A szétcsúszott pankrátor története - The Wrestler

Oké, akkor talán kezdeném azzal, hogy Darren Aronofsky régóta óta egyik kedvenc rendezőm. Emlékszem a legelső film, amit láttam tőle az a Rekviem egy álomért volt, és kegyetlenül beütött. Nagyon kevés olyan sokkoló dráma volt az életemben, melynek megtekintése után még napokig a hatása alatt voltam. Aronofsky egy hihetetlenül kemény, megalkuvások nélküli filmet készített a gyógyszer- és kábítószerfüggőségről, melyet kiváló színészi alakítások, különösen emlékezetes zenei főtéma (Clint Mansell rulez!), a rendező úr védjegyévé vált egyedi vizuális megoldások és ezt támogató profi operatőri munka jellemez (itt figyeltem fel először Matthew Libatique-re, aki úgy kábé az egyik legnagyobb tehetség az egész szakmában).

A Rekviemen felbuzdulva következett a Pi, amely totálisan más film mint a fenti kábszeres brutáldráma: elborult, pszichotikus, sötét utazás az elme legmélyebb bugyraiba fekete-fehérben, kellően őrült soundtrackkel, Aronofsky féle profi hangulatteremtéssel, minimálköltségvetéssel és noname színészekkel (a független filmek legszebb hagyományaihoz hűen). Annak ellenére, hogy ez Aronofsky rendezői debütje (ha a rövidfilmjeit nem számítjuk), már itt tetten érhetőek a későbbi filmjeire oly jellemző egyedi stílusjegyek (mesteri módon művelt hangulatteremtés, maximalista technikai megvalósítás, kiváló színész- és történetvezetés, pengeéles vágások, szokatlan kameramozgás, kigyorsított jelenetek speciális hangeffektekkel megtámogatva, egyedi score vonósokkal és zongorával Mansell módra stb).

Végül a Pi után megnéztem Aronofsky eddigi legjobb filmjét, A forrást, ami - túlzás nélkül állítható - filmtörténeti mestermunka. Emberünk saját bevallása szerint is ez a hat évig készült projekt karrierjének eddigi legfontosabb állomása - az a pont, ahova mindig is el szeretett volna jutni rendezőként. Ahol minden egyes mozaikdarabka a helyére került: minden egyes képkocka, az egyes történeti szálak, a vizuális elemek, a trükkök és a legapróbb hangeffektek is pontosan ott, akkor és úgy lettek megvalósítva, ahogyan azokat eredetileg eltervezte. Ez az a film, mely tökéletesen illeszkedik abba a trilógiába, melyben - Aronofsky szavaival élve - a Pi az elme, a Rekviem a test és A forrás a lélek.

Aronofsky önmegvalósítás szempontjából A forrással mindent elért, amit rendezőként el lehetett, és ezért érezhetően nem is kívánta önmagát ismételni, hanem valami újat akart kipróbálni. Ekkor került elő egyik régóta dédelgetett filmterve: egy szomorú és egyben felemelő történet egy valaha fénykorát élt pankrátorról, aki kivénhedt korára is csak saját, beszűkült, ámde csillogó világában képes élni. Mickey Rourke is ekkortájt került képbe, Aronofsky ösztönösen érezte, hogy erre a szerepre csak ő lehet a megfelelő választás. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy hihetetlen, de a pasas David Lynch-hez hasonlóan született casting zseni: előszeretettel válogat be filmjeibe kevésbé ismert (Sean Gullette) vagy első ránézésre nem megfelelő színészeket (Jared Leto, Marlon Wayans, Hugh Jackman), aztán a forgatás során olyan teljesítményt hoz ki belőlük, hogy az egyszeri néző némi túlzással az állát keresgéli a padlón a kész film megtekintése után.

És ez bizony így van a The Wrestler illetve Mickey Rourke esetében is. Mikor először meghallottam, hogy Rourke lesz a film főszereplője, hát finoman szólva sem voltam meggyőződve a pasas drámai, színészi képességeiről. És ezt bizony a producerek is így gondolhatták, mivel gyakorlatilag senki nem volt hajlandó pénzt fektetni a Rourke főszereplésével készülő The Wrestler-be. A pénzemberek nagyobb nevet akartak, ezért került a képbe rövid ideig Nic Cage, akinek felettéb tetszett a film forgatókönyve, és szívesen dolgozott volna Aronofsky-val. Hála istennek csak rövid ideig lebegtették a nevét, mivel így utólag képtelen lettem volna elképzelni Ram szerepében.

Aztán a dolog végülis úgy oldódott meg, hogy Cage belátta, Aronofsky-nak a produceri nyomás ellenére is Rourke kell, ezért közös megegyezéssel kiszállt a projektből, majd hamarosan érkezett a független filmekre specializálódott Jennifer Roth, aki hajlandó volt kiegészíteni a produkció büdzséjét, és elkészülhetett az a film, mely a Velencei Filmfesztivál utolsó előtti napján került bemutatásra, szélvész módjára gyorsan lesöpörte a versenyprogramban szereplő számos hulladékot, és másnap annak rendje és módja szerint elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt. Jogos volt a győzelem? Tényleg ez volt a legjobb film? Nos az igazat megvallva, nem, a fesztivál legjobb filmje a kiemelt programon kívül indított Goodbye Solo volt, de a gyenge versenyszekcióban a The Wrestler még így is szó szerint földbe döngölte a konkurenciát. Na meg persze az is sokat mondó tény, hogy miután nyert Velencében, nem sokkal később bemutatták Torontóban, ahol a Fox Searchlight másnap már fel is vásárolta az észak-amerikai forgalmazási jogokat. Jövőre pedig elvileg érkezik hozzánk is (és nagyon remélem, hogy nem szégyenszemre, csak DVD formájában mint A forrás).

Szóval a filmben Mickey Rourke Randy “The Ram” Robinson-t, a kivénhedt pankrátort alakítja, aki a nyolcvanas években élte fénykorát (ő volt akkoriban a legnagyobb sztár a szakmában, teltházas meccseket vívott, lelkes rajongók figyelték minden lépését, pankrátoros Nintendo játék készült vele stb-stb.). Mára viszont megöregedett és kiégett, és pár hardcore fanon kívül senkit nem érdekel már. Egy lerobbant lakókocsi-parkban tengeti nyomorúságos életét, ahol még a havi bérleti díjat is alíg bírja kicsengetni. Nappal fillérekért melózik egy csóró munkahelyen, esténként piál meg sztriptízbárokat látogat, hétvégenként meg blődli összegekért harcol a ringben, hogy valamiből meg tudjon élni. Azonban a sors kénytelen rádöbbenteni, hogy nem feszítheti tovább a húrt: az egyik ilyen (meglehetősen brutális és véres) meccs után ugyanis Ram szívrohamot kap, és az orvosok kerek-perec megmondják neki, hogy pankrátorkarrierjének vége. Be kell fejeznie, különben ha így folytatja, meghal.

Mit tehet ilyenkor a kiöregedett sportoló, aki a megjátszott verekedéseken kívül az égegyadta világon semmihez nem ért, aki leragadt a nyolcvanas években, és akit csak rajongói szeretete éltet? Ez a központi kérdése a The Wrestler-nek, Aronofsky ezen korántsem hétköznapi életszituáció megoldására keresi a választ, és a film műfaji szempontból pontosan emiatt inkább dráma mint színtiszta sportfilm (egyébként sem a sporton van a hangsúly).

Ram - nem sok sikerrel - megpróbálja elzárni magát a pankrátorok különleges underground világától, kénytelen elmenni főállásban melózni húsbolti eladóként. Senkije nincs, viszont egyre közelebb kerül egy sztriptízbárban dolgozó csajhoz, Cassidy-hez (Marisa Tomei, szintén meglepően korrekt alakítást nyújt), akinek tanácsára elhatározza, hogy felveszi a kapcsolatot éveken át elhanyagolt lányával (Evan Rachel Wood). A leányzó azonban, érthető módon, hallani se akar róla. A napok-hetek elteltével Ram - miközben szürke hétköznapjait tengeti - lassan rájön, hogy képtelen szabadulni múltja örökségétől.

Nos igen, Mickey Rourke valóban élete legnagyobb alakítását nyújtja, komolyan mondom, ki sem néztem volna a pasasból egy ilyen szintű alakítást. Az általa megjelenített figura egyszerre indulatokkal teli, makacs, veszettül konzervatív, őrült, pofátlanul ironikus (Kurt Cobain-re meg a Call of Duty-ra tett beszólásain jót röhögtem), mégis egyúttal inspiráló, érzékeny, megindítóan gyámoltalan és szánalomra méltó, ahogyan önmagát keresi egy számára ismeretlen világ útvesztőiben. Rourke nem pusztán eljátssza Ram szerepét, ő maga Ram, tökéletesen eggyéolvad karakterével, alakításának minden egyes pillanata hiteles. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok mondani Mickey Rourke-ra, de komolyan Oscar-esélyes a pali!

Olyan szinten szétcsúszott arcberendezéssel rendelkezik a filmben, hogy alig ismertem rá (bár ez már a korábban kijött képeken is látszik). Persze azért tegyük hozzá, hogy igencsak megöregedett már, szóval nem kellett sokat maszkírozni rajta. Az éveinek száma ellenére azonban még mindig hihetetlenül szét van gyúrva (korábban amatőr és profi bokszoló volt a pasas), és meglehetősen brutális dolgokat művel a ringben. Aronofsky nyilatkozata szerint Rourke szinte az összes veszélyes jelenetet dublőr nélkül csinálta végig, és a trénere is úgy nyilatkozott, hogy a pasas testalkatilag nézve alkalmasabb a sportra mint a WWE-ben szereplő pankrátorok nyolcvan százaléka.

Evan Rachel Wood abban a félórácskában, amennyit szerepel az egész filmben, a maximumot hozza ki a karakteréből. Korábban is tudtam, hogy jó színésznő a csaj (a Kalifornia királyában is bejött az alakítása), és ez a film csak tovább erősítette ezt a véleményemet. Meglepően jól működik a vásznon a Wood és Rourke közti törékeny apa-leány kapcsolat, sőt konkrétan kettejükhöz fűződik a film egyik legemlékezetesebb jelenetsora is. Nagyon bírom ezt az aranyos és tehetséges csajt, bár továbbra sem értem, hogy mi a francot eszik a nála húsz évvel idősebb agyonsminkelt Marilyn Manson-on, de ez már egy másik téma…:)

A történet befejezése első látásra talán hirtelennek hat, és el bírom képzelni, hogy ez majd sokaknak nem fog tetszeni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez vajon mennyire volt szándékos Aronofsky részéről, aztán rájöttem, hogy valójában ennél hatásosabb és intelligensebb lezárást nem igazán találhatott volna: nyitva hagyja a történetet, egyetlen erőteljes jelenetsorba sűríti össze Ram teljes karrierjét és szánalmas életének értelmét, miközben jópár túlnyújtott hollywoodi produkcióval szemben egyáltalán nem rág szájba, és a nézőre mint befogadóra bízza a konklúzió levonását.

A soundtrack nagyon jó, kiváló számokat válogattak össze a nyolcvanas évekből (Slash klasszikus gitárszólója a Sweet Child O’Mine elejéről - mint Rourke tomboló bevonulózenéje - ütött rendesen), sőt a film végén maga a Boss, Bruce Springsteen is tiszteletét teszi egy kifejezetten a film számára írt akusztikus szerzeménnyel. Clint Mansell szintén visszatér, viszont az általa komponált score ezúttal sokkal visszafogottabb mint a Rekviem egy álomért, a Pi vagy A forrás esetében, és inkább a hangos stadionrockot engedi előtérbe, ami egyébként is jobban illik Ram világához (aki szeretne egy kis ízelítőt, hogy miként szól Mansell a The Wrestler-ben, az belehallgathat a score-ba a pasas myspace-es oldalán).

Egy fontos jó tanács: aki arra számít, hogy egy A forrás-hoz hasonló vizuálorgiát fog látni, az súlyosan csalódni fog! A The Wrestler egy halkszavú, minimalista, karakterközpontú dráma, melyben Aronofsky - okosan - nem próbálja önmagát másolni, és az elsöprő látványvilág illetve a technikai megvalósítás helyett elsősorban a történetre, a hangulatra és a színészeire helyezi a hangsúlyt. Nem ez a direktor úr főműve, viszont visszatérésnek elsőrangú, és emberünk a nagy elvárások ellenére sem okoz csalódást. Negyedik filmjével Aronofsky ismét bebizonyította, hogy méltán ott a helye a legnagyobb hollywoodi rendezők között! 8.5/10

Tiéd a szó! Szerinted? (The Wrestler)

Eredmény

* * *

Jól van, ennyi, mission completed. Velencei különkiadásunk ezennel véget ért, holnaptól visszatérünk normál üzemmódba!

Címkék: , , , , , , , , ,

Jó poszt? Add hozzá a kedvenceidhez (Ctrl+D), vagy oszd meg:

  • RSS
  • del.icio.us
  • Propeller
  • Blogtér
  • Linktér
  • Twitter
  • Netvibes
  • Google Bookmarks
  • Digg
  • Technorati
  • StumbleUpon
  • Facebook
  • MySpace

Nyomtatás Nyomtatás | Küldés e-mailben Küldés e-mailben

Kommentek

14 hozzászólás ehhez: “A szétcsúszott pankrátor története - The Wrestler” Hozzászólok!

Tessék hozzászólni!


Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.

(kötelező)

(kötelező)