Archívum: 2008. szeptember
Moziünnep ‘08: Die Welle (A hullám)
Weh, nem is tudom, hol kezdjem, eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Na de ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk csak szépen sorjában. Réz András a bevezőként szánt kiselőadását kapásból azzal kezdte, hogy meglepődött, hogy mennyire sokan vagyunk (full teltház az Uránia dísztermében), mert hogy manapság, senki nem jár moziba, ha egyszer ott a DVD… :) Majd úgy jó negyedórában a szokásos laza stílusában tömören levezette a modern német filmgyártás történetét az 1998-as A lé meg a Lolától kezdve a Goodbye Lenin-en és az Edukators-on át egészen a Mások életéig. Méltatta, hogy németek mertek szembenézni saját múltjukkal, majd utalt rá, hogy bevállalós nézők vagyunk, mert ami most fog következni az a Moziünnep legtöbb filmjével ellentétben egyáltalán nem szórakoztató lesz: ettől a darabtól ugyanis nem lesz olyan könnyű szabadulni, ha majd egyszer kisétálunk a moziból a vetítés után. Tovább»
Moziünnep ‘08: A nyomozó
Sajnos manapság (mondjuk úgy kábé a kilencvenes évek eleje óta) a magyar filmgyártásban némi túlzással háromféle műfaj létezik: az érthetetlen, zagyva és dögunalmas művészfilm, a közönségfilmnek csúfolt gagyi vígjáték illetve ennek egyik sajátságos mutációja a magyar romantikus komédia (ami általában nem romantikus, hanem giccses, és nem komédia, hanem ripacskodás, de mindegy). Nagyon-nagyon csekély számú olyan magyar film készült a rendszerváltás óta, amire azt tudnám mondani, hogy igenis ez egy minőségi, intelligens, szórakoztató és igényes darab, talán csak a Sose halunk meg-et (Koltai azóta sem tudott normális filmet készíteni), a Moszkva teret (Török Feri dettó), a Hukkle-t (a Taxidermiát hamarosan pótolom) vagy a Kontrollt (az Elhagyott szoba nem jött be különösebben) tudnám ide sorolni. Illetve mostantól A nyomozót is. Tovább»
Moziünnep ‘08: The Fall (Zuhanás)
Nem egy egyszerű filmélmény, az biztos. Nagyon régóta vártam már ezt a produkciót (kábé azóta, amióta meghallottam, hogy David Fincher és Spike Jonze közösen producerálja), és most végre sikerült megnéznem nagyvásznon. A végeredmény korántsem tökéletes, viszont olyannyira lenyűgöző képi világgal rendelkezik, hogy egy életre nem fogom elfelejteni.
Inkább művészfilm ez mint hollywoodi tucatkommersz, bár nem annyira értelmezhetetlen darab, mint amilyennek az előzetes alapján tűnt. Alapvetően egy drámáról van szó, melyben David Lynch filmjeihez hasonlóan erőteljesen elmosódik a határ a képzelet és az álomvilág között (sőt ha már itt tartunk, akkor érdemes megemlíteni, hogy a túlságosan erős képzelőerővel megáldott gyermek témája már a Del Toro féle Faun labirintusában is megjelent). Tovább»
Filmmánia: Die Hard (Drágán add az életed)
Bruce beindítja hollywoodi karrierjét, és seggberúg pár rosszfiút egy los angelesi toronyházban… Die Hard kritika.
Die Hard (1988)
“Twelve terrorists. One cop. The odds are against John McClane… That’s just the way he likes it.”
Ki a rendező: John McTiernan amerikai direktor, aki a nyolcvanas-kilencvenes években élte karrierje fénykorát. Olyan népszerű akcióklasszikusokat köszönhetünk neki mint a Ragadozó, a Die Hard két része, a Vadászat a Vörös Októberre, Az utolsó akcióhős vagy a Thomas Crown ügy.
Ki játszik benne: A német származású Bruce Willis, akinek máig John McClane a leg(el)ismertebb szerepe, pedig temérdek akció- és egyéb műfajú filmben szerepelt (Az utolsó cserkész, Hatodik érzék, Az ötödik elem, Armageddon, Ponyvaregény, Grindhouse, Sin City, csak hogy az ismertebbeket említsük). Willis mellett felbukkan még a filmben egyik kedvenc karakterszínészem, Alan Rickman illetve Bonnie Bedelia is.
Mi a sztori: Karácsonyi parti a Nakatomi-toronyház harmincadik emeletén. A buli javában tart, amikor egy terroristákból álló csapat váratlanul elfoglalja az egész épületet, és túszul ejti az alkalmazottakat illetve az ottan ünneplő embersereget. A rendőrség nagy erőkkel kivonul, azonban nem is sejtik, hogy egy az épületben tartókodó new yorki zsaru, egy bizonyos John McClane, egyszemélyes hadjáratba kezdett, hogy kimenekítse feleségét és a többi túszt a bűnözők karmai közül…
Értékelés: Jó sok éve láttam már ezt a filmet, épp ideje volt előszedni. Márcsak azért is, mert nem vagyunk elkényeztetve mostanában minőségi akciókkal, meg egyébként is vágytam egy kis nosztalgiára.
És hát igen, még mindig Bruce a legnagyobb csávó! :) Emberünk ezzel a filmmel (meg az utána következő folytatásokkal) végérvényesen bevonult az akciósztárok panteonjába. Mindenféle klisé és túlzás ellenére (McClain egy koszos trikóban egymaga kinyír egy csapat terroristát) nagyon jól szórakoztam most is, pedig már láttam vagy ötször ezt a filmet. Bruce hihetetlen cool tud lenni, ha akar - mást nem is tudnék elképzelni erre a szerepre! És igen, Simlis és a szende ide vagy oda, a csávó karrierje itt indult be igazán: emberünk a fanyar humorú, életunt, feleségét megmentő new yorki zsaru szerepével (amelynél aztán később kidomborították McClain önpusztító, alkesz, cigifüggő oldalát is…:) ) szó szerint megfogta az isten lábát.
A film igazi klasszikussá vált, és még mai szemmel is simán nézhető. A nyolcvanas években vagyunk, viszont meglepő módon az ekkortájt készült produkciókkal ellentétben a főellenség itt nem orosz, hanem német: konkrétan egy csapat rosszfiú, akik egy “laza” hatszáz millás rablást leplezvén politikai terroristáknak adják ki magukat, és megszállnak egy toronyházat (a sors iróniája, hogy ez a terroristás felütés mostanság aktuálisabb mint valaha, és a producerek még mindig előszeretettel építenek rá - lásd a műfaj egyik alapkövét, a 24-et).
Az unrated változatot néztem, szóval hálistennek nem volt tökörészés a vágóollóval: van itt főbelövéstől kezdve aszfaltba becsapódáson át yippie-kay-jay motherfucker-ig minden ami kell. Viszont most láttam először eredeti nyelven, és bizony be kell vallanom, hogy akármennyire is feliratpárti vagyok, itt tényleg hiányzott a Vass Gábor féle klasszikus szinkron, annyira megszoktam anno. Korábban ugyanis tévén meg videón csak a szinkronos változatokhoz volt szerencsém, és most így eredeti nyelven újranézve, Bruce fiatalkori hangját az istennek nem bírtam megszokni.
Az akciójelenetek zúznak mint állat: az a jelenet, amikor Bruce egy szál tömlőbe kapaszkodva, egészségesen szentségelve leveti magát a Nakatomi-toronyház tetejéről, az még mai szemmel nézve is cool. :) Vagy a film végi robbanást is durván látványosan sikerült megoldaniuk a készítőknek (pedig, még egyszer hangsúlyoznám, ‘88-as filmről van szó, szóval sok high-tech cucc meg számítógép nem igazán állt az effektes stáb illetve McTiernan rendelkezésére).
A Bruce-t támogató mellékszereplők nagyon jól lettek kicastingolva. Először is itt van a főellent alakító Alan Rickman, aki úgy kábé Hollywood egyik leginkább méltatlanul alulértékelt színészzsenije, és aki korántsem akciófilmekkel csinált magának karriert (tessék csak megnézni az eddigi munkásságát). Emberünk Hans Gruber szerepében, ha kell kellően tenyérbemászó és jómodorú úriember, ha meg nem, akkor meg egy hidegvérű, elborult agyú, elmebeteg pszichopata. Komolyan mondom, néhány jelenetben bizony a hideg rázott ki tőle.
Bruce csaja, Bonnie Bedelia is hasonlóan jó választás: nem egy klasszikus értelemben vett szépség, és sokkal természetesebb karakter mint bármely napjainkbeli akciófilmbe beválogatott szöszi a főhős oldalán. De ugyanilyen szimpatikus figura a múltja miatt önmagával vívódó járőr, vagy a limuzinus csávó, akik mind-mind segítenek Bruce barátunknak a rosszfiúk számának redukálásában.
A direktor a nyolvanas-kilencvenes évek egyik legnagyobb akciórendezője, John McTiernan, akinek ez még ugyan csak a harmadik filmje volt, de már itt kellő tapasztalattal rendelkezett (ne felejtsük el, elvégre Svarcit irányította egy évvel korábban a Ragadozóban). Sajnálom, hogy a pasas mostanában eltűnt, mert jelen produkciót leszámítva is voltak király akciófilmjei (többek között a Die Hard harmadik részét is ő dirigálta).
A vágás, az akciójelenetek kivitelezése és a kameramunka végig profi, bár ez utóbbi annyira nem meglepő, hiszen a szakma egyik legjobb operatőre, a holland Jan de Bont felelt érte. Sajnos ő is lecsúszott mostanság, egy időben átnyergelt a rendezésre (több-kevebb sikerrel, lásd Speed és a Tomb Raider Angelina Jolie-val), de már vagy öt éve nem csinált semmi érdemlegeset (elvileg jövőre jön egy újabb produkcióval).
A Drágán add az életed a nyolvanas évek talán legjobb akciófilmje. Minden eksönfetisiszta számára kötelező látnivaló (bár nem hiszem, hogy sokan lennének Magyarországon, akik még nem találkoztak volna ezzel a darabbal legalább egyszer). Mindenféle túlzása és valószerűtlensége ellenére kiemelkedően magas szórakoztatófaktorral rendelkező film, mely máig mérföldkőnek számít az akciófilmek történetében. 8.5/10
Kevin Smith komoly filmet rendez?
Most olvastam a Slashfilm-en, hogy emberünk a böfögős-fingós humorról a komolyabb témákra vált, és Red State címen egy meglehetősen bizarr horrordrámát tervez (szélsőséges fundamentalisták Közép-Amerikában, wtf?). Mindenesetre Smith szokásos színészei, Jason Mewes meg Jeff Anderson elvileg benne lesznek, szóval akkor olyan rossz nem lehet… :)
No de nem is igazán ez keltette fel az érdeklődésem, hanem az, hogy rendező barátunk elejtett pár infomorzsát, hogy miért is nem akarja egyetlen producer sem megpénzelni ezt a projektet. Smith szerint meglehetőesen sötét, komor és elborult indie cucc lesz ez, melynek széleskörű kereskedelmi forgalmazása gyakorlatilag kizárt; magas benne a halálráta; és nem rendelkezik olyan szimpatikus karakterekkel, akikkel a néző azonosulhatna, stb.
Nah, azért ez így mindjárt jobban hangzik! Sőt, márcsak azért is érdekel ez a film, mert tehetséges és kreatív rendezőnek tartom a pasast, és egyébként is kiváncsi vagyok rá, hogy mit lesz majd képes kihozni a fenti egyvelegből. Na és persze nem utolsósorban én spec bírom Jay-t és Néma Bob-ot… :)