvasz utolsó perceinek. Egyébként ironikus, de pont ez a többé-kevésbé szépen megkomponált szakasz menti meg a filmet attól, hogy a fentebb említett Vinyan és társaival egy szinten emlegessem.
Ja és még valami. Előzetesen azt lehetett ugye tudni, hogy a film 18+ besorolást kapott Franciaországban, ami arrafelé meglehetős ritkaságnak számít (csak viszonyításképpen: az À l’intérieur 16+ kategória). Nos nem igazán értem ezt a nagy felhajtást, mivel a Martyrs szerintem nem durvább mint Bustillóék filmje (sőt az À l’intérieur engem spec. jobban sokkolt). Aki azt végig bírta nézni, az ennek is simán nekiállhat mindenféle kockázat és mellékhatás nélkül.
A Martyrs egyszer nézhető horror, az elmebeteg franciák legújabb agyszüleménye, amely erős idegzetű horrorrajongók számára ugyan javallott, de sajnos a várakozásokkal ellentétben nem tesz hozzá sok mindent az immár kissé megfáradt műfajhoz. 6/10
Címkék: 6/10, gore, horror, Martyrs, Morjana Alaoui, Mylène Jampanoï, Pascal Laugier, torture porn
Kommentek
2 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: Martyrs” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Nagyon durva, néhol provokatív képsorokat felvonultató alkotás. A zárójelenet a végén egyszerűen pazar, már szinte beteges.
Hi jamesb,
Valami aztat súgja, hogy franciául nézted, vagy valahogy lemaradt a vége, mert egészen konkrét oka volt, hogy kínozták szerencsétlen csajszikat… s így lett értelme a történetnek, bár eléggé beteg…