Moziünnep ‘08: The Fall (Zuhanás)
Nem egy egyszerű filmélmény, az biztos. Nagyon régóta vártam már ezt a produkciót (kábé azóta, amióta meghallottam, hogy David Fincher és Spike Jonze közösen producerálja), és most végre sikerült megnéznem nagyvásznon. A végeredmény korántsem tökéletes, viszont olyannyira lenyűgöző képi világgal rendelkezik, hogy egy életre nem fogom elfelejteni.
Inkább művészfilm ez mint hollywoodi tucatkommersz, bár nem annyira értelmezhetetlen darab, mint amilyennek az előzetes alapján tűnt. Alapvetően egy drámáról van szó, melyben David Lynch filmjeihez hasonlóan erőteljesen elmosódik a határ a képzelet és az álomvilág között (sőt ha már itt tartunk, akkor érdemes megemlíteni, hogy a túlságosan erős képzelőerővel megáldott gyermek témája már a Del Toro féle Faun labirintusában is megjelent).
A 1920-as években Los Angelesben egy hollywoodi kaszkadőr (Lee Pace) súlyos balesetet szenved egy veszélyes mutatvány során, majd félig lebénulva kórházba kerül. Itt hamarosan megismerkedik egy élénk képzelettel rendelkező kislánnyal, Alexandriával, akinek kérésére belekezd egy történetbe, melyben öt rejtélyes figura - egy maszkos bandita, egy korábbi rabszolga, egy indiai, egy bombaszakértő és egy természetbúvár - összefog, hogy bosszút álljon közös ellenségükön, Odious kormányzón. A történetben azonban hamarosan elmosódik a valóság és a képzelet közötti vékony határ…
Nos, a film képi világa valóban lélegzetelállító: pontosan olyan, amilyennek néhány hónappal ezelőtt - a kiszivárgott képekkel kapcsolatban - jellemeztem, ez a film szó szerint vizuálorgia. Ennyire szuggesztív és erős látványvilágot utoljára talán A forrás esetében láttam (ami azért nem kis szó, mivel utóbbi film az elmúlt évek egyik legnagyobb mestermunkája).
A rendező, Tarsem Singh rendkívül kontrasztos, erős színeket használ, melyeknek köszönhetően némely képkocka már-már festményként hat (a víz alatti kilassított jelenet az azúrkék óceánban úszó óriási elefánttal egyszerűen elképesztő). Érdemes megjegyezni egyébként, hogy a direktor a szürreális hatású képek ellenére nem használt számítógépes effekteket, minden egyes helyszín és téma ugyanígy néz ki a valóságban is (18 országban, összesen 26 helyszínen forgattak lenyűgöző tájakon). Ezt alátámasztandó érdemes csekkolni a film látványtervezőjének, Adam Howarth-nak a flickr-es oldalát, emberünk egy szekérderéknyi kiváló képet pakolt fel a forgatásról.
Lee Pace nagyon jól hozza a depressziós, szerelmi bánatban szenvedő, szuicid hajlamú pasast, aki egy baleset miatt képtelen lábra állni. Mégis a film igazi meglepetése nem Pace, hanem a román származású, korát meghazudtolóan tehetséges gyerekszínész, Catinca Untaru, aki a négyévnyi forgatás befejezése után még csak a kilencedik (!) életévét töltötte be. Érdemes megfigyelni, hogy pont a kezdeti nehézségekből (a kislány nem beszélt egy szót sem angolul, nem volt képzett színész, sőt még csak korábbi tapasztalatokkal sem rendelkezett) származtak a film legnagyobb pozitívumai: nemcsak hogy a kislány fiatal kora és kezdeti tapasztalatlansága sokszorozza meg Alexandria természetességét, hitelességét és gyermeki báját, de Singh még azt is kihasználta, hogy a gyermek a négyéves forgatási időszak alatt folyamatosan a produkcióval együtt fejlődött: időrendi sorrendben forgattak, miközben a kislány angoltudása és akcentusa a történet előrehaladtával egyre javult, sőt még a valóságban kinövő tejfogát is beépítették a történetbe.
Két másik momentumot kell még mindenképpen megemlítenem, ami szintén Singh kreativitását dícséri. Egyrészt itt van egy meghökkentő stop motion animáció a jó öreg Tim Burton stílusában, ami meglehetősen betegre sikeredett (bár tény, hogy ezt a jelenetet másképpen nem is tudták volna hatásosabban ábrázolni). Mindenféle bizarr volta ellenére (vagy talán pont ezért) remekül egészíti ki a film elképesztő látványvilágát.
A másik emlékezetes pillanat pedig az a bizonyos montázs a film vége felé, ami egyfajta főhajtás avagy tisztelgés a filmtörténelem hajnala iletve a némafilmek kaszkadőrei előtt. Itt is látszik, hogy Singh mennyire személyes projektjének tekintette ez a filmet.
Az egyetlen - bár meglehetősen komoly - negatívum a forgatókönyvvel van, ami hajlamos széttöredezni, és gyakran éreztem úgy, hogy Singh a koherens szkriptet feláldozta a vizualitás oltárán. Az egyes puzzledarabkák szétesnek, sőt néha egyáltalán nem is kapcsolódnak egymáshoz (bár az igaz, hogy a képzeletben minden megtörténhet). Arról nem is beszélve, hogy a film végét úgy kábé 15 perccel túlhúzták, a másfél órás játékidő bőven elég lett volna (ebben az esetben is igaz az az állítás, hogy a kevesebb néha több).
A The Fall tipikusan olyan film, amit a lenyűgöző látványvilága miatt legalább egyszer nagyvásznon is érdemes megtekinteni. Azonban fontos tudni, hogy nem egy hollywoodi tucatkommerszről van szó, ezért el bírom képzelni, hogy sokaknak nem fog bejönni (de ez már legyen az ő bajuk). Aki viszont nem veti meg a művészfilmeket, valami igazán különlegeset szeretne látni, és tökéletesen egyedi filmélményre vágyik, akkor az semmiképpen ne hagyja ki ezt a darabot! 7.5/10
Címkék: 7.5/10, Catinca Untaru, dráma, Lee Pace, Moziünnep, Tarsem Singh, The Fall, Zuhanás
Kommentek
4 hozzászólás ehhez: “Moziünnep ‘08: The Fall (Zuhanás)” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
örömmel hallom és látom, hogy tetszett…
nálam és engem már a trailer megvett… és igaz, hogy a film lehetett volna jobb is, forgatókönyv szinten, de végtére is, nekem bejött, nagyon…egy nyolcas volt nálam, s bármikor visszanézném.. a zene jó, a képek csodálatosak…Singh nem ad ki rosszat a kezéből, bárki bármit mondjon…
Nem is tudom… Nekem ez a film egy kesz remekmu volt az elso kepkockatol az utolsoig. A tortenet szamomra vegig hihetetlen eros, amit az utobbi evek legjoban megkomponalt kepi vilagaval vegyitenek. A kepekben vegre azt ereztem, amit meg a ‘90-es eveke elejen a Jeunet/Caro/Khondji trional utoljara. (Na jo meg ide johet ‘A sejt’). A kezdese ennek a filmenk… kesz fotografiai stilusgyakorlat.
Vissza a tortenetre. Reszemrol semmi kivetnivalot nem talaltam benne. Tokeletesen vegyiti egy gyerek ‘latasmodjat’ a serult szinesz tortenetevel. Az egesz egy szep nagy kerek tortenette novi ki magat; a gyerekbol felnott es a felnottbol gyerek, a valosagbol mese a mesebol valosag lesz. Hihetetlen ahogy elkapta a gyermeki gondolatokat, ahogy az indianbol indiai lesz… Ahogy kitolti a gyerek a felnottek vilagat. Pffff paffra tett, hogy meg van aki kepes ezt igy filmre vinni. Nem is ragozom tovabb, szamomra ez a film a tokeletes film. A hosszusagarol meg annyit, hogy neha nem art rakeszulni tetopontra. Ja es a Faun labirintusa es ennek az osszehasonitasarol annyit, hogy szamomra ebben a filmben volt meg minden ami abbol hianyzott.
Nekem is nagyon tetszett, soha nem az történt, amire számított volna az ember. Én például már a film felénél azt hittem, hogy Lee Pace karaktere meghal.
Nekem 10/10.
Hu hát hol is kezdjem gyönyörü képi világ ami egyszerűen sugározta a történetet vagy a színészek játéka vagy a kreatív és monomentális képek miatt nem tudom de nálam ez a film 9.9/10