Archívum: 2008. szeptember
Arriaga rendez: The Burning Plain
Történt egyszer ugyebár, hogy Guillermo Arriaga barátunk kinyilatkoztatta, hogy Alejandro González Iñárritu rendezővel ellentétben nagyobb részt neki köszönhetőek az Amores Perros és a 21 gramm kritikai sikerei. A The New York Times szerint egyenesen úgy fogalmazott, hogy előbbi film történetének 99 százalékáért, míg utóbbi film sztorijának 95 százalékáért kizárólag ő felelt (mondjuk arra kiváncsi lennék, hogy ezt mi alapján számította ki), a rendező kolléga indokolatlanul aratta le helyette a babérokat, és nem ismerte el kellően az ő írói munkájának fontosságát. Mondani sem kell, hogy erre a vehemens nyilatkozatra Señor Iñárritu a mexikói vérmérsékletnek megfelelően jól bepöccent, durván összebalhézott Arriagával, és se szó, se beszéd, egyenesen megtiltotta neki, hogy megjelenjen a Babel cannes-i világpremierjén 2006-ban. Szkriptkészítő kisiparosunk azonban azért se hagyta magát, és eldöntötte, hogy bebizonyítja, tud ő saját erőből is boldogulni. A szavakat tett követte, és idén augusztus végén előállt élete első rendezésével, melyhez természetesen a szkriptet is ő szállította. Tovább»
Kitano mester visszatér - Achilles to kame (Achilles and the Tortoise)
Fesztiválindító filmhez képest (legalábbis nekem fesztiválindító, mert amikor megérkeztem, a Burn After Reading már sold out volt) nagyon is erős darab.
Igen, azt kell mondjam, Kitano barátunk ismét megcsinálta. Pedig a közönségpremier a Sala Grande-ben nem valami fényesen indult (arról nem is beszélve, hogy egy néző állítólag megfulladt az aznap délelőtti sajtóvetítésen). Szóval miután Kitano bejött, szépen megtapsolták, majd lement a Venezia 65 szignálja (ami - zárójelben jegyezném meg - elég gyengécskére sikeredett, a mi tavalyi Titanicunk szpotja bejövősebb volt mint ez), aztán elindult végre a film, azaz hogy csak indult volna, mert néhány képkocka után se kép, se hang, a projektor váratlanul felmondta a szolgálatot. Villany fel, mindenki zavartan nézegetett hátrafelé, hogy mi a jóisten történt. Persze Kitano barátunk jó ázsiaihoz méltóan nyugodtan tűrte a kínos pillanatokat. A leggázabb az az volt, amikor úgy kb. negyedóra projektorbuherálás elteltével a szokásos, bájos női hang bejelentette, hogy mindenki foglaljon helyet, a vetítés mindjárt kezdődik… Na ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül. :) A technika ördöge nyilván bármikor közbeszólhat (lásd a saját példámat), de azért mégiscsak Európa második legnagyobb filmfesztiváljának egyik premiervetítéséről van szó.
Na de elég a rizsából, nézzük a filmet! A komikus elemekkel tűzdelt morbid dráma címe egy ókori görög filozófus, Zénón egyik paradoxonjára utal, miszerint Akhilleusz nem érheti utol a teknőst, ha az adott neki néhány méter előnyt, mivel ha egyet lép, akkor a teknős pont annyit halad előre, hogy éppen ne érje utol (mindez a kezdő képsorokban matematikailag szépen le is van vezetve a kételkedők számára meglehetősen humoros formában).
Egy Machisu nevezetű született művésztehetség sztoriját követhetjük végig a problémás gyermekkortól kezdve a felnőtté váláson át egészen az idős korig. Maga a film egy megkattant, kizárólag a művészetének élő festő önmagára találásának folyamatát meséli el meglehetősen extrém állomásokkal ábrázolva a művészi fejlődést. Bár azért tegyük hozzá, hogy a történet eléggé sablonosan indul: 6-7 éves forma különc gyerkőccel ismerkedünk meg, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenáron festő lesz. A szülői háttér meglehetősen tragikus: a család vállalkozása csődbe ment, papa-mama öngyilkos lett stb. A srác egy rokonhoz kerül, ahol a folyamatos tiltás csak jobban felerősíti benne a festészet iránti vágyat. Majd néhány évvel később aztán egy művészeti suli hallgatójaként, szintén kellően elborult társaival együtt a lehető legabszurdabb módokon próbál kitörni a festészet illetve a házirend kötött szabályai közül.
Az extrém, önmaga korlátaival való kísérletezgetés (vajon meddig tolható ki a művészet határa?), a harmadik szegmensben - ahol Kitano már maga játssza az idős korba lépő figurát - csak tovább fokozódik. Nézzük a pasas próbálkozásait, melyek egyszerre szánalomra méltóak és szomorúak, mégis morbidan komikus az egész. A sztori eddig sem volt mentes az éjfekete humortól, de ami ebben a részben következik, az feltehetően az érzékenyebb nézők gyomrát elég rendesen meg fogja feküdni. Semmi problémám nincs az elborult és beteg történetekkel, de Kitano konkrétan egy jelenettel szerintem túllőtt a célon (csak érzékeltetésképpen: van benne egy női hulla meg egy darab rúzs, a többit a képzeletetekre bízom). “This is a story about cruel art” - fogalmaz Kitano. Khm, nos igen, van benne valami.
A zeneszerzőnek külön piros pont jár, nagyon jól sikerült score-t sikerült alkotnia. Olyat, mely az ideális OST-hez méltóan teljes mértékben visszaadja a film keserédes, melankolikus, viszont korántsem hétköznapi hangulatát. Nem számítottam rá, így abszolút kellemes meglepetésként ért. Ezt az albumot tutira be fogom szerezni.
Érdemes tudni egyébként, hogy Kitano maga is elismert festőnek számít hazájában, így a produkció egyfajta önéletrajzi ihletésű, személyes projektként is felfogható. Arról nem is beszélve, hogy a mester saját - nem is akármilyen - festményeit szerepelteti a filmben, ami külön kuriózumként szolgál a direktor rajongói számára.
Az Achilles to kame lassú, kimért, csendes és mély film, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel Kitano illetve az ázsiai filmek világa. 8.5/10
Ja és még valami: nem egy hétköznapi dolog volt látni, ahogyan a vetítés utáni kb. 10 percnyi tapsvihar során a mester jól láthatóan elérzékenyült a közönség reakciójától. Na igen, az ilyen élményekért érdemes filmfesztiválokra járni!
* * *
Holnap megnézzük, hogy Charlize Theron és Kim Basinger mit alkotott a The Burning Plain-ben, illetve hogy Arriaga miként boldogult Iñárritu nélkül.
Velence 2008 beszámoló
Huh, tartalmas és hosszú egy másfél hét volt, az egyszer biztos… :)
Mi jellemezte az idei fesztivált? Hm, brutális hőség, rengeteg filmrajongó a világ minden tájáról, jófej olaszok, meglepően sok hulladék produkció a versenyprogramban, három vérprofi mestermunka, a szokásosnál kevesebb nagy név (bár ez relatív, mivel itt volt idén Aronofsky, Coenék, Pitt, Clooney, Kitano, Miyazaki, Jonathan Demme, Anne Hathaway, Natalie Portman, Charlize Theron, Mickey Rourke stb).
A kommersz amerikai filmek helyett főleg európai (négy olasz, a vendéglátók legnagyobb örömére) és ázsiai darabok domináltak a versenyszekcióban. A hivatalos indoklás szerint azért, mert az amerikai forgatókönyvírók sztrájkja miatt csak kevés nagy hollywoodi produkció tudott határidőre elkészülni, ráadásul az európai filmtermés is meglehetősen gyengére sikeredett idén (persze az már más kérdés, hogy a Mostra vége előtt két nappal startoló torontói filmfesztivál akkor mégis miért tudott színvonalasabb programot összeállítani).
Jellemző, hogy a fesztivál óriási faliújságján olyan szélsőséges vélemények jelentek meg, hogy a Film meghalt Velencében, meg hogy Marco Müller fesztiváligazgató elmehet a fenébe, az egyik karikatúrán a rendezvény jelképeként funkcionáló oroszlán szó szerint felkötötte magát. A The Hollywood Reporter újságírója szerint csak egy mazochista fesztiváligazgató válogatna be szar filmeket a versenyprogramba (jó, nem egészen így fogalmazott, de ez volt a lényege), Müller és csapata megtette a tőle telhetőt - amiket kaptunk, azok előzetes szűrőn átment minőségi darabok. Khm, nos igen, ezek után már el sem bírom képzelni, hogy akkor milyen lehetett a többi, kimaradt produkció.
Na de koncentráljunk inkább a pozitívumokra! A fesztiválhangulat ugyanolyan kiváló volt mint tavalyelőtt. Egy igazi filmrajongó számára semmihez sem fogható érzés az, amikor a világ minden tájáról összesereglett hasonszőrű fanatikusokkal együtt, jó esetben a rendező és a főszereplő(k) társaságában, a hivatalos bemutató előtt akár több hónappal tekinthet meg számos várva várt filmet - egy életre szóló élményt szerezve ezzel önmagának. Számomra idén Kitano, Aronofsky és Bahrani munkája volt az, ami miatt már önmagában megérte elzarándokolni a Lidóra. Sőt ha már a pozitívumoknál tartunk, akkor mindenképpen megemlíteném azt is, hogy mennyire feledhetetlen élmény, amikor Hayao Miyazaki vagy éppen Takeshi Kitano foglal helyet 10 méterre az embertől, Anne Hathaway mosolyog rá, vagy éppen Darren Aronofsky és Mickey Rourke sétál el az orra előtt…
Mint korábban írtam, a laptop ugyan kinyiffant (szerencsére utólag kiderült, mákom van, másfél hónapig még garis), viszont volt helyette papír és ceruza, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy szorgosan jegyzetelgessem a gondolataimat kilenc napon keresztül. Így a következő néhány napban pár hosszabb-rövidebb poszt erejéig fel fogjuk eleveníteni a fesztivál néhány emlékezetes és kevésbé emlékezetes pillanatát.
Ja és még mielőtt elfelejteném: kattintgattam a fényképezőgéppel rendesen, aminek az eredménye úgy kábé kétszáz fotó. Amint lesz időm, feltöltöm őket, és a flickr-en lesz egy kis válogatás a legjobbakból!