David Lynch: Hogyan fogjunk nagy halat?
Bepillantás egy öntörvényű zseni elméjébe. Hogyan fogjunk nagy halat? könyvajánló.
“A doboz és a kulcs. Fogalmam sincs, mik ezek.”
Nagy rajongója vagyok a különös elmével megáldott mester még különösebb hangulatú filmjeinek, és imádom a szókimondó stílusát (klasszikus példa, amikor jól megasszongya a véleményét az iPhone-ról, de ugyanitt érdemes csekkolni a második videót is: ahogy a végén azzal az ártatlan fejjel kinéz az operatőrre, azt egyszerűen képtelenség überelni…:)). Szóval ebből kifolyólag igencsak megörültem, amikor karácsonyra megkaptam Mr. Lynch ezidáig egyetlen kiadott könyvét ajándékba. Gyorsan kivégeztem két nap alatt, és gondoltam megosztom most veletek, hogy mi is található egészen pontosan ebben a könyvecskében.
Nos igen, nem egy Háború és béke, meglehetősen vékonyka kötet ez mindössze kemény 133 picike A5-ös oldallal. Egyébként vigyázat: korántsem önéletrajzi vagy műelemző cuccról van szó (aki erre számít, az meg se vegye), nem ismerjük meg a mester részletes élettörténetét és karrierjét, nem merülünk el zaftos hollywoodi sztorikban, és Lynch ugyan beszél a Radírfej, a Lost Highway, a Kék bársony, a Mulholland Drive és az Inland Empire keletkezésének körülményeiről, de nem áll le értelmezni azokat. Mondjuk ez utóbbi nem meglepő, mert egyébként sem szokott audiokommentárokat gyártani filmjeinek DVD kiadásaihoz - egyszer úgy nyilatkozott, hogy egy film álljon meg a saját lábán, és nehogy már a rendezőnek kelljen szóban elmagyaráznia, mit is jelent a filmje. Oké, valamilyen szinten meg tudom érteni, de akkor is én mint rajongó szívesen meghallgatnék például egy Mulholland Drive commentary tracket Mr. Lynch személyes előadásában.:)
Miért éri meg akkor mégis elolvasni (vagy talán inkább gyorsan átpörgetni) ezt a pár szellős oldalt? Nos azért, mert akit érdekel Lynch világa (ne adj’isten olyan rajongó mint én), az exkluzív bepillantást kaphat a valaha élt egyik legkreatívabb hollywoodi zseni elméjébe és egyedi gondolkodásmódjába, és számos érdekes dolgot tudhat meg Lynch-ről mint rendezőről, képzőművészről és elkötelezett meditáció fanról (saját bevallása szerint ‘73 júliusa óta egyetlen alkalmat sem hagyott ki, minden reggel és délután kábé 20 percig nyomja).
A könyv nem éppen hagyományos értelemben vett, lineáris vezetésű írás (emberünk nem hazudtolja meg önmagát, és azért sem követi a jól bejáratott utat) - random módon, látszólag mindenféle szerkesztés nélkül egymás mellé helyezett gondolattöredékek halmaza ez, melyben minden egyes fejezet egy-egy különálló témának van szentelve maximum 1-2 oldalban (gyakran csak pár sorban). Igen, szellős és szerkezetileg töredezett (ami nem túl jó pont), de mégsem összecsapott és unalmas olvasmány. Íme néhány téma, amiről szó van a könyvben.
Pályakezdés és kreativitás
Lynch barátunk mesél arról, hogy gyerekkorában mindig is szeretett festeni és rajzolni, és bár úgy gondolta, hogy komolyabb dolgokkal fog foglalkozni, ha majd felnő, később mégis a festészet mint a művészélet egy formája felé fordult.
Fiatal éveiben tehát bőszen festegetett, mellette képzőművészeti egyetemre járt, és eljárogatott ugyan néha moziba, de akkoriban nem igazán érdekelte a film. A dolog akkor változott meg, amikor egy alkalommal azon töprengett, vajon mi lenne, ha a nagyobb hatás érdekében mozgásra tudná bírni festményeit. Ekkor jött az ötlet, hogy kísérletképpen egy mozgó műalkotást fog készíteni: egészen pontosan egy bazinagy vásznat épített, és erre vetített rá egy kezdetleges stop motion technikával készített animációt (ebből lett aztán a Six Figures Getting Sick, amiben hat darab festett pacafigura jól lehányja egymást:) ). Lynch mesternek ráment ugyan a fél vagyona, de megérte megcsinálni, mert végülis ez indította el azt a folyamatot, aminek köszönhetően beleszeretett a filmezésbe.
Érdekes ahogyan arról mesél, hogy honnan és miként származnak a gyakran abszurd ötletei. Saját bevallása szerint ezek általában egyesével és egymás után érkeznek: például a Kék bársony projekt a vörös ajkakkal, a zöld gyeppel és Bobby Vinton - Blue Velvet c. számával kezdődött, majd ehhez jött az ominózus fül a fűben, amikor végre összeállt a kép. Hasonló módon a Twin Peaks egyik emlékezetes jelenete is Lynch több különálló víziójaként jelent meg (először jött a vörös szoba, majd az áttetsző függöny és végül a táncoló törpe). Így születtek meg az első gondolatdarabkák, a többi pedig jött magától. Lynch kifejti, hogy az efféle kreatív ötletbányászathoz előszeretettel használja a transzcendentális meditáció eszközét, amit őmaga merülésnek nevez: vagyis minél mélyebbre tud hatolni saját tudatának óceánjában, annál értékesebb kis halakra (ötletdarabkákra) tud szert tenni.
A zene, a végső vágás és a szereposztás
Nagyon tetszik, amit emberünk a zenéről ír, miszerint hogy annak házasságra kell lépnie a filmmel, mert csak így képes fokozni a nézőből kiváltott hatást, és így tudja elérni azt az állapotot, amely azzal a bizonyos “az egész néha több mint az egyes részek összessége” elvvel írható le. Nos igen, kábé így gondolom én is - valami hasonlóról írogattam tavaly a nagy filmzenés posztban. Ha a zene és a kép harmonizál, azt a néző megérzi. Ámen.
Lynch kifejezetten szeret európaiakkal, különösen a gallokkal dolgozni (ha jól emlékszem a Dűne után az összes hollywoodi nagyjátékfilmjét a francia Canal+ pénzelte), mivel állítólag azok jobban odafigyelnek a filmesek jogaira mint amerikai kollégáik, és mindig feltétel nélkül megbíznak a rendezőben (ha ő mondja, akkor biztos).
Apropó, Dűne. Ez volt az egyetlen olyan filmje, ahol lemondott a végső vágás jogáról, és többek között emiatt is tartja karrierje legnagyobb kudarcának, illetve bukásának.
Szereposztás. A megfelelő szereplő kiválasztása nem azon múlik, hogy mennyire jó színész az illető, hanem azon hogy ráillik-e a szerep. Lynch ebből kifolyólag a casting során nem igazán olvastat forgatókönyvet a jelentkezőkkel, hanem inkább egyszerűen elbeszélget velük, és megpróbálja beleképzelni őket a filmbe (amúgy ez nem hülyeség, főleg ha arra gondolok, hogy emberünk olyan addig jóformán ismeretlen színészeket emelt be a köztudatba mint Laura Dern, Kyle MacLachlan, Justin Theroux vagy Naomi Watts).
Gyakran ösztönösen megérzi, hogy ki lenne a legalkalmasabb egy adott szerep eljátszására: így jött például rá hogy rendező-producer haverja, Monty Montgomery mennyire jól el tudná játszani a Mulholland Drive fura beszédű albínó cowboy-át. Vagy a Twin Peaks főgonoszát alakító Frank Silva is teljesen véletlenül került bele a sorozatba: egy egyszerű los angelesi díszletmunkásként dolgozott a pilotepizód forgatásán, amikor Lynch kiszúrta, és később beemelte a sztoriba (és milyen jól tette: emlékszem, tízévesen többek között az őrült tekintetű Bob miatt nem mertem nézni a Twin Peaks-et a tévében…:) ).
Egy újabb érdekes trivia: Lynch barátunk nagy rajongója Billy Wilder-nek (különösen az Alkony sugárút és a Legénylakás jön be neki), Fellininek (itt az Országúton és a 8 és 1/2 a nyerő), Hitchcocknak (itt a Hátsó ablak) vagy Kubricknak (itt pedig a Lolita). Ja és az ugye megvan hogy Stanley mesternek meg pont a Radírfej volt a kedvenc filmje?
És még mindig nincs vége
Ilyesmikről van szó a könyvben, meg persze még sok minden másról is, pl. hogy miért van annyi erőszak a Lynch-filmekben, miért vonzódik annyira emberünk a sötétséghez és a borzalmakhoz (de még ilyen dumákkal hogy asszongya: “nem feltétlenül rajongok a bomló hullákért, de egy rothadó test textúrájában van valami hihetetlen“), mesél a tűzről és a fényről, a gyerekkoráról és a szüleiről, a drogról és a vallásról, Los Angeles-ről és kedvenc kajáldájáról (Bob’s Big Boy), első és egyetlen színházi rendezéséről (Ipari szimfónia I.) és a televíziós sorozatokról (a Mulholland Drive is annak indult eredetileg, csak az ABC visszadobta).
Megtudhatjuk, honnan jött az Inland Empire címe (Laura Dern férje egy ilyen nevű helyen nőtt fel, és a forgatás során valamelyik nap véletlenül megemlítette Lynch-nek), az öntörvényű direktor hogyan használja ki az internet és a modern technológia vívmányait, mi a véleménye a digitális technikáról (az Inland Empire végig így készült), mik az előnyei és a hátrányai kedvenc kamerájának (Sony PD-150), miben látja a film jövőjét (internet, digitális házimozi-rendszerek), mit tanácsol a leendő filmrendezőknek (maradj hű önmagadhoz; ne hagyd, hogy bárki is manipuláljon; soha ne hagyj elveszni egy jó ötletet, soha ne fogadj el egy rosszat; és soha ne add fel).
Megéri elolvasni?
Lynch fanoknak feltétlenül, sőt talán még azoknak is érdemes belepillantaniuk, akik csak nagy általánosságban érdeklődnek a filmkészítés iránt, mivel a mester számos műhelytitkot és tippet oszt meg olvasóival.
Jellemző, hogy nálunk szerencsésebb földrajzi régiókban élő embertársaink audiobook (hangoskönyv) formájában is megvásárolhatják a művet, ami már csak azért is kuriózum, mert azt személyesen maga a direktor olvassa fel, ezáltal is növelve a tartalom értékét. Nálunk ilyen nincs - de hát ez van, a hardcore fanok berendelhetik az Amazonról, vagy letölthetik a netről.
Végül zárásként még egy gyönyörű szösszenet. Lynch írja magáról:
“Egyszer felkerestem egy pszichiátert. Egy rossz szokás miatt, ami teljesen az életem részévé vált, úgy gondoltam el kellene mennem egy pszichiáterrel beszélni. Amikor beléptem a rendelőjébe, rákérdeztem: - Ön szerint egy terápia valamilyen módon károsíthatja a kreativitásomat? - Mire ő azt felelte: - Nos, David, őszintén szólva, igen. - Elbúcsúztam hát tőle, és hazamentem.” :)
* * *
David Lynch: Hogyan fogjunk nagy halat?, Kalligram Kiadó, 2007, 133 oldal
Címkék: Catching the Big Fish, David Lynch, Hogyan fogjunk nagy halat?, könyvajánló
Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.