Filmmánia: À l’intérieur
Mániákus hölgyemény terhes csajt inzultál… À l’intérieur kritika.
À l’intérieur (2007)
“Ouvre-moi ta porte… que je t’ouvre le ventre”
Ki a rendező: A francia származású Alexandre Bustillo és Julien Maury, akik jól láthatóan Alexandre Aja nyomdokaiban járnak. Mindkettőjüknek ez az első rendezése.
Ki játszik benne: Az egészen különleges orgánummal rendelkező Béatrice Dalle (Betty Blue) illetve Vanessa Paradis húga, Alysson Paradis.
Mi a sztori: Karácsony este. Sarah, a Párizs külvárosában élő fiatal fotós csaj 24 óra múlva életet ad első babájának. A lány azonban korántsem boldog, mivel pasija és egyben születendő kisgyermekének apja néhány hónappal ezelőtt tragikus körülmények között életét vesztette egy borzalmas autóbalesetben. A depressziótól szenvedő Sarah egyedül kívánja tölteni az előtte álló éjszakát, azonban hajnalban egy ismeretlen és rejtélyes nő csönget be hozzá, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenáron megszerzi Sahah kisbabáját, és a cél érdekében mindenre képes…
Értékelés: Hooly ssshit!! Most előre szólok emberek, hogy ez valami igen durván beteg film! A Magasfeszültség óta nem láttam ennyire véres, brutális és sokkoló gorefestet: komolyan mondom, a Hostel vagy a Fűrész bármelyik része ehhez képest habkönnyű, ártalmatlan hétköznapi matiné. Azt hiszem, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy nem a REC, hanem az À l’intérieur az év eddigi legjobb horrorfilmje!
Az a helyzet, hogy egyre inkább hajlandó vagyok elismerni, hogy ezek a gallok tényleg tudnak valamit: az elmúlt néhány évben ugyanis nagyon durván ráerősítettek a horrorvonalra. Ott volt ugye először a kultklasszik Magasfeszültség a maga kíméletlen és brutális valójában Aja mester “szerény” tálalásában, aztán jött az Ils David Moreau-val és Xavier Palud-dal, akiket aztán gyorsan be is szippantott a hollywoodi remake biznisz (a korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy Aja is beadta a derekát az amcsiknak a Sziklák szeme féle Wes Craven adaptációval, mégis az a produkció minden hibája ellenére sokkal jobb horror mint a Jessica Alba-s The Eye). Aztán megérkezett a Frontières című újabb horroradag-szállítmány egyenesen a Hitman rendezőjétől, ami jelen poszt tárgyával együtt jó alaposan felkavarta tavaly a nemzetközi horror állóvízét. A rajongók nagy örömére, akiknek egyébként is tele volt már a hócipőjük a PG-13 kategóriás langyizásokkal meg az olcsó amerikai tucatremake-ekkel. Igazuk van na, tisztességes hentelést a népnek, nem kellenek nekünk a Prom Night meg a One Missed Call féle gagyik! Könyörgöm, ne szemérmeskedjenek már Hollywoodban, egy tisztességes hardcore horror egyébként is minimum rated R-nél kezdődik! Egy fasza horror legyen félelmetes, brutális, erőszakos, véres, ijesztő, sokkoló, elborzasztó, gyomorfelforgató, nah…
Nah… de mielőtt túlságosan elragadtatom magam, hajózzunk vissza gyorsan mai témánkhoz! :) Szóval hosszú idő után az À l’intérieur avagy Inside az első olyan produkció, amire azt mondom, hogy ez igen, így néz ki egy ideális horror. Megvan benne ugyanis az a négy kritérium, amitől igazán horror egy horror: van benne kellő mennyiségű gore és vér, rendelkezik épkézláb forgatókönyvvel, jó a színészi játék és korrekt a rendezés.
Nézzük akkor őket szépen sorjában! A véres jelenetek illetve a gore hihetetlenül valósághűre sikeredtek: nem tudom, a készítőknek mennyi pénzük volt rá, de a fejlövős, szemenszúrós vagy hasfelmetszős jelenet bizony elég durván ütött (ez utóbbit bevallom, alig bírtam végignézni, egyszerűen el kellett fordítanom a fejemet). Látszott, hogy olyan apróságokra is ügyeltek, hogy vér gyanánt nem olcsó “paradicsomlét” használtak, hanem mélyvörös, lassan folyó vagy helyzettől függően gyorsan spriccelő, ragacsos, nyállal keveredett szirupos anyagot, ami sokkal inkább hasonlít igazi vérre.
A forgatókönyv hentelős horrorhoz képest abszolút korrekt: van eleje, közepe és vége. Kapunk némi motivációt: a sztori végén ugyanis megtudhatjuk, hogy mániákus hölgyeményünk miért is akart kötözött sonkát csinálni állapotos hősnőnkből. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag egyetlen zárt térben (Sarah házában) játszódik az egész film, a történet végig izgalmas tud maradni, és szó szerint a székbe szegezi a nézőt. Azonban a rendezőpáros mindezt nagyon ügyesen nem csak gore-ral, hanem mesteri feszültségteremtéssel éri el. Kiváló példa erre a film mindenféle vértől és erőszaktól mentes első 20 perce, melynek elsődleges célja a karakterépítés, a hangulatteremtés illetve a néző kellő ráhangolása a hamarosan bekövetkező érzékek elleni brutális támadásra. Különösen jól sikerült az a jelentsor, amelyben a feketeruhás, rejtélyes nő az éj sötétjében becsenget Sarah házába, és a mesteri megvilágításnak illetve árnyjátéknak köszönhetően csak a zaklató hátborzongató sziluettjét látod, ahogyan az üvegablak mögött áll, és mereven téged néz. Szinte szabályosan átérzed Sarah félelemét (ki az isten ez a nő, és mit akar?) illetve bizonytalanságát (úristen, mit csinálnék ilyen helyzetben?).
A két főszereplő színésznő nagyon jól játszik: Béatrice Dalle a sátáni alakításával néhány jelenetben konkrétan a frászt hozta rám (a hideg rázott ki attól az elborult, őrült tekintetétől illetve a már-már természetellenesen mély hangjától). Egyébként abszurd vagy sem, de a figurája némileg Takashi Miike Audition-jére emlékeztetett (főleg azzal a fekete szado-mazo bőrcuccal).
A másik leányzó, Alysson Paradis remekül hozza a halálrarémült fiatal terhes csajt, aki egyszerűen képtelen feldolgozni pasija váratlan halálát. Érdemes megfigyelni a csaj játékát: kiváló példája annak, hogy hogyan kell egy horrorban úgy játszani, hogy a néző átérezze a karakter csontig hatoló félelmét és szenvedését.
A rendezés és hangulatteremtés elsőfilmes rendezőkhöz képest nagyon profi: abszolút bejött a helyenként videklipszerű vágás illetve a sokkoló jelenetekhez totál passzoló, bár egyben elidegenítő hatású indusztriális zajhatások bekeverése. Sőt az is jellemző, hogy a lesújtani készülő ollóra mint szúróeszközre fókuszáló képpel egy az egyben Hitchcock Psychojának híres zuhanyzójelenetére utaltak vissza a rendezők. Abszolút le a kalappal Alexandre Bustillo és Julien Maury előtt! Mindenképpen oda kell majd figyelni erre a két Aja kaliberű srácra a jövőben, már csak azért is, mert úgy néz ki, hogy hamarosan ők fogják rendezni a klasszikus Hellraiser újráját - gondolom jó sok “belsőséggel” megspékelve. Már most előre várom… :)
Azért a fenti pozitívumok ellenére a karakterépítésre szánt felvezetés némileg vontatott lett, szóval ez lehet, hogy nem fog majd tetszeni néhány erre érzékeny nézőnek. De ez legyen az ő bajuk, engem nem túlzottan zavart.
Szóval mindent összegereblyézve, az À l’intérieur csont nélkül az év vérgőzös horrorja (ott van a dobogón a brilliáns Magasfeszültség mellett), sok ilyen minőségű darabot szeretnék még látni a közeljövőben! Horrorrajongóknak egyenesen kihagyhatatlan must see darab (gyengébb idegzetűek illetve terhes leányzók viszont kerüljék)! 8.5/10
Címkék: 8.5/10, À l'intérieur, Alexandre Bustillo, horror, Julien Maury, torture porn
Kommentek
2 hozzászólás ehhez: “Filmmánia: À l’intérieur” Hozzászólok!Tessék hozzászólni!
Figyelj légyszi a következőkre:
1. Próbálj kulturáltan és intelligensen fogalmazni.
2. A filmélményt rontó spoilereket jelezd előre.
3. Lehetőleg maradj a témánál.
4. Csak sima szöveget használj a kommentben.
5. Ne spammelj.
Na ez egy igazán elborult horror, amiben olyan fájdalmas, valósághű mészárlások vannak, amik még a horrorfilmeken “edződött” pácienseket is nem ritkán sokkalja.
Én személy szerint konkrétan magam alá vizeltem az egyik jelenetnél mondjuk ez annak is köszönhető hogy már egy jó félórája tartogattam magamban a fáradt olajat :)
De nem nagyon volt kedvem kimenni és megállítani a filmet mert mint ahogy azt már jamesb mondta a székhez szegezett olyannyira hogyha felálltam volna és megállítottam volna a filmet hogy kimenjek wc-re akkor az tuti hogy többet vissza nem kapcsoltam volna.
Szerintem ez a film vetekszik a dobogó legfelsőbb fokáért a magasfeszültséggel.