Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Szex, erőszak és nihil a nyolcvanas évek Amerikájában. Amerikai psycho könyvajánló.
“Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”
Az 1964-es születésű Ellis a nyolcvanas évek közepén robbant be a fiatal amerikai írótehetségek népes táborába. Bár számos bestsellert írt (A vonzás szabályai, Az informátorok, Glamoráma) és könyveiből több filmadaptáció is készült (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai), mégis neve alapján sokan elsősorban az Amerikai psycho című kultregénnyel azonosítják. Talán nem véletlenül.
Nos megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy hová is lehetne kategorizálni ezt a kilencvenes évek elején megjelent, meglehetősen nagy botrányt kavart könyvet. Maró és nyomasztó társadalomkritika avagy szatíra? Egyes szám, első személyben elmesélt, öncélú gyilokpornó? Stílus- és divattanácsadó “útmutató” huszonéves yuppie-knak? Franc tudja, is-is.
El nem bírom képzelni, hogy milyen gyűlölet és megvetés munkálkodhatott Ellis-ben, miközben papírra vetette ezen könyv sorait. Ugyanis ennyi borzalommal és erőszakkal, ilyen sűrített formában nemigen találkoztam korábban - ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy egy jó esetben normális erkölcsi érzékkel megáldott elméből egyáltalán hogyan pattanhattak ki olyan perverz, gyomorforgató és beteg ötletek, amelyek néha már-már az elviselhetőség határát súrolják (legjobb példa erre talán a rusnya patkány és a hamvas leányzó ominózus “találkozása” - wáááh, egyáltalán hogy bír valaki ilyesmit kitalálni?).
Jó kérdés, hogy vajon kellett-e ennyi erőszak, szex, kínzás és gyilkolászás az Amerikai pszicho-ba. Nos igen, Ellis talán némileg túllőtt a célon, viszont, hiszem, hogy ez a könyv mégis inkább egy brutális társadalomszatíra Hubert Selby Jr. stílusában, mintsem saját beteges fantáziájának kivetülése. Egyébként is egy mindenféle érzelemtől mentes, belül teljesen kiüresedett és sívár, végtelenül embergyűlölő, társadalomra veszélyes, pszichopata sorozatgyilkos történetét egy reményvesztett és szánalmas utópiában (sokatmondó utalás, hogy a Les Misérables rendszeresen visszatérő elem!) nem lehet finomkodva elmesélni. Tisztelem Ellist, amiért vette a bátorságot, és mert bevállalós lenni - még akkor is, ha valószínűleg tisztában volt vele, hogy könyvét kapásból vissza fogják dobni, és kiadhatatlannak minősítik (mint ahogy ez szépen meg is történt).
A gátlástalan erőszak és szexuális perverzió szenvtelen ábrázolása ellenére a könyv hihetetlenül jól meg van írva, és kiváló karakterábrázolás jellemzi. Különösen igaz ez Patrick Bateman-re (nem meglepő), aki a nyolvanas évek anyagiasságban tobzódó, unatkozó, huszonéves milliárdosát képviseli (kedvenc együttese: Talking Heads; kedvenc itala: J&B vagy Absolut vodka jéggel; kedvenc üdítője: diétás Pepsi; kedvenc ásványvíze: Evian). Patrick egy jóképű, gazdag, intelligens, kiváló humorú és sikeres Wall Street-i üzletember, akivel mindössze csak egyetlen apró, picike probléma van: saját bevallása szerint sem él benne semmilyen világosan meghatározható érzelem a pénzhajhászáson vagy legfeljebb még az undoron kívül. Pontosan főhősünk az, akinek elszemélytelenedése olyan szinten előrehaladott már, hogy gyakorlatilag teljesen elvesztette a normális emberek azon képességét, hogy együtt érezzen másokkal. Na és persze ő az, aki éjszakáit - egyfajta kikapcsolódásképpen - szaftos kéjgyilkosságokkal, válogatott perverziókkal és egy kis lájtos kannibalizmussal dobja fel. Alkalmasint.
Bateman-nek a stílustól kezdve a zenén és popkultúrán át a politkáig mindenről és mindenkiről megvan a véleménye. Tetszett, hogy kedvenc pszichopatánk kifinomult zenei ízlését bizonyítandó Ellis önálló fejezetekben, szinte már-már komplett életmű- és albumkritikákat hint el a könyvben a nyolcvanas évek meghatározó előadóihoz kapcsolódóan (Genesis, Whitney Houston, Huey Lewis and the News). Méghozzá olyan szinten baromi jól megírva, hogy nosztalgia gyanánt képes voltam előbányászni otthon pár régi Genesis és Phil Collins CD-t.
Ellenben nem igazán tetszett, hogy a könyv felvezetése túlságosan elnyújtott, egyébként is jellemző, hogy az egész sztori csak úgy kb. 250-300 oldal után kezd igazán érdekessé válni (érdemes megfigyelni, hogy amilyen unalmas és vontatott módon kezdődik a sztori, úgy válik egyre izgalmasabbá, és úgy lesz a kezdetben hellyel-közzel felbukkanó, majd később már rendszeresen visszatérő erőszakábrázolás fokozatosan egyre durvább és perverzebb). Amíg viszont idáig eljutunk (azaz csaknem a könyv feléig), az események leírása olyan szinten monoton, vontatott és érdektelen, hogy igencsak próbára tette a tűrőképességem határait (bár lehet, hogy pont ez volt Ellis célja), és kétszer is megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egészet.
A szinte minden egyes fejezetben visszatérő Patty Winters Show (Bateman egyik kedvenc beszélgetős tévéshow-ja) rendszeres felemlegetése még csak-csak elszórakoztatott (már a témák címei is beszédesek: “Cinikus ember lett-e Patrick Swayze, vagy nem?”, “A gyilkos ufók”, “Hogyan csináljunk filmsztárt kedvenc háziállatunkból; néhány jó tanács”, “Férfiak, akiket megerőszakoltak a nők”, “Emberek, akiknek kioperálták a fél agyvelejét”, “Interjú a jetivel”), viszont a kényszeredetten terjengős, görcsösen aprólékos, divatfetisiszta személy- és környezetleírásoktól egy idő után már szó szerint a falra tudtam volna mászni. Tessék csak figyelni: “Hamlin Lubiam-féle öltönyt visel, hozzá remek, terpesztett gallérú csíkos Burberry inget és Resikeio nyakkendőt meg Ralph Lauren övet. Reeves hatgombos, kétsoros Christian Dior öltönyben van, pamutingben, a selyem nyakkendője Clairborne, perforált mintával díszített fűzős cipője Allen-Edmondstól, a zsebéből kicsüngő zsebkendő pedig alkalmasint a Brooks Brothers üzletéből származhat; pohara mellett, az asztalkendőn Lafont (Párizs) napszemüvege, egy üres széken pedig T. Anthony tervezte diplomatatáskája, amely egészen jól néz ki. Én kétgombos, egysoros csíkos kashaöltönyt viselek, hozzá többszínű, csíkos pamutinget (mindkét darab Patrick Aubert-től való) és hozzá pöttyös Bill Blass nyakkendőt; dioptriás szemüvegem kerete Lafont (Párizs))”.
Na, szóval ez még az elején az újdonság erejével hat és elszórakoztat, de amikor Ellis ugyanezt eljátssza a könyvben megjelenő összes (!) karakterrel csaknem 600 oldalon keresztül, akkor az már enyhén szólva is fárasztó és unalmas.
Szerencsére az eltúlzott erőszak és a sivár monotonitás mellett az abszurd, beteg humor is jócskán képviselteti magát, így valamivel könnyebben elviselhető az egész könyvre jellemző nihilista, minden-mindegy hangulat. Van Bateman-nek jópár olyan beszólása, amin rendesen szakadtam (oké, ehhez kell némi beteg humorérzék), pl.: “… továbbá szeretném megnézni még az este, a Vérszomj című videót is, amit ma vettem ki a kölcsönzőből - reklámszövege a következőképpen hangzik: ‘Vannak bohócok, akik megnevettetik az embert, Bobo azonban meghalasztja, s aztán meg is eszi’…” Azért ez mekkora duma már, he… :D:D
Vagy pár fejezettel arrébb asszongya már: “Az irodai Halloween-bulin tömeggyilkosnak öltöztem, félreértések elkerülése végett még ki is írtam a hátamra, hogy TÖMEGGYILKOS, alája pedig valódi vérrel odakentem, hogy ‘Én vagyok az!’, és persze a ruhám is csupa vérfolt volt, szintén valódi, ha nem is mind. A jelmezversenyt mégis McDermott nyerte…” Hehe
Vagy íme még egy tipikus Bateman-es beszólás, ami annyira abszurd, hogy az már fáj: “A ma reggeli Patty Winters Show a nácikról szólt, én magam se értem, hogy miért, de egészen begerjedtem tőle. Bár azt nem mondhatnám, hogy mindenestül rokonszenvesnek találtam a tetteiket, mindazonáltal teljesen ellenszenvesnek sem mondhatnám őket, aminthogy a közönség is túlnyomórészt számomra rokonszenves emberekből állt. Például az egyik fellépő náci, pedig a humor általában nem jellemző rájuk, grapefruitokkal zsonglőrködött, mégpedig olyan ügyesen, hogy meg is tapsoltam az ágyban felülve.” Hát el bírom képzelni… :D:D
Na de komolyra fordítva a szót, 2000-ben filmadaptáció is készült a könyvből az akkor még javarészt független darabokban kísérletezgető Christian Bale-lel a főszerepben. De ez már más tészta: ha összehasonlítjuk a két művet, szerintem egyértelműen a könyv a jobb. Bale ugyan tökéletes választás Patrick Bateman szerepére, de a film a témája ellenére (vagy talán pont amiatt) nem eléggé bevállalós, ráadásul számos - a könyvben szereplő - emlékezetes részt kihagytak belőle (pár szükségtelenet meg belepakoltak). Egy merészebb rendezővel (pl. megnéztem volna, hogy David Fincher mit hoz ki az alapanyagból) és egy jobb szkripttel akár a 2000-es évek egyik legnagyobb kultfilmjévé is válhatott volna, így azonban sajnos nem több egy átlagos thrillernél. Ez van.
A könyv fordítását végző Bart István munkáját szeretném még kiemelni így a poszt végén. Emberünk kiváló minőségű fordítást végzett, mely sokat dob a magyar változat élvezeti értékén (már amennyire egy ilyen könyvnél lehet erről beszélni). Egyáltalán nem finomkodik a legdurvább részeknél sem (ez azért fontos, mert filmeknél is mindig azon húzom fel magam a legjobban, ha a fordító a nyilvánvaló motherfucker-öket indokolatlanul és szándékosan eltorzítja), és nagyon jól elkapja Ellis egyedi stílusát, illetve beteg és abszurd humorát.
Az Amerikai psycho című modern irodalomtörténeti kuriózum nem éppen könnyű olvasmány, sőt vannak benne olyan részek, amelyeket szó szerint végigszenvedtem (és itt nem feltétlenül az eltúlzott erőszakra gondolok). Viszont ha fogékony vagy a sötét, súlyos és beteg történetekre, na és persze nem utolsósorban, ha erős gyomorral rendelkezel, akkor mndenképpen érdemes egyszer nekiveselkedni.
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho, Európa kiadó, 1994., 568 oldal
Címkék: American Psycho, Amerikai psycho, Bret Easton Ellis, Christian Bale, horror, könyvajánló, Patrick Bateman, szatíra
Kommentek
5 hozzászólás ehhez: “Bret Easton Ellis: Amerikai psycho” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Ajánlom még Ellis-től “Az informátorokat”, és a “Vonzás szabályait”. Egészen biztosan tetszeni fog, ha ez bejött…
Ha esetleg érdekel, saját írásom az American Psycho filmről:
http://capthowdy.freeblog.hu/a...../#e2837233
Hm, konkrétan a Vonzás szabályaival szemezgetek már egy ideje… Mennyire tudod ajánlani?
Kevésbé erőszakos mint a Psycho. Tekinthető az előzményeknek (egyetemi koleszban játszódik). Sean Bateman (Patrick testvére, aki a Psycho-ban is feltűnik) a főszereplő.
Egy szerelmi háromszöget jár körbe, persze jellegzetesen Ellis-es stílusban. Különösen az tetszett, ahogy egy adott eseményt 3 ember szemszögéből mesél el.
Ebből is készült film, méghozzá nem is rossz!
Igen, jófélének tűnik a sztori, csak be kéne vizsgálni - meg a filmet is persze:)
köszönöm nektek more